Árkossy István 75 éves

Bágyoni Szabó István: A kolozsvári Farkas utcát ott kell újraépítenünk, ahol épp vagyunk

(Internetes „műhelylátogatóban” Árkossy István festőművésznél)

Árkossy István festő- és grafikusművész Kolozsváron született (1943. [március 13-án – ma 75 esztendős]), a helyi, de európai hírű Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán végzett, id. Feszt László tanítványaként 1966-ban, azóta munkái – könyvgrafikái, ex-librisei, szén-és tusrajzai, később olajfestményei – hazai és külföldi tárlatok hiányozhatatlan darabjai.
Egész pályáját meghatározó gyermekkori élményeit szülővárosa „diáknegyedének”, az oskolamesterek házsorát, az első magyar kőszínház épületét máig „emlegető” Farkas utcának és környékének köszönheti. Iskoláknak, templomoknak, híres temetők néma lakóinak – nemzeti kultúránk kikerülhetetlen szentélyeinek és hírességeinek. A főiskola elvégzése után negyedszázadon át a kolozsvári Utunk irodalmi-művészeti hetilap grafikai szerkesztője volt. 1987-től Budapesten él, családostul. Pár éve Óbudán, a Testvérhegyen vásároltak telket és húztak fel rá egy gyönyörű, villának is beillő „művészlakást”, amelybe bizony grafikus barátom minden eddigi munkahelye, felesége, Ila asszony valahány színészöltözője, mint élettér, úgy, ahogy van: beleférne. A biztonságot adó „testvérhegyi földhöz” legközelebbi műteremtől fel egészen a városra kikönyöklő „csillagvizsgálóig”…
Kolozsvárt évtizedeken át ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztunk. 1982-es (első festői) tárlata óta egy-két vászna, néhány grafikája lakásunk falait díszíti. Szinte valamennyi megjelent kötetem borítóját ő tervezte; már-már azt is tudjuk, kinek milyen bor árt kevesebbet. De a „folytatás” sem véletlen: legújabb könyvbemutatóm is részben „közös vállalkozás” volt – áttelepedésünk naplóját (Elszabadult konténerek) hitelesebben aligha szólaltathatta volna meg Árkossy Ilonán, Kolozsvár közismert és méltán értékelt színésznőjén kívül más előadó. Mondják, képíró és szépíró közt csak a technikában rejlik némi különbség.
Amikor – első „testvérhegyi műhelylátogatásom”, majd közös könyvbemutatónk, illetve közös rádió-szereplésünk után – a nyár derekán azzal az ötlettel hozakodtam elő Árkossy Istvánnak, hogy „fordítsunk” a szerepeken, írjam meg most én az ő „képborítóját” egy részletesebb beszélgetésben, ötletre ötlettel válaszolt: Rendben, a technika adta égi lehetőségének – a villámpostásnak a közbeiktatásával. De csak majd novemberben, németországi tárlatom után!
Addig legalább alaposan bejárom ismét a Farkas utca – Testvérhegy távot! – válaszoltam, nem is sejtve, minő nehéz (mert az egy erdélyinek Óbudáról simogatni a szülőföldet), nehéz és áldásos munkára vállalkoztam. Aztán felütöttem Nagy Miklós Kund 22 elszármazott képzőművésszel készített és 2003-ban megjelentetett interjúkötetét; Lászlóffy Aladár kolozsvári, Banner Zoltán budapesti tárlat-nyitó szövegeit lapoztam át; rákattintottam barátom internetes honlapjára [www.arkossy.com], mi több: a Duna Tv kisfilmjét is újranéztem – szintén az égi technika jóvoltából –, amelyet a magyar festészet napjára újítottak fel tévés kollégáink…
Egy művészpályát teljesen megismerni külső szemlélőnek lehetetlen, meg kell elégednünk – szellemi jó barátként is – a részletek csemegézésének a lehetőségével. (…)

