Négy vers egy témára – Albert-Lőrincz Márton és Hadnagy József

Albert-Lőrincz Márton: (Áprilisi fúga)

I.

A nőkről mondjuk, és ez nyílt titok,
bőrük alatt hordott áprilisok,
testük-lelkük olyan rendezett más,
részegebb tán nem is lehetne, lásd:

ők a felhők közt ellengő rigók,
kancsal űr és fürge virágszirmok,
s a földből feltörő páraköd, s azon
fölkapaszkodó indák és kacsok.

Ó, április, permetaranyeső,
nyakamba hullsz, mint a csók – didergő
kába fény és víg angyalszárnycsapás,
és feketéllő, jeges égzúgás –,
minden, amit április hoz – a nő,
csonton csattogó halál s feltámadás.

II.

És lásd, mint a vers, a nők olyanok,
szabad rímek, mankótlan strófák,
modortalan s míves áramlások,
konok haikuk, lágy elégiák:

a köldök dombján mélyívű gödör,
s a mellek, selymek szűk börtönében,
s alább, a sötét hajlatok mögött
a forrást sejtető életözön méze.

Hát nem száz arcot váltó nőpalást
a vers – mindent elénk dobó április,
férfivel játszó hamu és parázs?

Ó, drága nők, április virágai,
miért van az, hogy mind, ezerszer is
meg tudtok ölni és föltámasztani?

 

Hadnagy József

A nő

A nő… a nő… ó, a nő! –
lelkem áprilisa ő,
most felhő, aztán napfény,
most csendes, aztán a szél
szoknyáján tavat fodroz,
réteken, árkon-bokron
végigsöpör – harang szól:
levél a fán, s fű alól,
fa alatt, az avarban,
és madár a magasban,
sötét, mint buja árok,
nem dalol, inkább károg,
hangjában már tél tanyáz…
akkor honnan ez a láz,
s a lenge, lágy tekintet,
hogy tavasz jön, azt hiszed
egy röpke pillanatra,
mint éj az alkonyatra,
holddal és miegymással,
harmatos fényhullással,
hajnallal a legvégén,
gomollyal az ágy szélén…
A nő… a nő… ó, a nő!
lelkem áprilisa ő…

 

Őszi gyümölcs

A nő… a nő… ó, a nő! –
mint a versem, olyan ő,
most csendes, majd ragyogna,
felhőt hoz homlokomra,
s szél motoz a felhőben,
mint a nesz az erdőben
(mint az elmúlás, olyan,
fagyos és mégis olvaszt),
magot keres esőnek,
magot sziklának, kőnek,
magot vasnak, agyagnak,
éjnek és virradatnak…
magot kopott betűnek,
mert a betűk eltűnnek,
mint blúz a mellek fölül,
a van s a nincs így örül
egymásnak, egyesülnek,
lehűlnek, fölhevülnek…
magot, ami megfogan,
utat, ami nem rohan
tél és nyár között össze-
vissza, gyümölcse ősznek
a nő…a nő…ó, a nő!
mint a versem, olyan ő…

2018. április 16.

Szóljon hozzá!