Bakó Mária: Székely lányok Bukarestben

Az alábbi, vitaindítónak szánt beszámolót a Bukaresti Magyar Élet c. folyóirat (főszerkesztő: dr. Bencze Mihály) legfrissebb számának főhelyén, az 1-2. oldalon találtuk, s úgy gondoljuk, hogy tényszerű tanulságai szélesebb körben is érdeklődést kelthetnek. Némi rövidítéssel továbbadjuk. (Káfé főnix)

Már számos tanulmány létezik az itt élő magyarok sorsáról. Tudomásom szerint a magyar lányokról, asszonyokról csak mellesleg készült leírás. Felhasználva a különböző kutatások eddigi eredményeit, megpróbálok erről a témáról összefoglalva írni egy pár gondolatot. (…) Az általam átnézett időszak a székelyek bukaresti jelenlétének kezdetétől 1944-ig tart. Tovább más folytathatja, aki jobban ismeri az elmúlt évek jelenségeit. Több munkát ismerünk, ezek szolgáltak alapul, a szerzők beleegyezésével. Amit hangsúlyozni próbálok, az a székely nők jelenléte városunkban.
Olvasmányaink során mindnyájan észrevettük, de erről külön nem beszéltünk, hogy sok értékes ember neve vált ismertté, de hol voltak a nők? Egész listákat tudunk felállítani a fontosabbnál fontosabb férfiak érdemeiről, de a nők jelenlétét homály borítja. Tudjuk, hogy minden híres férfi mögött ott áll a hűséges, ösztönző, sőt a sikerhez hozzájáruló asszony. Mi lett volna a mostani helyzet kialakulásáig, ha a bukaresti családok csak férfiakból tevődtek volna össze? Mind említjük a családokat, a gyerekeket, az iskolákat, a szervezeteket, a művészi és szórakoztató eseményeket, de elenyésző a megemlített hölgyek száma.
Ismerjük az évszázados hagyományt, miszerint az asszonyok helye a fakanál és a bölcső mellett van. Az úriasszonyoknak nem volt szabad még a konyhába sem belépniük, nehogy hagymaszagúak legyenek, dolgozni csak a szegények kényszerültek. Én ebből a szempontból olvastam át egy pár jól ismert tanulmányt. Minden elismerésem és köszönetem az alapos, hosszú és türelmes munka szerzőinek, akik nélkül ezt a témát fel sem vethetnénk.
Kezdjük azzal, ami a szegény erdélyi magyarokat idehozza Bukarestbe. Ezt sokan latolgatják. Hencz Hilda szerint a Bucurestiul maghiar című könyvében – minden idézet saját fordítás – állítja: „A kivándorlás okai, habár számosak, valójában a szegénységre vezethetők vissza. Például, a hosszantartó éhínség, amely a székelységet 1814 és 1817 között érintette, sokakat kivándorlásra kényszerített.” Balás Gábor A székelyek nyomában című könyvében, Barabás Endre A székely kivándorlás, a Romániában élő magyarok helyzete témájú cikkében állnak azok a gondolatok, amelyek szerint „a székely nem szívesen kezdte újból a gazdasági nehézségek folytán félresikerült életét olyan környezetben, ahol ismerik”, és most az eredeti mondat: „Inkább veszik útjukat Románia felé, ahol nem ismerik, s akik ismernék, azoktól nincs miért szégyellniük sorsukat.” Ezért a férfiak minden munkát elvállaltak, mesterséget tanultak, közismerten becsületes, minőségi munkát folytattak. A lányok helyzete hasonló. A kislányokat, akik még fésülködni sem tudtak, mint az én Édesanyám, akit Erdély más vidékeire küldtek, korán munkába állították. El kellett menni két okból: egyrészt a nagy szegénység, másrészt a gondoskodás miatt. Igen, mert a székely család tudta, hogy ez lesz az élet iskolája, amit otthon nem kaphatnak meg. A gazdag, jól nevelt zsidó, német, román, magyar családokban elsajátították azokat az ismereteket, amelyek egész életükben, a saját családjukban szintén alapvetőeknek bizonyultak, beleértve a nyelveket is. De a kölcsönös megismerés, megértés és elismerés másik oldala az volt, hogy az illető családok tudomásul vették a székelység, a magyarság létezését, sőt sokan magyarul is megtanultak, ahogy ezt sok szerző és bukaresti lakos meg is jegyezi. Például Hencz Hilda tudatja Barabás Miklósról a Raimondi családdal való kapcsolatairól beszélve, hogy, „a Raimondi lányok sok nyelven beszéltek, még magyarul is, amit a dajkáiktól és szolgálóiktól tanultak”. Beke Györgyöt is említi, aki arról értesít, hogy nemcsak bukarestieket, de még a moldvai Vasile Alecsandrit is megtanították magyarul a nála szolgálók. Mindez azonban nem zárja ki a számos megalázást, zaklatást, amit szó nélkül el kellett tűrni. Sok ismert vagy ismeretlen, ezek után született gyermeket vittek haza vagy neveltek Bukarestben. Annyi