Árkossy István * Forrás: a művész honlapja

– Mondd, az egykori nyugati művészvilág hogyan fogadja az egykori „kelet-európaiakat”?
– …Biztosra vehető – és ezt a németországi (nyugati) művészetkritikusok is hangsúlyozzák –, hogy a kelet-európai sárkány uralma nem tett kárt az „igazi” művészetünkben. (Nem beszélek itt a politikafüggő alkotásokról!) Mindenben kárt tett, de a művészetben nem tudott, sőt dramatizálva az életet körülöttünk „jót” tett az alkotói akaratnak, a „gyorsabban érésnek”, a drámaibb elmélyülésnek, ami egyértelműen a műalkotásoknak csak előnyére válhat, legyen szó akármilyen műfajról is. És aki ebben nő fel, az már ezt a ruhát nem tudja többé levetkőzni, cipeli egész életén át, jusson a világnak bármely pontjára is. A tiltott, tűrt mindig érdekesebb volt már helyzetéből adódóan is, elégtétel volt ellene tenni. Ám a nagy szabadság amott mindent megengedett, mehetett a művész a síkságon bármilyen irányba, szabad volt, de nehéz volt viszonyítania ott az irányt. Ezért Nyugaton tágabb teret hódított az absztrakt művészet, mint nálunk. Felénk több az érzelmi alapon elkészült alkotás, azonos sorskérdések jelenléte a személyiségek széles spektrumában. (…)

– Forduljunk vissza Erdély és Kolozsvár felé, gyökereink irányába. A Korunk szerkesztőségében 2004 őszén nyílt kiállításod megnyitásán Lászlóffy Aladár ezeknek a primer emlékeknek európai voltáról beszélt. „Árkossynak ma már a mindenség a műterme – írta .- Minden és mindenki el szokott vonulni, el szokott mozdulni a megmaradáshoz, a kiteljesedéshez. Árkossy elment megmaradni, azonossá fejlődni egy addig is egyértelmű tehetséggel és teljességgel.” Mondd, István, ha a kelet-európai „három T”-ből a tűrt és tiltott jelző ennyire „áldásos” és pozitív hatású, akkor mégis mi az, ami Nyugatra hívó szó -nak bizonyult a tájainkon felnőtt piktor számára?
– Lehet, furcsának tűnhet számodra, de én nem napjaink német vagy más ott látható kiállításaira, bemutatóira voltam kíváncsi elsősorban. Amikor mi a kolozsvári főiskolán művészettörténetet tanultunk, remélni sem mertem, hogy megláthatom valaha is a müncheni Alte Pinakotek, vagy a firenzei Uffizi tárlóit, a reneszánsz és barokk nagyjait, a korszakformáló nagy művészóriások reánk hagyott csodáit. Az otthon, a szülőföld aurája jó útravalót adhat, és ez a fény-érzet kísérjen is mindenhol, de tájékozódni csak akkor lehet, ha látjuk és ismerjük elődeink munkásságát, igyekszünk megérteni, átérezni, hogy vajon mit miért tettek, hogy aztán művészi törekvéseiket megértve, magunk is eldöntsük: mivel tudunk ezek közül azonosulni. És ezt a mérhetetlen gazdag műkincs-hagyatékot elsősorban Nyugaton találhatjuk meg. Ez az, ami fontos egy hazai piktor számára is.
Ha művészek vagyunk, látnunk kell, hogy láttathassunk. És mégis, minél többet látok, minél több élmény kerít hatalmába, szinte paradox módon mégis annál inkább érzem, hogy csak a magam világát tudom építeni, azt a világot, mely ott fogant a Farkas utcai templom történelmi levegőjében, Bach orgonafúgáiban, az október-színű öreg hársakban. Ez az én ionoszférám, mely már végérvényesen körbeölel engem. Valóban, ilyenkor szinte teljesen mindegy, hogy a maga valójában hol áll az a műterem. Biztos vagyok benne, hogy ma Kolozsváron is többé-kevésbé ugyanazt festeném vagy rajzolnám, mint amit most itt, Óbudán. (…)

