„Ecsedi, te olyan vagy, mint a vasbeton!” (1)

“A lelkem, az néha szórakozik…”

Van nekünk egy nagyon közeli, nagyon egyszerű, nagyon belevaló színésznőnk, aki messziről indult, mélyről kezdte, minden akadályt sikerrel vett, igazi túlélő típus. Már nem találkoztunk kolléganőként a színpadon – ilyen ez a pálya. Az egyik jön, a másik megy. Ki hogy éli túl ezeket, és hogyan építi be később az életébe – emberfüggő. Ecsedi Erzsébet, többszörösen is díjazott színművésszel beszélgetek.
Most játssza Lindát, a nemrég bemutatott Az ügynök halálában, szerepel a Szent Péter esernyőjében, számtalan kisebb-nagyobb szerep kitűnő megformálója. Tűzről pattant, ahogy mondani szokás. Mindig magára vonja a néző figyelmét. Nem játszik „mellékesen”. Ott van, ahova teremtették, a színpadi játékban.
Felhívott magához, beszélgetni, egy szabad délutánján. Kimegyünk a konyhába. Tájékozódó kérdésekkel kezdek.
• Milyen volt az esti előadás? – Az ügynök halála volt műsoron. Ecsi, ahogy becézik a kollegái, sürög-forog.
• Jó, hál’ istennek, kicsit feszültek voltunk, mert régen volt, meg itt voltak Nagy Ciliék is Szombathelyről, meg Anikó, a Tháliából, aki a vidéki színházak fesztiváljára szokta meghívni az előadásokat… de, azért jó volt az előadás. – Ez azt jelenti, jól ment, a színészek jól érezték benne magukat.
• És te, hogy vagy?
• Jól, amúgy meg jól vagyok, hát…
• Egészségileg…
• Most rendben vagyok, szerintem… A lelkem, az néha szórakozik..
• A lelked…
• A lelkem, igen…, néha elkeseredem, néha helyrejövök, de most, lekopogom, hála istennek nincs bajom.
• Volt?
• Igen, volt ilyen időszak, de hát az ember mindig önmagát betegíti meg, te ezt jól tudod.
• Depresszió?
• Igen, mikor az ember nem látja értelmét, olyan céltalannak tűnik minden… Itt vagyok már huszonéve. Nem akarok elmenni, én nagyon szeretem Zalát, csak nagyon jó volt az utóbbi három évben, hogy játszottam Székesfehérváron két darabban is… Bagó Bertalan felhívott, s pont erről beszélgettem tegnap Cilivel, hogy mennyire érdekes volt… ebben a kis csészében jó lesz neked? … cukrot? Csenge barátnőm javasolta, írjam le a kívánságaimat. Jó. Leírtam, és egyszer csak rájöttem, hogy kezdtek teljesülni. És tudod, mi volt leírva a papírra? meg is néztem: biztos ezt írtam le? 3-4 évvel ezelőtt úgy volt, hogy Cili rendez egy darabot, a Nyolc nőt, és nagyon szerette volna, ha én vagyok benne az öregasszony, és fölhívott. Ezt nem hiszem el, azt írtam le, hogy Székesfehérváron és Szombathelyen szeretnék dolgozni. Erre egy hét múlva fölhív Bagó Berci, hogy rendez egy darabot, és rám gondolt, mint a Varga Mari partnerére, mert mi ketten azt nagyon jól meg tudnánk csinálni. És ez a két dolog nyolc napon belül volt… A szombathelyi nem jött össze, mondjuk, nekem nem is lett volna jó, időben.
• A lányod Pesten van?
• Igen. Most vették föl rendező és bábrendező szakra. Elsőéves. Játszogat is. De mindig erre vágyott. Rendezni. Nyári táborokban szoktunk színházi oktatásokat szervezni, ott kiélheti játékkedvét.
• Régóta csináljátok ezt?
• Rég. Celldömölkön kezdtem, ott régi hagyománya volt ennek, rengeteg tábori előadást rendeztem a gyerekeknek.
• Rendezel, díszletet, jelmezt tervezel.
• Mindent. Erre tanítottam Csengét is.

