Székedi Ferenc: Amikor a társadalom megszólít (Sárpátki Zoltán)

2016. május 15-én Csíkszereda főterén ünnepélyes külsőségek között leplezték le, szentelték meg azt a Márton Áron szoborkompozíciót, mely nem csupán a jelennek, hanem a jövőnek készült. Néhány napra rá, hadd tekintsünk vissza a múltba, pontosabban a közelmúltba, ismerkedjünk meg az alkotó munka folyamatával. Sárpátki Zoltán szobrászművész milyen időponthoz köti a kezdetet?

– 2012-ben történt, pontosabban 2012 elején. Felhívtak a polgármesteri hivatalhoz és megkértek, készítsek egy Márton Áron szobrot Csíkszereda főterére. Nekem az volt a válaszom, hogy rendben, ám ha egy ilyen nemes feladattal akar megbízni a szülővárosom, akkor én úgy képzelném el a Püspök urat, hogy ne legyen egyedül. És akkor megkértek, hogy készítsek el egy makettet, amit majd egy szoborbizottság bírál el.

– A makett mikor készült el?

– A makettet úgy másfél hónap alatt készítettem el, de ameddig a bizottságot összeállították és az elbírálta, hogy rendben van vagy sem, mehet vagy sem, az hosszú időt, nagyjából egy évet vett igénybe. A bizottságban részt vettek helybeliek is, Hegedűs Enikőt említeném, aki csíkszeredai, de tulajdonképpen a gyulafehérvári érsekségen dolgozik mint művészettörténész, azután felsorakoztak köréje Márton Árpád festőművész, Bocskor Vince szobrászművész, Vetró András szobrászművész, Gál Szabolcs, az akkori és jelenlegi városépítész. Tehát öt fő alkotta a bizottságot. Enikő révén mondhatni állandó kapcsolatban álltam az egyházzal, azon kívül én is rendszeresen konzultáltam az egyházi elöljárókkal, Tamás József püspök úrral és Darvas Kozma József esperes úrral. Mindezt természetesnek tartottam, hiszen miután a témát kiválasztottam és bemutattam, meg kellett kérdeznem az egyházi elöljárókat, hogy liturgiailag az elképzelés rendben van-e, kompozicionálisan megfelel-e az egyháznak a hasonló ábrázolás.

– Ki döntött a szoborkompozíció méreteiről?

– Több javaslat érkezett a város részéről, hogy milyen méretű legyen a szobor. Miután kiderült, hová helyezik, én azt ajánlottam, hogy legalább másfélszeres életnagyságú legyen. A szoborbizottság ezt alá is támasztotta, majd el is fogadták. A jelenlegi méretek 1,6-szorosak, kissé nagyobbak, mint másfélszeresek. Én úgy vélem, hogy ez nem tolakodó, a diszkrét méretek tökéletesen megfelelnek a Püspök úr szerénységének, emberközeliségének.

– Hogyan folytatódott a munka?

– Miután 2012-ben megkötöttem a szerződést, neki is fogtunk a szoborkompozíció vasváz szerkezetének a kialakításához. Azért mondom többes számban, mert ez alatt egy hidraulikus hegesztő mesterrel, Jenei Bélával dolgoztam együtt. Mindez egy hónapot vett igénybe, pontosabban harminc munkanapot. Én szabtam ki az anyagot, én mértem ki, hogy mekkora legyen a kéz, ki kellett számítanom a lábak magasságát, az egész testszerkezetet, ő pedig végigvarrta és -hegesztette. Azután kezdtük bevonni fával az egész vasváz szerkezetet és különböző fa keresztecskéket kellett kialakítani, hogy a nagy agyagtömeget tudják megtartani. Sokan készítettek nekem keresztet és mindig meg is kérdeztem a kollégáktól, vajon gyóntatok-e annyit, mint amennyi keresztet kell most ácsolnotok. Az igazság az, hogy az elején nem is gondoltam arra, hogy négy tonna anyagot használok fel a kompozícióra, de ragaszkodtam ahhoz, hogy tényleg hegesztő mesterrel dolgozzak. Amikor ugyanis ekkora tömeget mozgat meg valaki, akkor az veszélyes is lehet. Biztos akartam lenni, hogy statikailag is minden rendben van.

