Faluvégi Anna: A mutáns

Látod, látod, remeg a kezem, kihullik belőle az erő. Az ajkam is remeg. A térdem feslett gyolcs, az ereimben bűzös folyadék kering. Génállományom plusz kromoszómákkal rendelkezik.
Micsoda kín! Én más vagyok, én EGY vagyok, de te nem érted ezt. Te azt hiszed, hogy nekem minden megadatott, ami neked! Te azt hiszed, hogy nem vagyok sebezhető! Elismered másságom, de csak a te javadra! Valahogy… valahogy tudomásomra hozod, hogy birtokolsz. Gyűlöllek! Gyűlöllek, mert rád szorulok! Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy soha nem lehetek olyan, mint te. És, ami még ennél is fájóbb… a tudatosság. Ismerem, felfogom rettegett kóromat. Tudom, hogy ebbe kell beledöglenem! Hiába áltatsz szép szövegekkel… mosolyod tükrözi sajnálkozásod… esetlen voltom. Elég rám nézned… nem aggódás tükröződik szemedben, hanem az iszonyat… meg a belső örömöd, hogy te nem születtél mutánsnak. De kérdem: tehetek én róla? Legkevésbé arról, hogy én értelmes vagyok. Mindent felfogok, az információk rögződnek az agyamban, mindent képes vagyok bevésni a memóriámba, és te, bármi is érdekel, megkérdezhetsz, válaszolok, mint egy komputer… Ezért tartasz. Csakhogy nekem nem áramköreim vannak, hanem húsom és vérem. Igaz, nem piros, hanem sárga, és én magam meg kifejezetten zöld vagyok. Ijesztő. Bárkit megrémisztenék, ha váratlanul találkoznánk. Gyér a hajam, de hosszú. Azt mondtad, nem vágod le, mert jól áll nekem. Hatalmas a szemem, az orrom túl hosszú, és pikkelyes az arcom. Fogaim, mint a vámpíroké. Nem is szeretem a vámpírtörténeteket. A karjaim karmokban végződnek, és csak négy ujjam van. Talpamat szaruréteg borítja. Végtelenül sajnálom, ha valakiben félelmet keltek. Ezért csak éjszaka járok ki.
Tudom, sokat köszönhetek neked. A lakásodban tartasz, megbízol bennem, megvédsz az orvosok és kutatók kísérleteitől… nem is tudom… nincs okom gyűlölni téged… de génjeimben hordozom. Tudod te, milyen így leélni egy életet? Sírni is tudok. Most is folynak a könnyeim. Rossz nekem, hogy senki nem fogad a szívébe. És szerelmes is voltam…. végül is, nem vagyok gép! Csak a szerelem egyoldalú volt. Mindig elnéztem, ahogy elsuhan az ablakunk alatt… igazi szépség… kecsesen járt, bájosan mosolygott, s amikor veled beszélt, ő maga volt a csilingelő angyal. Szerettem volna megcsókolni, magamhoz ölelni!… Mindent megtettem volna érte. Elijesztettem. A sötétben, egyszer utána settenkedtem, és megfogtam. Sikított, és kis teste összerogyott. Többé sose láttam. Álmaimban vissza- visszatér, és én boldog vagyok.
A hangom is mély, meg rekedt. De te értesz… tudod, hogy nem teszek kárt benned, hisz rád szorulok. Szép szobát rendeztél be nekem, s próbálsz megadni mindent, amit kérek… Sohasem voltam beteg, de mostanában valami furcsa érzés tört rám… nem akarod, hogy meghaljak…
Általában csak azért és akkor beszélsz hozzám, ha szükséged van adatokra… de így is jó, hogy társaloghatok veled. Igaz, többször itt akartalak hagyni. De ki fogadna be?
– Nézd… – ülsz most is mellém – tudom szorongsz, hallom hangod, hiányzik neked valaki… én szeretlek a magam módján. Tudom, te is szeretsz. Kell neked valaki, aki másként szeret.- elhallgatsz.
A szívem hevesen ver, mit akarsz ezzel mondani? Még a lélegzetem is eláll, amikor belép egy magamfajta az ajtón.
– Bemutatom Ixilát – szólsz, és a jövevényre mutatsz. „De szép!” – sóhajtok fel magamban. Ixila kezet nyújt… nyirkos, akár az enyém. Pikkelyes arcán mosoly.
– Gyere, ülj le – brekegek, akár a béka -, az én nevem Medo.
Te még hozzám lépsz, és a fülembe súgod, hogy rendbe fogok jönni, azután elnézést kérve, kimész.
Most már megértem a szereteted. Bocsánatot szeretnék kérni, amiért gondolatban megbántottalak… de fölösleges lenne az őszinteség. Még elrontanék mindent. Tudom most már, meggyógyulok. Úgy örülök!
Ixilával telepatikus úton is tudunk értekezni Felfogjuk egymás álmait. Együtt fogunk segíteni téged, hálánk jeléül… csakhogy mégis bosszant… hogy ennyire rád szorulunk…

2018. április 14.

Szóljon hozzá!