Lányával, Csengével

• Nem élhetsz színház nélkül.
• Nem, nem. A lányom ezt leste el tőlem. Nem lehet csak egy dologra… én soha nem voltam az, aki csak ültem és vártam, hogy majd csak lesz valami, majd csak adnak valamit, lesz szerepem, és közben felkopik az állam a várakozásban. Végül is, egyedül neveltem fel Csengét, ebből a közalkalmazotti fizetésből, ráadásul mindenkihez képest, nagyon keveset kerestem…. Sok mindent kellett csinálnom, hogy életben tudjunk maradni.
Nevetgél, mint aki szabadkozik, de nem sajnáltatja magát.
• Tetszel nekem, mint a pályán maradó, olyan tip-top, ügyes vagy, mint a macska, mindig talpra esel, mozgékony, hajlékony. Emlékszem, egyik év végi búcsúztatón odajöttél az asztalunkhoz, és magasra felemelted a lábad, ilyen táncos gyermek vagy – felszabadultan nevetünk -… most is?
• Hát igen, amikor jókedvem van.
• Sportoltál?
• Nem. Csak táncolni nagyon szeretek. Mondjuk, azt nem, amikor beállítják, amikor ilyen műkoreográfiákat kell csinálnom… de amikor jókedvem van, csinálok én magamnak olyan koreográfiákat, ahogy jön. Szoktam tornázni is egyébként. Most egy-két napja megint elhanyagoltam. Reggelente. Nagyon jót szokott tenni. Van egy kis kopás a derekamban, kinek nincs? de inkább megelőzöm. Inkább én kínzom, minthogy ő kínozzon engem. – kacag.
• ’95-és ’99 között, hogy mit csináltál? Nem szerződtettek…
• …. tudom. Akkor volt két éves a kislányom. …. Próbáltam talpon maradni. Csináltam ilyen tini-színitanodát… Annyira utolsó pillanatban mondták meg nekem, hogy már sehova sem tudtam elmenni. Két éves gyermekkel. Március végén már mindenhol lezárták a szerződtetéseket. Egy évet valahogy ellébecoltam ilyenformán, gyerekműsorokat készítettem, azokkal jártunk erre-arra. Nem lehetett túl sokat keresni velük, de hát annyival kellett megelégedni. Csabának, Csenge apukájának, képzőművészként, állandó bevételi forrása nem volt. Néha el tudott adni egy képet, abból elvoltunk egy darabig, de mindenképpen nekem kellett lépni ez ügyben… Aztán Vándorfi László visszahívott, mondta, színészstátuszt már nem tud nekem adni, viszont Szombathelyen szeretnének nyitni egy bérletes jegyirodát, visznek oda pár előadást. Szüksége volna ott egy emberre, és nagyon örülne, ha én elvállalnám a jegyiroda vezetését. Halvány fogalmam sem volt, hogy kell ezt, de lementem Veszprémbe, ott pár napig nézegettem, hogy csinálják… Nagyon jó fej volt a főnökasszony, mindent megmutatott. Amikor megnyílt a jegyiroda Szombathelyen, ott a sikátorközben, lejött pár napra, engem is, a többi újonnan fölvett embert is tanítgatott. Így költöztem át a lányommal Szombathelyre. Ott éltünk albérletben, két évig.
• Hogy érezted magad abban a munkakörben?
• Eleinte elég jól, de egy idő után kezdett kevés lenni. Aztán összetalálkoztam Novák Marival, akinek szintén felmondtak. Kérdeztem tőle: nekem baromira hiányzik a színház, neked nem? dehogynem! nem csinálunk valamit? valami gyerekműsort, zenéset, valamit találjunk már ki, mert megőrülök. És akkor Vasvárról többször eljött, összeállítottunk egy műsort, aminek nagy sikere lett Szombathelyen, a Gyerekek házában mutattuk be, két telt ház, Ölbe Lívia is nagyon jókat írt róla. És így, délelőtt a jegyirodában, mint főnökasszony, hétvégeken meg a gyerekműsorok, így lehetett kibírni.
• És ’99-ben hogy sikerült visszajönni Zalaegerszegre?
• Találkoztam valakivel, aki mondta, hogy új vezetőség van, kérdezte, lenne-e kedvem visszaszerződni Egerszegre? Nagyon is lenne, mondtam. Ígérte, hogy megszervezi. Eljöttem, beszélgettünk Bagó Bercivel, Bereményivel, úgy tűnt, szimpatikus vagyok nekik, elmeséltem, hol voltam, mit csináltam, hogy a 25. színháznál kezdtem, dolgoztam a Stúdió K-ban, Kecskeméten, Szolnokon. Öt nap múlva már hívott Emőke, hogy OK, benne vagy a következő mesedarabban, tíz nap múlva kezdődnek a próbák. Már májusban elkezdtem próbálni.
• Nagyon hullámzott a pályád. De egész magasra is feljutottál, az Aase díjjal.
• Igen… A Színésznőket meghívták a POSZT-ra, megkaptam a színész-zsűritől a legjobb női szereplő díját, azt hiszem, ennek a következménye volt a többi.