– Művészálmok. 1987 kemény valóság volt, áttelepedésete kideje. Mondd, Magyarországon miként fogadtak? Családod miben segítette „beilleszkedésedet” az itteni festő-grafikus világba? – ha egyáltalán szükséged volt erre. Vannak-e itt Árkossy-munkákat gyűjtők?
– Nem volt rezesbanda, de tudtam, hogy nem is lesz. Megelégedtem akkor egy mély lélegzetvétellel, aztán már időm sem volt elmélázni, jöttek a tennivalók, a sok kijelentkezés után most a sok bejelentkezés. Pecsét és aláírás, majd újra pecsét és aláírás… Miközben döntenem kellett: hogyan tovább, alkalmazásban, vagy szabadon? Erdélyben húsz évig dolgoztam egyetlen munkahelyen – melletted is évekig – a Gaál Gábor alapította Utunk irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségében, mint grafikai szerkesztő, és annak ellenére, hogy csak a legnagyobb jóérzéssel tudok visszagondolni az ott töltött évekre, a „csapatmunka” áldásaira, most végül is úgy döntöttem: ki kell próbálnom önmagamat szabadon, minden erőmet és képességemet a rajzolásnak, festésnek szentelve.
Nem akartam semmilyen újabb közösség részese lenni, bár tudtam: varjú a varjúnak nem vájja ki a szemét, de a magyar varjú az egészen más… Nem kértem műtermet, nem tartoztam érte senkinek. Azóta is „szabadúszó” vagyok. Könyvek illusztrálásával kezdtem a Móra és az Európa könyvkiadónál, hiszen Kolozsváron a Kriterion kiadónak, Ifjúsági Könyvkiadónak hosszú éveken át munkatársa voltam, és az akkori közös könyvkiadási egyezmények jóvoltából nem egy illusztrált könyvem került át Magyarországra. Ezzel egyidejűleg a magammal hozott festményeimet be-bevittem galériákba, no meg az akkoriban még létező Művészeti Alap rézkarcaimból válogatva nagyobb sorozatok nyomtatását tette lehetővé. És a kerék elkezdett forogni… A családom pedig – Ila, a feleségem, aki több mint húsz esztendeig volt a marosvásárhelyi és a kolozsvári magyar színház művésze, valamint Zsolt fiam – a legmesszebbmenőkig mellettem álltak mindenben, hogy tehermentesítsenek abban, ami a munkámtól esetleg elvont volna. Már az átjövetelem utáni első évben kiállításom nyílt a néhai Dürer teremben, a Gutenberg Galériában, aztán következtek a németországi kiállítások…
A kitörölhetetlen otthon gondolatával álltam az állvány elé. Hallottam a még utolsó otthoni szavakat, éreztem-láttam a még utolsó otthoni képeket magam előtt. Talán ezek voltak a legnehezebb pillanatok. Kolozsváron hozzászoktam ahhoz, hogy a szerkesztőségben naponta több íróval, zenésszel, képzőművésszel beszélgettem, gyakran a műteremben folytattuk reggelig. Azt szoktam mondani, hogy „mi még a hülyeséget is magas színvonalon tudtuk művelni”. És most hirtelen egy iszonyatos űr keletkezett, senki nem volt ott azok közül… Csak a hangjukat hallottam magam körül, és megidéztem azokat a gondolatokat, amiket talán most, itt a munkámról mondanának. Ők még ekkor is, itt is, a műtermi magányomban is jelen tudtak lenni. Ám mégis gyakorlati segítséget feleségemtől, Ilától, meg Zsolti fiunktól kaptam, hiszen színészet és fotózás (ami fiam számára több, mint hobbi!) ugyancsak a művészet általános szabályai szerint működik. A képszerkesztés, a kompozíció, a dramaturgiai felépítés, az érzelmi töltet, a drámai vagy lírai hatásfok mind-mind a műalkotás jellemzője. A zene sem kivétel, mert a hangok lerajzolhatók, a színek megszólaltathatók. Lelki erőt tőlük kaptam. Aztán megtanultam lassan, hogy ketté kell választanom önmagamat! Egyik felem rajzol, a másik meg a legkeményebben kritizál mindent, mintha született ellenségek lennének. Így élünk magamban.
Hát így kezdődött.
És hogy vannak-e Árkossy-vásznakat, -grafikákat gyűjtők? Vannak.