– Elkészült az alapszerkezet és megkezdődött a négy tonnányi agyag felhordása, a mintázás. Mennyi ideig tartott, milyen alkotói próbatételekkel kellett megküzdeni?

– Két évig mintáztam a szoborkompozíciót. 2013 januárjában fogtam hozzá az agyagtömeg felhordásának és majdnem 2015 elejéig tartott, mert közben hamarabb öntöttem ki gipszből a női figurákat, mint a Püspököt. Amíg mintáztam, akadt olyan nap, amikor tíz órát dolgoztam, a rákövetkezőn pedig semmit. Ki kellett tehát dolgoznom valamiféle stratégiát, ugyanis amikor hazamentem, mindig azon töprengtem, hogy holnap vagy holnapután minek fogok neki. Akkora volt a kompozíció, hogy az elején csak kapkodtam, ide is szöktem, oda is szöktem, aztán rájöttem, hogy ez így nem megy. Olyan stratégiát építettem fel, miszerint amikor egyik nap valamelyik portrén dolgoztam, akkor másnap már egy drapériával foglalkoztam, hogy pihentessem azért a szememet is, ne történjen meg, hogy úgymond belelátom magam. Ha egy kezen dolgoztam, akkor utána megint szünetet tartottam, illetve egy sima felület felé fordultam és így mindig tudtam korrigálni önmagam. Ez így működött is, csak persze mindehhez idő kellett, hosszú idő, amely fizikailag is próbára tett. Fent tudtam dolgozni az állványon és lent tudtam korrigálni. Egyszer végig is számoltam, körülbelül négyszázszor (?) másztam fel és le az állványon. Tehát azért fizikailag és szellemileg is kimerítőnek bizonyult a munka. Első évben arra gondoltam, hogy először részleteiben az egész kompozíciót rajzoljam meg, de szerencsére a szoborbizottság végig követte a munkámat és azt mondták: inkább a végső munkában éld ki magad, itt mutasd meg, amit tulajdonképpen ki akarsz fejezni, minthogy kifáraszd egy bármiféle rajzban magad. Teljesen egyetértettem velük. Igen, a munkát kell végig vinni és befejezni rendesen, azon kell keresni a megoldásokat, minthogy rajzolgassak és azzal töltsem az időt.

– A szoborbizottság tehát követte a munkát. Ez gyakorlatilag mit jelentett? Többször is együtt jelentek meg a műteremben, elbeszélgettek, tanácsot adtak, vagy külön-külön is benéztek?

– Úgy tudom, hivatalosan háromszor volt beiktatva a szoborbizottság látogatása, de az is lehet, hogy tévedek, és többször. De én még Bocskai Vince mestert és Vetró András mestert ezenkívül két ízben lehívtam Csíkszeredába. Amikor úgy éreztem, hogy eljutottam egy fontos stádiumba, meg akartam mutatni, illetve meg akartam kérdezni, hogy mit szólnak hozzá. Utánuk mentem, szívesen eljöttek. Föltétlenül kell szólnom Márton Árpádról, aki a szoborkompozíció mintázása közben hetente benézett hozzám és nagyon sokat biztatott, hogy Zoli, csináljad, csináljad, mert egészen biztos, hogy meg tudod csinálni. Ez óriási lelki segítséget jelentett. Akárcsak más kollégák hasonló támogatása.

– Most, a munka végeztével visszagondolva, mi tűnt legnehezebbnek a keményen átdolgozott hónapok és évek alatt?

