Szemkontaktus az Örvénnyel*

Nászta Katalin színházi beszélgető könyvéről

A múlt század nyolcvanas éveinek elején, egy fiatal, alig pár éve végzett, roppant kíváncsi erdélyi színésznő úgy határozott: végigkérdezi idősebb és vele nagyjából egykorú pályatársait arról, hogy mit gondolnak a Színház felől.
Talán maga sem tudta, mire vállalkozott, de hamarosan kiderült, hogy nem is annyira ártatlan beszélgetésekkel tölti az idejét, hanem a legmerészebb mutatvánnyal próbálkozott meg: farkasszemet nézni az Örvény szemével.
Az örvénylő víz, ha túl közel kerülünk hozzá és képtelenek vagyunk levenni róla a szemünket, könnyen elszédíti, s végül beszippantja az embert – elvégre, neki ez a dolga.
Az, ami a fiatal, kérdésekkel és kételyekkel küszködő Nászta Katalin előtt a színésztársaival készült kérdezz-felelek nyomán, hol burkoltan, hol egészen nyíltan feltárul, az egy sokszínű, de összetettségénél és ellentmondásainál fogva erőteljesen örvénylő világ, közepén az örvény szemével, amely forgatagával mindenkit elbűvöl, lefegyverez és ha valaki nem vigyáz, észrevétlenül átkódolja, magához vonzza és leszereli… Interjúról interjúra drukkolunk a szerzőnek, hogy szerencsésen önként vállalt küldetése végére érjen anélkül, hogy az Örvény áldozatául esne. Sikerül-e neki ez?
Mivel a könyv elkészült, s láthatóan Nászta Katalin is túlélte vállalkozása megjelenésének kényszerű késlekedését, úgy tűnik, hogy a szemkontaktus az ő esetében nem vált végzetessé. Így aztán az olvasó is mentesül attól, hogy túl közel kerülhessen az Örvényhez. Az a színház ugyanis, amiről a kötetben szereplő, már eltávozott, vagy még élő, de már pályájuk véghez ért színházi emberek elénk tárnak Erdély színpadéltető városaiból, akár valóságosan, akár csak elképzelések, vágyálmok, eszmények formájában, már nem létezik. A városok megvannak, az intézmények is állnak. Annak a rendszernek viszont már leáldozott. Ám felbukkantak újabb kihívások, amelyek korábban nem kerülhettek ugyan szóba, de értelemszerűen odaképzelhetők a párbeszédek logikája mögé. Ezek közös nevezője ugyanis nem más, mint az, hogy a Színház és a színészet körül minden időkben zűrök voltak. A pódium égbe emelt és pokolba taszított, mulattatott és megríkatott, simogatott és főbe kólintott, csak egyvalamit nem tűrt meg: a langyosságot. Bár azzal is megpróbálták nyakon önteni, amikor hozzá nem értők serege próbálta elhitetni országgal-világgal, hogy az az igazi színház, ami hátat fordít a színpad törvényeinek.
Ki tudja, hogyan alakul a huszadik század végi erdélyi (és a magyar) színjátszás sorsa, ha ezek a beszélgetések még a maguk idejében, hiánytalanul napvilágot láthatnak és interakcióba lépnek mindazokkal, akiknek szavuk van a színház világában. Ha a kérdésekre és kételyekre idejében válasz születik, talán az örvény is másként forogna ma. Nem tapasztalnánk annyi botladozást, botcsinálta kísérletet, sarlatánságot a színjátszás körül, nem a formát kellene veszettül bontani, hanem a mindenkori előítéleteket és a téves konvenciókat.
Mindaz, amire Nászta Katalin színészserege kimondva-kimondatlanul áhítozik, tulajdonképpen megvalósítható, életképes. Csak ahhoz másként kellene élni. Gondolkozni. Érezni. Játszani. Magunkba szállni. Magunkból építkezni – és mégis, megmaradni.
Új élet kell hozzá. Új örvény.
És ez a könyv is. Például…

Cseke Gábor


*Az írás Nászta Katalin Thália erdélyi napszámosai c. interjúkötete számára készült

2018. április 15.

Szóljon hozzá!