Ecsedi Erzsébet

• Abban az évben három díjjal is kitüntettek. Nívódíjas is lettél.
• Igen, a színházban. A POSZT eredményeit még a rádióban is bemondták, nagy izgalommal hívott fel a barátnőm: mi történt? hallotta a nevemet az éjféli hírekben! … Pont akkor jöttünk vissza Pécsről… mondtam neki, még én sem fogtam föl… De jól esett.
• Egy kicsit így kisimultál, belül?
• Lelkileg egy kicsit helyrejöttem, hogy így egymás után jöttek… Az ember fiatalon nagyon sokat ábrándozik arról, hogy elismerjék. El kell telnie egy kis időnek, amíg eljut arra a bizonyos szintre, hogy föl merje vállalni, ha valamit úgy akar eljátszani, ahogy ő tudja, ahogy belőle fakad. Ha vannak rendezők, akik ezt engedik, sőt segítik ebben, akkor tud hatékonyan dolgozni, önmaga lenni, és én ezt szeretem. És elérkezett az az idő, amikor azt tudtam mondani, én vállalom, én ilyen vagyok, így tudom megcsinálni. Eleinte még nagyon meg akar felelni az ember, mindenki megpróbálja leutánozni azokat, amiket kér a rendező, és nem lesz az övé a szerep, üresjárat az egész. Fiatalkoromban kevés elismerést kaptam. Igaz, elég sok jó kritika jelent meg rólam. Ennek ellenére nem kaptam soha díjat, kivéve Szolnokon, mert ott divat volt az, hogy pld. a társulat tagjai megszavazzák a legjobb férfi vagy női szereplőt, és akkor az egy nívódíj. Nagy meglepetés volt, amikor a társulat engem Mucsi Zolival megszavazott, ez jól esett! Az igazgatóság is adott ki nívódíjat, az is nagy meglepetés volt számomra, mikor megkaptam. Az Óz, a nagy varázslóban játszottam a kulcsárt, majdnem néma szerep, csak suttogva lehetett beszélni benne. Kis szerep. És valamiért az igazgatóság úgy döntött, hogy nekem jár a nívódíj. Ez nagyon meglepett. Nem zavart, hogy kisebb szerepeket kapok, mert úgy gondoltam, meg kell tanulni kis szerepben is azt a feladatot elvégezni, maximálisan… csak aztán valahogy elkerültek a nagyobb szerepek. Aztán, amikor hirtelen kaptam egy nagyobb szerepet, attól meg megijedtem…

(Folytatjuk)

Kérdezett: Nászta Katalin

2018. április 23.

Szóljon hozzá!