A vers szószólói (12)

Költészet és előadóművészet

A nagy költők legtöbbje kitűnő előadója a maga alkotásainak. Nagyszerű tolmácsa volt saját verseinek József Attila is. Mi, akik még hallhattuk a költőt szűkebb baráti társaságban s a nyilvánosság előtt verset előadni, megilletődve fedezzük fel nem egyszer Major /Tamás/ interpretálásai közben József Attila jellegzetes fejtartását, máskor jobbkeze mutató ujjának sajátos mozdulatát. És egy-egy vers előadásakor kihalljuk az értelmezésnek azt a módját, ahogy a költő szokta volt hangsúlyozni alkotásainak rétegeit… Major Tamás, midőn verset ad elő, szavai mögött mindig ott él a színész. És jó, hogy ott él; ez nem hátrány, hanem előny. (Tolnai Gábor / kritikus: A költő és előadója. Örökség és örökösök. Bp. 1974.)

… Mindig azt hittem – és az igazat megvallva ma is azt hiszem -, hogy a lírai költészetnél, márpedig ebből telik ki az előadóesték anyagának nagyobb része, nincs meghittebb művészet. Néhány kivételes szándékú költőtől s a világköltészetnek némely hangosan kirobbanó pillanatától eltekintve, az igazi líra az egy ember beszéde a másik emberhez. S én a vers igazi hatását mindig is magányos hatásnak képzeltem el, amikor a versre fogékony olvasó leemel egy kötetet a polcról, s kettesben találkozik a költővel. És mégis, szemtanúja voltam, ahogy kialakult a vers hatásának egy másféle, s nem kevésbé intenzív módja úgy, hogy a költő sugárzása egy közbeiktatott másik művészen át érvényesül, s egyszerre sokakra, néha százakra is hat. (Vas István: Kifeszített kötélen. Az ismeretlen isten. Bp. 1974.)

Amíg a pantomimban a művészi mozdulatnak, a szavalatban és a hangjátékban a művészi beszédnek mindent ki kell fejeznie, amit az alkotó közölni akar, a színjátszás művésziségének a feltétele a dikció-akció művészi munkamegosztása. (Gyertyán Ervin / író: A pantomimtól a színjátszásig. A múzsák testvérisége. Bp. 1966.)

Egyéni mondanivaló híján nem lehet verset mondani. Mert akkor jobb, ha mindenki olvassa, s ki-ki saját fantáziájával építi tovább az így nyert élményt. Nincs leverőbb és szánalmasabb a rossz versmondásnál, mert itt semmiféle szemfényvesztés nem használ. A versmondás nem tűr meg egy pillanatnyi üresjáratot sem. (Gáti József: A vers és az előadóművész. A versmondás. Bp. 1969.)

* …Mitől látszik néha a vers érthetetlennek? Többnyire attól, hogy a költő a konkrét lírai helyzetet – az adott színhelyet és állapotot – nem mindig jelzi közvetlenül. Itt és itt állok, ülök és itt, nézem ezt és ezt, megyek itt és itt – a régebbi versek szívesen éltek ilyen fordulatokkal, és ezzel olvasóikat a vers fogantatásának körülményeibe rögtön bevezették. A mai vers ezt rendszerint kerüli, nyilván nem azért, mert nem tudná másképp, hanem csak azért, mert valamiképpen ezzel is sűríteni akar. Homályban hagyja a körülményeket, hogy drámaibban szólalhasson meg, mindjárt a „téma” közepéből.
Ilyenkor előttünk a helyzet lírája, és belőle, minőségéből, jellegéből következtethetünk vissza magára a helyzetre is. (A dolog némiképpen hasonlít ahhoz, mint amikor a sötétben hangokat hallunk. Az arcot, a mozdulatot nem látjuk, de hát a hangok! Nem tudhatjuk-e meg belőlük is, hogy mit hallgatunk? Összekeverhetjük-e például a panasz és az öröm, a szemrehányás és a rajongás hangját?) Az előadóművész többnyire épp ebben segít. Megteszi helyettünk, olvasók helyett azt az erőfeszítést, amelyet mi nem mindig vagyunk hajlandók megtenni. (Héra Zoltán kritikus: Mondható vers. A költemény felé. Bp. 1974.)