– Összességében minden nehéz volt. Amíg nem kapja meg a kompozíció azokat a nagy formákat, és amíg nem tisztul le benned az, hogy tulajdonképpen, miként is akarod ábrázolni a fő- és a mellékfigurákat, a Püspök urat és a két nőt. Voltak olyan napok, hetek, a püspökábrázolásnak voltak olyan szegmensei, mindenekelőtt az arca, amire azt mondtam, hogy erre tényleg nagyon oda kell figyelnem. A nőknél nagyon akadályozott, hogy már maga a székely ruha nem szobrászbarát felépítésű. Az ing, a blúz nyaka azt a hatást kelti a szobron, mintha formailag amolyan bohócos ing lenne. A szobron nincsenek színek, ezért még nehezebb értelmezni. Azért, hogy mégse legyen drapéria, hogy ne hullámozzon, hogy úgymond ne habozzon, valahogyan szűkítenem kellett rajta. Nem volt könnyű így kialakítani. És a különböző részletek: a kezek, azoknak a gesztusai, mert ahány kéz annyiféle karakter. Nincsen két egyforma kéz, mint ahogyan két egyforma portré sincs, tehát a kezekre is roppant nagy hangsúlyt kellett fektetni.

– Honnan tudja a művész, hogy mikor van vége egy ilyen nagy munkának? Hogy éppen ott és akkor kell megállni, többet nem kell igazgatni, rendezgetni, simitgatni, mintázgatni, alakítani?

– Valóban, nem egyszer volt egy olyan érzésem, hogy igen, most már álljak le vele, mert könnyen át lehet esni a ló túlsó oldalára, ha túldolgozott a szobor. De igazából ekkora munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni. És abba is kell hagyni, mert az őrületbe tud vinni téged. Nap mint nap úgy fekszel le, hogy még itt és itt kell javítani és úgy kelsz fel, hogy akkor hajrá, essek neki, hadd lássuk, vajon mit hoz ez a mai nap. Akadtak olyan napok is, hogy amikor nekifogtam dolgozni, egész egyszerűen éreztem, hogy nem megy, tehát inkább csak rontok. Leálltam, és egy hétig arra fele se mentem. Igen, ilyenkor le kell állni és nem kell erőltetni a dolgokat. Nagyon fontos, hogy az ember adott mértékben kikapcsolódjon szellemileg is, szükség van erre, hogy azután friss szemmel tudjon újból ráhangolódni a munkára.

– Térjünk vissza a szoborkészítés folyamatára. Az agyagmunka után milyen lépések következtek?

– 2015 elején, január-február környékén fejeztem be teljesen az agyagmunkát. Ekkor hívtam két kollégámat, hogy segítsenek kiönteni a gipsz negatívot, majd a gipsz pozitívot. Fazekas János és Fülöp József képzőművész kollégáimmal három hónapig dolgoztunk. Nagyon megerőltető, kemény munka volt, hiszen az agyagtömb, adott részleteiben, már két éve állt magában, kívülről ugyan puha volt, de belülről már teljesen kőkemény és a negatívokat alig tudtuk leszedni róla. És azután persze ki kellett ezeket a negatívokat mind hozni és pozitívokat önteni belülről, egy olyan rendszer szerint, hogy majd tudjam én ezeket a pozitívokat gipszből is összerakni, hogyha valami tévedés történik, akkor tudjam még korrigálni. Igen, gipszben is még korrigáltam rajtuk, különböző vonalakat, hogy minden rendben fusson. Persze, mindennek milliméteres pontosságban kellett megtörténnie, hiszen egy ilyen összetett szobornál sem formai, sem plasztikai hatását nem veszíthette el a gipsz.

– Elkészültek tehát a gipszminták. Mikor jutottak el a magyarországi bronzöntő műhelybe?