– Mennyiben segít… munkádban a szintén költői magaslatokat elért számítástechnika?
– Amint látod – hiszen számítógépen készül ez a „beszélgetés” – : nagyon. De itt aztán gyorsan be is zárnám a lelkesedésemet. Nem vitatom, hogy a „mához” ez már hozzátartozik. Sok tekintetben érezzük is hasznát, sőt ma már meg sem tudnánk lenni nélküle, de veszélyeket is hozott magával. Ha hirtelen valami miatt kicsapódik, leég a „nagy biztosíték”, hát kapkodhatunk a levegő után, mert ma már minden az elektronikával van összefüggésben. Minden elérhető a képernyőn, zene, irodalom, technika és… szerelem. De milyen más érzés például egy kétszáz éves könyv lapjait – talán éppen tíz, húsz, vagy akár ötven év múlva – újra kinyitni!? Kézbe venni, érezni a tört szélű lapok sajátos illatát, észrevenni benne hajdan voltak fakuló bejegyzéseit, érezni-látni az anyag létét, sejteni a sorsát… Vagy néhány centiméterről tanulmányozni Rembrandt eredeti karcát, és magasra, nagyon magasra emelni a tekintetet Brunelleschi firenzei kupolája alatt… Lassan semmi sem lesz egyedi, még azokból az emberekből is sokszorosítunk, akik az emberek sokszorosításával foglalkoznak majd. Erre jó lesz a számítástechnika. És arra is, hogy akkor, a szomorú valóságra rádöbbenve, jobban megbecsüljük múlandó kultúremlékeinket, amiből nekünk csak egy van.

Árkossy István: Múló idő

(Részletek a szerző Az idő festett orcái. Magyar Napló, Irott Szó Alapítvány, 2010 c. esszé- és beszélgetés-kötetében megjelent interjúból)


Kenéz Ferenc: Tükörvilágok

(Árkossy Mester születésnapjára)

Hetvenötöd,
hetvennégyem,
szomszédolnak
gyalogszélen.

Amit raktak
fölparázslik,
ráfúj egyik,
ráfúj másik.

Ami marad,
már csak az van,
mi nem tűnik
holdban, napban,

s nem tűnik el
ige-réven,
marad idők
igenében.

Hogy volt bűn is,
nem csak érdem,
rég átsejlik
az egészen –

létünk múltja
idelátszik,
Barabbásig
és Tamásig.

Igazam van?
Nem tudhatom,
hűvös vagyok,
mint a malom,

függő minden
részecskétől,
nullás-liszt a
galambvértől.

Láttatsz embert,
láttatsz szentet,
furulyást és
eszementet,

Szent-Györgyöt és
szentségtelent,
Kondor Bélát,
reménytelent,

állnak veled
mindahányan,
úgy, mint susogás
a hársban.

Finom neszük
rejtjelezed,
s lezárod
az üzeneted.

Jön majd más kor,
erre, másra,
s megrendülten
néz a hársra.

Hogy vagyunk, nem
mendemonda.
(Van ki nekem
azt kotyogja.)

Még ha túl is
a reményen,
még megcsörren
rabedényem.

Még rám köszön
hetvenötöd.
Még visszaszól
hetvennégyem.

Árkossy István és Bágyoni Szabó István 2009-ben megjelent beszélgetőkönyvének címlapja

2018. március 13.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Boldog születésnapot kívánok Árkossy Istvánnak!

Szóljon hozzá!