Lukáts János: Az érmindszenti gesztenyefa

Nagykárolyból már kifelé jöttünk, amikor Króni megkérdezte:
– És merre van Érmindszent?
A járókelők a fejüket csóválták:
– Olyan itt nincs.
Viola okosabban kérdezett: – Ahol Ady Endre…
– Vagy úgy, Ady Endre, az van! – Mutatták, erre meg arra:
– Negyedóra kocsival. Ady Endre, magyarul Adyfalva.
Döcögtünk át a lapos rónaságon. Decemberi köd ült mindenen, némaság.
– Szóval, mi a neve? – kérdezte az egyik óvatos útitárs.
– 57-ig Érmindszent volt, azóta Ady Endre.
– Így szerették Ady Endrét? – töprengett Króni. – Talán, mint a régi magyar világ ostorozóját?
A falu mintha a síkság tenyerén lapult volna. Mellékút végén zsákfalu.
Begurultunk a faluba, el a templom előtt, embernek nyoma se volt Érmindszenten, de még kutya se vakkantott ránk. Az útkanyarban szemben állt egy nagyobbacska telek. Egy náddal szegett, régi ház, meg egy téglából rakott „módos porta”. Tábla mutatta, a régebbi a szülőház, kerámia mellszobor a homlokzatán, a jellegzetes Ady-fej oldalra tekint. A fal vályog, sok a mész rajta, hogy tartson. Egy ilyen háznak már régen össze kellett volna dőlnie, százötven éves is lehet. Mert, hát, ha a ház nem Adyéké, ha nem az utókor kegyelete őrzi, lerogy, vissza „a földbe, amelyből vétetett”.
Benézünk, végiglátni a ház belsején, igényes bútorzat, faragott szekrény, terített asztal, könyvespolcok.
Az ajtó zárva, írás nincs, gondnok nincs. Zörgetünk, hallózunk, néma csend a válasz, kórusban kiáltozunk, már szinte üvöltünk, restelljük magunkat, hogy felverjük egy alvó partiumi kisfalu csendjét. Króni betaszítja a kaput, a kapu vonakodva enged. Hosszúkás, ápolt kert, középen Ady-szobor, kőszálon, ez a hivatalos koszorúzók helye, nem a választottaké. A kerítés mellett gémeskút, igazi, ágassal, meggörbült rúddal, a kút mélyén víztükör. Az ágas bizony korhad, az alját betonba fogták, hogy el ne dőljön. – „Gémeskút, malom-alja, fokos…” – mormolja Króni, és megsimítja a hajdankor itt maradt szomjoltóját.
Beszerénykedünk a kertbe, az évfordulókra nyilván levágják a füvet, megnyírják a sövényt. Diófa, gesztenyefa. A ház két végén két kicsi ablak, az oldalán is kettő, a konyhaajtó alacsony. Benézünk, végiglátni a ház belsején, igényes bútorzat, faragott szekrény, terített asztal, könyvespolcok. Ilyen ház ezer is épült a Kárpát-medencében, ahol magyarok éltek-laktak, legtöbbjük idővel a földbe süppedt, helyükre újak kerültek.
Az oldalfalon tábla, felül román, alatta magyar szöveg, kétnyelvű. A versidézet is kétnyelvű: „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”
A táblát 1957-ben állították, amikor az „összefogás” helyett az „összefogdosás” ideje volt, és amikor a magyarok és nem-magyarok kapcsolata sem úgy alakult, ahogy azt a költő elképzelte.
A kertben, a ház körül mintha megjelent volna a fiú, a barna szemű gyerek, a makrancos kamasz. Anyja szemefénye, akit „Édesnek” szólított (sőt „Ídesnek”, ahogy a szót arra, Szilágyban, Biharban ejtették): – „Csak azért volt ő olyan szép, / Hogy ő engem megteremjen”-, szólt a gyermeki szeretet szép szava. Aztán keserű lesz a folytatás: „Bizarr kontyán ült az átok, / Én kergettem a vénségbe”. – Mindkét szülő túlélte elsőszülött fiát, Ady sose láthatta édesanyját öregnek, legfeljebb aggódónak.
A nyughatatlan fiú a világba szökött, Váradra, Párizsba, Szent Mihály útjára, a Gare de l’Este-n át vissza Budapestre, anyja mindannyiszor reszketve várta megtértét. Miközben ilyen sorok érkeztek tőle: – „Vagyok tékozló és eretnek, / de ott engem szánnak, szeretnek. / Engem az én falum vár.” – Lehet egy anyának ennél nagyobb gyönyörűsége? Idővel Ady a feleségét is elvitte Mindszentre, a hármukat megőrző fénykép a jövő ígéretét hordozza, pedig akkor már nem sok volt hátra a költőnek.