– 2015 júniusában, június elején vittem le a gipszmintákat Kecskemétre, Lakatos Pál szobrászművész kollégám műhelyébe. A szerződés szerint harminc napig kellett jelen lennem a bronzöntés folyamatában. Négy ízben jártam Kecskeméten, és mind a négyszer egy-egy hetet tartózkodtam ott. Először, amikor le kellett vegyen a pozitívról egy szilikon gumimintát is. Főként az úgymond érzékeny részekről, a kezekről, a portrékról, a lábakról, ezeket pedig még be is vonta. A többi, nagyobb részekről pedig megint csak gipsz negatívot vett le, hogy tudja majd kialakítani a viasz pozitívot. És amikor viasz pozitívban már készen állt az összes forma, akkor én újból megjelentem Lakatos Pál kollégámnál és különböző hibákat meg hegeket javítgattam ki, ezúttal természetesen viaszból. Ezt követően megint csak nem volt szüksége rám, hiszen neki bronzból kellett kiöntenie a részeket ahhoz, hogy én megint menjek le cizellálni a kész bronzmunkákat. Több mint 80 darabból állt össze a kompozíció. Én igazából a portrékkal, a kezekkel, a különböző egyéb, apró részletekkel foglalkoztam, mert Pali azt mondta, nincs értelme, hogy én a nagy formákkal dolgozzak, mert neki az a feladata, hogy azokat cizellálja. Amikor mindezzel elkészült, akkor megint kimentem, hiszen kezdte összerakni a végleges szoborkompozíciót és kartonsablont kellett levegyünk róla, hogy arra a csíkszeredai kőtalapzatra is találjon, amelynek beállítását igazából én tudtam.

– Most, amikor a szobor ott áll a helyén, mit érez?

– Én úgy tartom, hogy Márton Áron a XX. század legnagyobb magyarja. Igen, ha Széchenyit tartják a XIX. század legnagyobb magyarjának, akkor bátran kijelenthetem, hogy számunkra, a magyarok számára ugyancsak viharos XX. században, neki adatott meg ez a szerep. Én nem hiszem, hogy más, nála nagyobb történelmi személyiségünk lett volna ebben az időszakban. Ezekkel a gondolatokkal álltam a feladathoz, mindvégig tisztában voltam vele, hogy óriási felelősséget vettem a vállamra, mivelhogy 1. szülővárosomnak kell alkotnom és már ez is kemény feladat; 2. egy ilyen nagy embert kell megörökítenem. Mindvégig azon gondolkodtam, vajon képes vagyok-e, vajon méltó vagyok-e egyáltalán ahhoz, hogy egy ekkora személyiséget ábrázoljak. Igazából az egész munkafolyamatból rengeteget tanultam, de ami a legfontosabb, hogy ez a munka – a püspök személye miatt is – alázatra és embertársaim föltétlen tiszteletére tanított. Úgy vélem, hozzásegített ahhoz, hogy felemelt fővel és egyenes tekintettel nézzek a jövőbe.

– Hallottam, olvastam, hogy néhányan kifogásolták az elhelyezését, a méreteit. Nagyobbra, más irányba nézőre és a főtér közepére szerették volna…

– Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek nem tud tetszeni azonos mértékben egy műalkotás, hiszen nem vagyunk egyformák. De azt gondolom, hogy ez az egész kompozíció mesterségileg is átment már a vizsgán. Tény és való, a XXI. században igyekeznek elhanyagolni a szobrászatnak ezt az útját, de azért igenis létezik közösségi szobrászat. Én azt gondolom, amikor a társadalom megszólít, hogy igenis szüksége van rád, amikor azt mondja, hogy ezt meg ezt old meg, akkor kell egy művésznek összeszednie a csontot és igenis megmutatnia, hogy szerves része saját társadalmának, saját közösségének. És akkor elmondhatja, hogy nem hiába tanult, nem hiába oktatták. (2016. május 25.)

[Az interjú Sárpátki Zoltán csíkszeredai műtermében készült és része a Márton Áron szoborállításról Csíki Zsolttal és munkatársaival készített dokumentumfilmünknek]


A szerző szerkesztés alatt álló,  A látható és a láthatatlan. Művészeti feljegyzések  (2000-2017) c. kötetéből

2018. március 3.

Szóljon hozzá!