Zsidó Ferenc: Vida Gábor regényéről*

Olvasónapló helyett


Vida Gábor regénye iz­gal­mas ol­vasmány. Vállal­tan önéle­traj­zi, en­nek el­lenére úgy tud­juk ol­vas­ni, mint­ha rólunk szólna, épp ezért nem lesz bűntu­da­tunk a kuk­kolás-élmény mi­att.
Igazából nem is akar­tam írni az Egy da­dogás történetéről. Előttem ugyan­is már so­kan írtak, min­den jót leírtak róla, így, ha úgy vesszük, nincs iga­zi kihívás, s talán újat se na­gyon tudnék mon­da­ni. Ezért hát nem is készítet­tem ezúttal jegy­ze­te­ket az ol­vasás fo­lyamán. Ami­kor a végére értem a közel 400 ol­da­las könyv­nek, és szíve­sen tovább ol­vas­tam vol­na, mégis­csak úgy döntöttem, hogy pár gon­do­la­to­mat rögzítem.

És ezúttal nem esztéti­kai szem­pontból közelíteném meg elsősor­ban – ahogy kel­le­ne –, ha­nem a lélek­ta­ni di­men­zió felöl. Ez a könyv olyan, mint egy családállítás, mint ami­kor be­lenézünk egy ilyen zárt em­be­ri közösség lelkének fe­ne­ket­len sötétjébe, meg­próbálunk feltárni összefüggése­ket és megdöbbenünk. Mert van­nak ta­buk, tit­kok, dédel­ge­tett sérel­mek. A könyv azt su­gall­ja, hogy eze­ket ki kell mon­da­ni. De nem a megélés húsba/​lélek­bevágó pil­la­natában, ha­nem az utóla­gos meg­világo­sodás, megértés, fel­dol­go­zottság pers­pektívájából. S így már olyan „eset­ta­nulmánnyá” válik, mely­nek mentén ki-ki el­kezd­he­ti a saját lel­ki báránykáinak össze­te­rel­getését, még ak­kor is, ha az kínos.
Vida szto­i­kus nyu­ga­lom­mal ada­gol­ja életének frusztrációkkal, me­galáztatások­kal fémjel­zett epizódja­it, úgy, hogy érez­hető: alapjában véve már fel­dol­goz­ta őket, az írás már csak egy utolsó moz­za­nat. Nem vet siránkozást, ezért nem arat szánal­mat/​sajnála­tot. Inkább valóban iro­da­lommá eme­li mind­azt a sa­rat, amely – ha­sonló pa­raméte­rek között – bárki­nek lelkét be­borítaná. Ap­ropó, pa­raméte­rek, vagy­is körülmények, úgy is, mint co­lo­u­re lo­cale: a könyv­ben az 1970-80-90-es évek Erdélye (mit Erdély? – a fő helyszín az Arad mel­let­ti Kis­jenő, ahol az Erdély-fo­ga­lom jószerével is­me­ret­len!) és Székelyföldje adja a hátte­ret. Kom­mu­niz­mus, ki­sebbségi lét, se nem székely se nem erdélyi hib­rid-iden­titás, ezt az önmagában is hal­mo­zot­tan hátrányos hely­ze­tet da­dogással tetézi. És mégis győzte­sen kerül ki belőle. Már amennyi­re győzni le­het egy ilyen hely­zet­ben. Meg kívül kerülni.
Úgy képze­lem a köny­vet, mint egy lélek­elemző ma­ra­tont (ap­ropó, a futás, mint meg­tisz­tulás: visszatérő motívum!), mint szel­le­midéző szeánszot, mint szem­benézést saját démo­na­ink­kal. Amint az elején utal­tam rá: a könyv arra pro­vokál, hogy ki-ki végez­ze el magában ezt a tortúrát. Ak­kor is, ha gátláso­kat kell legyűrnie, ak­kor is, ha a megértés megdöbbentő fel­is­merések­hez ve­zet, ak­kor is, ha sértődések, duz­zogások lesz­nek belőle, ak­kor is, ha művészi érte­lem­ben nem lesz ilyen kiérlelt, mint a Vidáé. Ak­kor is…

* Vida Gábor: Egy dadogás története. Regény.  Magvető, 2018.

Forrás: eirodalom.ro

2018. február 27.

Szóljon hozzá!