lány jött Bukarestbe, hogy egy teljes kategóriát alkottak. Hencz Hilda említett könyvében bőven ír az itteni székely lányok kimenőiről: „A szolgálólányok vasárnaponként a Cismigiu parkban vonultak fel kézenfogva négyes-ötös csoportban, magyarul énekelve. A frissen érkezők megőrizték még népviseletüket és befont hajukat. A szolgálók felvonulása a Cismigiuban megható jelenség volt, feltehetjük a kérdést, valójában hányan lehettek, lehet, hogy nem többen, mint kétezren. A sétányokat felosztották az illetők helységnevei után.” (…) Azt is megtudjuk a szerzőtől, hogy ide a mesterlegények is jártak, valamint a Barátok templomához közel található Szent György térre. A magyar házi alkalmazottak fontosságát mindenki elismerte és ma is ezt teszi mindenhol a világban, ahová, sajnos, elkerülnek. Tehát Bukarestbe cselédnek érkeztek. Ezt a szót leírtam, mert így szerepel mindenhol. Én többet nem fogom használni, mert mi, atyhaiak lealacsonyítónak, megalázónak tartjuk. Így elkerüljük a paraszt szót is. Nagyapám földművesnek tartotta magát, és munkáját megelégedéssel és tudatosan végezte. Büszkeségünk, önérzetünk diktálja, hogy így beszéljünk. A lányok szolgálni mentek, amiért senki sem szégyellte magát. Ezt az értéket már a Biblia magyar fordításában is megtaláljuk János evangéliumában, az imában, amit mi Úrangyala néven ma tovább mondunk. Itt ez áll: „Íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nékem a te igéd szerint.”
A székelyek jelenlétét általában az 1800-as évek elejétől kezdik tanulmányozni. Ám dr. Demény Lajos, akadémikus professzor előrébb megy. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítőjében megjelent bő írásából többet olvashatunk: „Mindmáig felette általánosak ismereteink a Bukaresti Magyar Református Egyházközösség és a magyar anyanyelvű oktatás kezdeteiről a román fővárosban. Csupán annyit tudunk, amennyit Koós Ferenc emlékírásában és egyes cikkeiben hagyott ránk. Tudósítása szerint a homályba vesző 17. század végi és a 18. század eleji kezdetek után »kezdünk beszélni Sükei Imre hősies tevékenységéről«. Egy másik tanulmányában, az Értesítő következő számában Demény Lajos professzor, tudomásom szerint elsőnek megemlíti: Sükei Imre „Árapatakra maga és beteg felesége kezelésére ment, ugyanis felesége »kicsinségétől fogva« májbetegségben szenved.” Ez tehát egy kivételes eset, amikor felbukkan egy erdélyi asszony létezésének írott híre.
Hencz Hilda ismert könyvében – amely a második, bővített kiadást is megérte, mert annyira keresetté vált – Szathmáry Pap Károly (1812-1887) életét, munkáját és érdemeit is bőven tárgyalja. Most csupán azt jegyzem meg, amit a híres festő anyjáról ír. Szerinte és a Calvineum feljegyzései szerint „1857-ben a bukaresti, Giulesti úton lévő Calvin temetőbe temették a kolozsvári özvegy Szathmáry Pap Dánielné asszonyt, született Vass Zsuzsánnát”. Lehet, hogy székely volt, azért is érdemes megemlíteni. Tovább sokat kell várnunk, amíg hasonló eset megjelenik. Mindenhol a nagyérdemű férfiakat sorolják fel, ami természetes. Hiszen papjaink, üzletembereink, politikusaink, vezetőink ők voltak. De a női jelenlét legalább közvetve tükröződik. Az iskolákban eleinte csak tanítók végeztek állhatatos munkát. A lányiskolák, tehát az apácák csendben dolgoztak. Bántó István, a Magyar Közművelődés a román fővárosban című alapos, részletes könyvében leírja: „A bukaresti és regáti magyarok körében a társadalmi és kulturális szervezetek alapításának gondolata a 19. század második felében fogalmazódott meg.” (10 old.) Minden írásban felsorolják az adományozó asszonyokat, a létesülő nőegyleteket, a dalárdákat, később már az énekesnőket, a fellépő művésznőket, akik nélkül el sem lehet képzelni a teljes életet.
De vegyük sorra a létesítményekben résztvevőket. Általában iskoláinkról ír minden szerző, feltehető tehát, hogy lányok is jártak oda, mert Székelyföldön nem beszéltek soha írástudatlanságról. A legkevesebbet, a szegénység ellenére, elvégezte mindenki.