A kisebbik fiú ellenben maga volt a megbízhatóság, tanfelügyelő lett Debrecenben, bátyjáról könyvet írt, megtette a magáét.
Egymásnak mondjuk a verseket, ki melyiket tudja, gyakran csak félsorokra emlékszünk, jelzős szerkezetekre.
– Ez is Ady? – csodálkozunk magunk örömére. Sok verset írt a szülői házról. Még többet a rettentő távolságról, amely az apró falut a nyüzsgő világvárostól elválasztotta.
Apja ura, Ady Lőrinc szívós partiumi kisnemes volt, „nyakas, magyar kálvinista”, a fia az ő vonásait örökölte. „Diósadi” – állt a név előtt, mögötte ezer évet sejtettek-vallottak a viselői, honfoglalókat, avarokat. A fiát szerette, a költészetét inkább nevette, „A ti költőtök!” – mondta, ha dicsérték Endrét. Lajosban bízott, abból ember lesz.
Ady Lőrinc 1907-ben felépítette a telek túloldalán a „módos portát”. Keze munkája – büszkesége tárgya lett.
A fiú keserű szóval robbant ki néha: – „Ez itt falu, az én falum, / Innen jövök és ide térek, / Mindszentnek hívják hasztalan, / Mert minden gonosz rajta van, / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet!” – A vergődés sorai ezek, a szemrehányáséi. És hányszor sóhajtott az „áldott, falusi köd” után.
Végigjárjuk a kertet, a nádfedelestől a módosig, belesünk a zárt ablakon, most magunk vagyunk vendégek az Ady-portán. 1921-ben került a házra (az új házra) a másik tábla, sárga, szép márvány, sűrűn teleírva. Adyval, és a „balvégzettel”, amelyet Ady megérzett, és amelyet látnoki erővel el is nyögött, el is kiáltott… Kerülgetjük a módos portát, csinos, cseréptetős, máig vonzó építmény. De Ady ide már csak mint vendég tért haza, bizonyosan.
A kertközépen Króni egyszerre megtorpan, szétnéz a négy égtáj felé: – Van itt valahol egy „nagy, álmos, furcsa árok…”
– Az Ér!
– „Pocsolyás víz, sás, káka lakják…”
– Így igaz! Ott jöttünk el, keresztül rajta, az úton. Króni meghökken: – Hát az Ér nem itt folyik, a kerten át?
– De nem ám, ő a nevét adta a falunak. Viszont „Kraszna, Szamos, Tisza, Duna / Oceánig hordják a habját!”
– Hát azt tudod-e – vegyél elő térképet! -, hogy az Ér soha nem ömlött bele a Krasznába, se a Szamosba, hanem a Berettyóba folyik, arra délnyugat felé?
– És az óceán?
– Az óceánba a Berettyó is elküldi a maga habját.
Már indulni készülünk, alkonyra fordul a decemberi délután. Króni még int, hogy várjanak. A kert mélye felé léptet, távolabbra a házaktól, a kaputól, Viola tétován követi. Króni széjjelnéz, mintha a földön keresne valamit, miközben halkan mormol:
– „Édes apám, talán elférünk”. / Ő hosszúkat lép s némán számol, / Én a nyomában. / Sírkert kell a családnak: mérünk.” – Viola hallgat, ritkán mondott vers ez. De hát a mindszenti kert ilyesmire is való.
Szótlanul indulnak a kapu felé, a kerítés belső oldalán diófa meg egy gesztenye. Kezük a kerítésen, mennének már, mégis maradnak.
– Pedig egy dió legalább elkelne a „Diósadiaktól” – mondják egymásnak. – De már mind széthordták a tisztelgő látogatók.
Viola lehajol, és a kertkapu belső oldaláról felemel egy gesztenyét. Kemény, kerekded, fényes gesztenye, Króninak nyújtja: – A párja évek óta az ágyunk fölött van, az Ady-kötet előtt. Tedd ezt mellé!

Fotó: MTI/Balázs Attila

Forrás: Búvópatak. 2018/4. [Kaposvár]

2018. április 7.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Tetszik. Közelebb hozza az emberhez Ady Endrét, a világát. Jó volt olvasni.

Szóljon hozzá!