* Hogyan ejtsük a vers sorait? A beszédre gondolok, a betűnek, a sornak, a mondatoknak ritmusára, ízeire, lágy vagy kemény hangütésére, ezek váltakozására… Nyilván mindenki hallott már költőt saját versét mondani. Ritka költő, aki „jól” mondja a versét, de ettől függetlenül megszülte énekét, formába öntött valamit, írott anyaggá szelídített valamely anyagtalannak tetsző, sűrűn rétegezett szövetű anyagot. Ha maga el is mondja, hallhatom azt a különleges és egyedi ízt, ahogy ő mormolta a szavakat, mikor szeretkezett velük, midőn a sorokat rótta. Ez nyilván minden egyes költőnél más és más… Ha valaki kiejti a lenyomtatott szót, egyben vall önmaga eredetéről, származó tájékáról, a vidékről, ahol ezek a szavak születtek és élnek ma is, mint tegnap… Ady beszélt arról a nagy titkos tudományról, mely szerint minden magyar költőről, íróról meg tudja mondani, csupán a szöveg zamatának ismeretében, milyen szeszt fogyaszthatott általában életében. A legdurvább közelítéssel való azonosulás is meg kell tartsa tehát a költő egyéniségét és a szövegből lassan áramló külön ízeket.
Huszonkét éve mondok verset mindenfelé, huszonkét éve próbálom átélten elmondani a verseket, itt-ott, az ország különféle tájain, termeiben. Eleinte úgy hittem, a szorongás, a feszültség később enyhülni fog…
Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni. Mert hiszen mindebből az következik; aki verset mond, annak költővé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költő szerepét, elmondhassa a verset. (Latinovits Zoltán: Költő versét mondani. Ködszurkáló. 1973.)

* …Két kiváló előadóművész nem azért mondhatja el igen eltérő módon és mégis híven, adekvátan ugyanazt a költeményt, mert joguk volna a művet szubjektíven értelmezni, a költeményt és saját magukat szuverén módon egyesíteni, hanem éppen eltérő személyiségük miatt kell, szükséges az objektív elemzés eredményeképpen más-más eszközrendszert alkalmazniuk ugyanannak a célnak, az alkotás minél teljesebb tolmácsolásának az érdekében. Ahhoz, hogy a költemény és az előadói személyiség (továbbá: a közönség) közt a legcélszerűbb, az optimális viszony kialakuljon, más-más dinamika és beszédiram, más-más szünettartás és hanglejtés válhat szükségessé. Bizonyos mértékig a versmondó személyisége határozza meg, hogy a vers szakaszainak, mondatainak dallama szélesebb vagy szűkebb hangközökkel formálódjék ki.. A jó versmondásban tehát az is tárgyiasul, hogy az előadóknak szükségképpen különböző a viszonyuk a vershez…
Veszélyes járványnak tartom, hogy napjainkban sok előadó tévesen értelmezi az előadói természetességet. Elszürkíti, elprózaiasítja a verset, mint valami meztelenséget takargatja a ritmust, mint szívből fakadó káromkodást nyeli el, enjambement-osítja – kell, nem kell – a rímeket. E torz szeméremmel szemben teljesen igaza van Kosztolányinak: „Természetesen szavalni: fából vaskarika. A költészet több, mint a természet, az annak a fölfokozása.” (Török Gábor / nyelvész: Előadói szabadság? József Attila-kommentárok. Bp. 1976.)

* A költőt és az interpretátort nem alkalmi „társszerzés” köti össze, hanem a kétfajta művészi tevékenység közötti mélyremenő megfelelés. Mindketten a teljes őszinteségre, a legnagyobb fokú precizitásra törekednek (a két törekvés lényegében azonos). A költő habozás nélkül elveti a mindenki fülében ott csengő jelzőt, határozót, hasonlatot, az adott helyzetben egyetlen lehetséges kifejezést keresve, a valódit. Az előadó hasonló választás előtt áll hangonként – s bár ő maga sem tudná kétszer azonos módon előadni a költeményt —, minden alkalommal jogosan érzi, hogy az egyetlen helyes megoldást választotta. A költemény kimeríthetetlenségéből következik, hogy meghatározatlan számú helyes interpretációt enged meg. (Fónagy Iván / nyelvész: Dallamfejtés. In: Füst Milán: Öregség – dallamfejtés. Bp. 1974.)

* Mi a költői szöveg megszólaltatása? Beszéd. Miután pedig minden ember beszél, egyesek számára kézenfekvő következtetés, hogy a beszédet nem kell tanulni. Elmarad azonban az a különbségtétel, amely a költői szöveg „megcsinált” volta és a mindennapok szövegei között fennáll…
Tehetség kell a költői szöveg, a vers olvasásához is: a felismerés képessége, a gondolati és indulati azonosulás adottsága. E nélkül az első fázis nélkül megoldhatatlan a későbbi feladat: a „mögöttes” tartalmakkal feldúsított szóegyüttes megszólaltatása. És már itt hangsúlyoznunk kell, hogy nem csupán mechanikus „hangzóvá tétel”-re kell gondolnunk…
Századunkban igen sok olyan költői alkotással találkozhatik az előadó, ahol egyáltalában semmiféle írásjel nincs kitéve, ahol tehát a tagolás-megformálás végső törvényét maga az előadó határozza meg, mondja ki. Úgy érvényes, ahogy ő olvassa: az ő „olvasata” a hiteles. Ha jól fejtette meg a titkot, és jól adta tovább, hallgatóin mérheti le sikerét. Az ilyen esetekben azután végképp nem segítenek a részmegoldások. Az egészet kell tudni-ismerni ahhoz, hogy a részek (külön útbaigazítások nélkül is) a helyükre illeszkedjenek. (Székely György / rendező: Az előadóművészetről. Szímház. 1976.)

Folytatjuk

2018. április 16.

Szóljon hozzá!