Zágoni Albu Zoltán a BPMT 1994-97-et tükröző Értesítőjében közölt írásából, a 33. oldalon megtudhatjuk az előbbiekből következtetve, hogy 1864 táján „Debreceni mintára alakult a Székely Lányok Kiházasítási Egylete, aminek a működése azonban a román fővárosban valamilyen okból valahol kimaradt.” Ennyit tudunk meg, de a lényeg az, hogy felvetődött egy fontos társadalmi probléma. Továbbá: „Az 1903-ban létesített katolikus magyar fiú- és lányiskola hamarosan szűknek bizonyult.” (34. old.) Tehát a lányok is nagy számmal jártak iskolába. A két világháború között a református egyház sokat segít az erdélyi magyarok itteni meghonosítása érdekében – magyarázza tovább Zágoni Albu Zoltán a 35. oldalon, például „Lányotthont hozott létre.”, ahol is kiemelkedik „a benne folyó nővédelem” (36. old.). Árvay Zsolt ugyanebben a kötetben a katolikusokról írva tudomásunkra hozza például, hogy „1904-ben megnyílhatott a lányelemi és 1907-ben a polgári iskola is” (90-91. old.). Hencz Hilda még azt is megemlíti a 104. oldalon, hogy: „A lányiskola igazgatónője 1903-1914 között Baynovics Anna volt, akit a román kormány különleges érdemeiért kitüntetett.” És így tovább, minden bukaresti lelkész foglalkozik a székely lányok sorsával. Szintén Árvay Zsolt az itt olvasható tanulmányában (96-100. old.) bőven ismerteti a Szociális Testvérek Társasága bukaresti tevékenységét. „A Társaságot az érseki vikárius hívja meg 1930-ban a fővárosba, hogy lányvédő munkát végezzenek.” (…) A fontos a célzott, lelkiismeretes segítő közös munka. „Mester Ede 1856-ban olvasó egyesületet szervezett a református iskola mellett 140 támogató aláírásával” – említi Hencz Hilda az 56. oldalon. „1857-ben az olvasó egyesület átalakul a Hunnia kulturális társasággá Koós Ferenc elnöksége alatt.” Ezt a témát Bántó István részletesebben tárgyalja és felsorolja az összes alapító tagot, akikről azt írja: „Főhajtást érdemelnek.” Az Olvasóegylet „az útfő, ahonnan kiindult a népnevelés a bukaresti magyarok körében” (11. old.). Hencz Hilda írja fenti könyve 75. oldalán: „A magyarok túl sok egyesületet és művészeti, zenei, színi, szavaló társaságot létesítettek, ezzel erejüket pazarolták el.” De a Társaság „május-június hónapokban szórakozásokat, mezei ünnepségeket szervez”. Megemlíti az 1882-ben alakult amatőr színtársulatot és az 1887-ben létesített Magyar Dalárdát is. Bántó István felsorolja a 20. század első évtizedeiben a román fővárosban működő sok társaság nevét, ezek közül itt csupán a Bukaresti Magyar Protestáns Nőegylet érdemli meg a kiemelést, tehát a templomok mellett, mint ma, a nők aktívan segédkeztek. (…) Hencz Hilda nem felejti el a felsorolt kevés nő közül Ignácz Rózsát, aki Anyanyelve magyar című önéletrajzi regényében az itteni drámákról beszél
(128. old.). Nem hagyhatjuk ki ebből a vékony felsorolásból Hencz Hilda észrevételét (138. old.): „Bándi Ilona, például, egyike az első diáklányoknak, aki román-német szakdiplomát szerzett.” Szintén ő tudatja, a talán első ismert magyar fogorvosnő nevét: ez Bíró Borbála (152. old.) – feltehetően az 1920-as évek táján. Bántó István könyvéből tudjuk meg, hogy 1900-ban megalakult a „Szent István Király Egyesület”, amely célul tűzte ki és meg is valósította népnevelő munkáját. „Felkarolta a bukaresti önálló magyar katolikus egyházközösség magyar iskolák, gyermekszervezet, nőszövetség, legény- és leányegylet megalapítását.” Az 1901-ben alakult Dalosztály változatos kultúrtevékenységet folytatott, a sok rendezvény mellett a szerző megemlíti, hogy 1902 óta „évente megtartották a Katalin-napi bált, amely máig tartó hagyománya lett a bukaresti magyar katolikusoknak”, és nemcsak, tenném én hozzá. Mindez így működött húsz éven át. „Magától adódó megoldásként kínálkozott, hogy a háborút átvészelt két szervezet – a Bukaresti Magyar Társulat és a Szent István Király Egyesület – fuzionáljon.” Tehát „az alakuló közgyűlést 1921-ben tartották és elhatározták, hogy „a Zalomit utcai székházban újraindítsák a hagyományos közösségi és művelődési munkát”. Ehhez az alapításhoz nagy mértékben hozzájárult Árvay Árpád is, aki részletezi ezt a Zalomit utca 6 című dolgozatában kifejtett gondolatai által. Mindezt azért említem, mert a közösségi, mindannyiunk életének fontos mozzanatai. Továbbá, Bántó István kutatásai alapján, részletesen ismerteti az 1925-ben alakult Koós Kerenc Kört, aminek Diákosztálya is működött. Ez és más „rövid életű egyletek, csoportok, alkalmi egyesülések, amelyek kultúrprogramokat adtak elő: Református Nőszövetség, Szent Katalin Leányegylet” (21. old.). A felsoroltak listájából csupán a témával kapcsolatosakat említem itt. (…)
Olvastam a Bukaresti Magyar Életben dr. Bencze Mihály alapos tanulmányát az egyik legnagyobb román festő, Nicolae Grigorescu feleségéről, utána hamarosan az interneten több oldalról értesültem Tudor Arghezi édesanyjáról. Mindez már kötelezett, hogy a gondolattal bővebben foglalkozzam. Tehát álljunk meg egy kicsit Bencze Mihály ismertetésénél. Nagyon meglepődtem, először tudtam meg ezt a sokáig elhallgatott valóságot. A rengeteg alapvető életrajzi adat közlése után ezt írja Grigorescuékról: „A bukaresti műtermének házvezetőnője Dancs Mária, aki egyben szerető és modell is.” Tehát feleségül veszi, és életük végéig Câmpinán élnek, dolgoznak és ott is halnak meg. „A művész élete utolsó napjaiban végrendelkezett, hátrahagyva mindenét feleségére, Dancs Máriára és fiára.” Tehát a kis csomakőrösi „korán árvaságra jutott Mária sok társával együtt Bukarestet választotta, és cselédnek szegődött”. Így lett halhatatlan asszony, azonban „a vasrácsos sírkeret középső sírja a művészé, a baloldali a Gheorghe fiuké, a jobb oldali gondozott sír névtelen, de a helybeliek tudják, hogy a feleség, azaz Dancs Mária sírja”. A sok titoktartás után „végül Nagy Lajos orvos közölt írása tár fel nagyszámú adatot a Dancs családfa kutatása alkalmából”. (…)
Az esztelneki dada. Időpont: 2016. február 13-án, szombat délben az Erdélyi Magyar Televízióban. Kitűnő riport: a riporter nem látszik, az elején bemutatja a színhelyet és a szereplőket, de utána már nem kérdez, hagyja őket emlékezni. Helyszín: Esztelnek, egy falu Brassó és Kovászna között, tipikus falusi konyha: fával tüzelő sparhert, a zöldre meszelt falon falvédőkkel stb. Szereplők: a 80 éves Cserei Ilona és férje. Az asztalon sok fénykép: emlékek a Bukarestben ledolgozott 5 évről. Ki is Ilus néni? A Ceausescu család dadája, ő nevelte a kis Valentint és Zoét a hatvanas években. Mire emlékszik? Egy rendes, fiatal házaspárra, akik sokat dolgoztak és nagyon megbecsülték a becsületes, szorgalmas Ilust és a többi szintén magyar alkalmazottat. Vele „sohasem éreztették, hogy cseléd”. Itt magyar volt a sofőr, sőt még az utcai rendőrök között is akadtak. A házban szerették a magyar ételeket. Jól élt. Valentin nagyon mozgékony és élelmes fiú, Zoé biztos, csendes kislány volt, róla nem sok szó esik. A szolgálók szabadok csak vasárnap délután lehettek, amikor a Cişmigiuban jöttek össze. Annyian voltak, hogy a sétányt, ahol végig szoktak járni, magyar utcának is nevezték. Itt beszélgettek, sokan panaszkodtak, énekeltek. ő sokszor az egyik barátnőjéhez ment, akinek külön szobája volt, itt is tudtak beszélgetni, énekelni. A férjét is itt ismerte meg, mivel barátkozott a két, itt szolgáló húgával. A legény udvarolt, de hazamenni nem szabadott. Amikor látták, hogy komoly a dolog, a gazdái felajánlottak neki is egy kapusi állást, amit nem fogadott el. A hozzáállása tipikusan az akkori székelyek magatartása, majdnem mindenki hazakívánkozott, mert a sok munka ellenére ott érezték otthon magukat. Amikor Ilus elbúcsúzott, Ceausescuné megkérte, hogy keressen maga helyett egy másik magyar lányt. Az asszony szülei kocsival vitték haza, annyira szerették. Befejezésül egy utolsó kívánság: Ilus néni szeretne még találkozni Valentinnal. Szerintük a tanulság az idegenben töltött évekről az, hogy aki szolgálni volt, annak meglátszik a beszédén, a járásán, jó leckét kapott. Ez volt Kerekes Zoltán kitűnő riportja. De ez nem minden.
A napokban Temesváron jártam, és többek között a fenti témáról beszélgettünk unokatestvéremmel, Pálfalvi Jakabbal és feleségével, Mártával. Ők is, mint minden székely fiatal, 15-16 évesen kerültek ide kenyeret keresni. A kollektivizálás a fiatalság jó részét távozásra kényszerítette és a nagy városokban, mint Temesvár, Marosvásárhely, Udvarhely, Brassó és szükség esetén Bukarest, kerestek és találtak megoldást. Ceauşescuék igénye a magyar személyzet iránt nem szorítkozott csak Bukarestre. Márta ismerte a kibédi Juliskát, aki az említettek temesvári villáját tartotta fenn és főzött nekik, ahányszor erre jártak. A következtetés az elmondottakból az, hogy a székely lányok és fiúk tisztelettel megállták mindenütt a helyüket és becsületes munkájuk kivívta az általános elismerést minden nyelvű családban itthon, de szerte a nagyvilágban is.


Könyvészet: 1) A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője; 2) 1991-1993. Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1995; 3) 1994-1997. Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1998; 4) 1998-2005. Tipoholding S.A. Bukarest, 2006; 5) Bántó István, Magyar közművelődés a román fővárosban, Tanulmányok, jegyzetek. Polis Könyvkiadó Kolozsvár, 2011; 6) Hencz Hilda, Bucurestiul maghiar Scurta istorie a maghiarilor din Bucuresti de la începuturi pana in prezent. Editura Biblioteca Bucurestilor, Bucuresti, 2011; 7) Dr. Bencze Mihály, Nicolae Grigorescu és Dancs Mária, Brassói Lapok, Bukaresti Magyar Élet, 2015. április 9; 8) Szántai István, Székelyföld, via Internet 2015; 9) Bíró Béla: A kettős identitás tilalmai, Brassói Lapok, 2016. február 4.


Forrás: Bukaresti Magyar Élet, 2018. március 8 (3. szám)

2018. március 10.

1 hozzászólás érkezett

  1. B.Tomos Hajnal:

    Adalékként megjegyezném, hogy a két világháború között nemcsak székely, de négyfalusi csángó lányok is szép számmal szolgálóskodtak a román fővárosban. “Jó élet volt akkoriban Bukarestbe” és “Puliszkás kenyeret ettünk” cimű feljegyzéseim, melyekben két idős(ma már elhúnyt) asszony vall bukaresti éveiről, épp erről a (szociológiai ?) valóságról tanúskodnak. A korán -13-14 éves korukban – elszegődött csángó lányok történetéről a M.E.K.-ban fellelhető “Ahogy a sors hozta”c. interjú-kötetemben olvashat az érdeklődő.

Szóljon hozzá!