„Ecsedi, te olyan vagy, mint a vasbeton!”(3)

(Az Ecsedi Erzsébet-interjú befejező része)

• Sok öregasszonyt alakítottál, alkatodnál fogva. A rendező azt mondja, ó, ezt már úgyis tudja, adjuk oda neki… -nevetünk. – Ebben a szerepben, Az ügynök halálában, viszont kivirágoztál, mint nő. Milyen érzés volt? Nem volt új? Mintha megfürödtél volna benne.
• Igen, jó érzés volt, hogy szárnyalhattam benne egy kicsit.
• Megmutattad, hogy „nem csak Mamóka vagyok, hanem nő vagyok, kérem szépen”. Társa voltál a főszerepnek, Anyaként. Két nagyfiúval. Jó nagy problémával. Szereted a szöveget?


• Most kezdem megszeretni. Most már van biztonságérzetem.
• Mennyi idő kell ahhoz, hogy jól érezd magad, hány előadás?
• Hat mindenképpen. Így, ha nincs elég idő a próbákra.
• Úgyhogy a kritikusnak azt javaslod, ekkor üljenek be.
• Vagy a nyolcadikra! De soha ne a bemutatóra! Akkor mindig nagyon lámpalázas vagyok, és úgy érzem, nem tudom magam kontrollálni. Még csak az automatizmusok működnek, mert be van járatva, de amikor már tudom irányítani, azt is tudom, ha valamit elrontok, hogy lehet helyrehozni. Ez a biztonságérzet a 6.-7. előadásnál szokott bekövetkezni. Onnantól kezdve már élvezem is.
• Alázatos is vagy színészpartnerként. Soha nem lövöd le a mások poénjait.
• Hát az gyilkosság. Van, aki erre született! – kacagunk mind a ketten.
• És neked milyen a jó partner?
• Akivel jól lehet együtt dolgozni, akivel összenézünk, és egymás tekintetében látjuk azt, miről van szó. Szeretem, ha valakinek bele tudok nézni a szemébe. Azért jó Igivel is együtt játszani, mert látom a szemében, hogy akkor most nekem kell valamit tenni, pld. Igivel elég sokat játszottam. Jó partner. A Prah, a szobaszínházas előadás, az is nagyon jó meló volt. Az is úgy indult, hogy nincs rá pénz, Sztarenki Pali megtalálta, hogy ezt mindenképpen nekünk kell előadni. Aztán kitaláltuk: kétszemélyes darab, megbeszéljük egymással, odamegyünk, kinyitjuk, kitakarítunk, befűtjük, mondjuk a szöveget. Pali néha jött, irányítgatott bennünket, rendezgetett, gyakorlatilag megcsináltuk magunk. Majdnem olyan volt, mint a Shirley, amit egymagam csináltam.
• Nem volt rendeződ? Külső szem sem, a végén?
• Nem. Ezt valamilyen alkalomra meg akartam csinálni, és ott bemutattam. Azért nekem nagyon erős az önkontrollom. Pontosan tudom, mit meddig. Éveket dolgoztam rajta. Mindig formáltam. És akkor éreztem, hogy kész, amikor már minden pillanatát tudtam élvezni. Akkor tudtam, hogy a helyemen vagyok.
• Kedvenc szereped a Shirley-n kívül, ahol jól érezted magad? Mindegyik?
• Tulajdonképpen igen. És még a kicsi szerepeimet is szerettem. Még az Üveganyában azt a pár mondatos részeg asszonyt is. Azt is én találtam ki, persze. Inkább azt a négy-ötöt tudnám fölsorolni, ami az utolsó pillanatig nem volt az enyém és nem éreztem jól bennük magam. De hát ez rendezőfüggő is. Amikor hagyják, hogy jól érezzem magam benne, akkor jó vagyok. De igen, voltak kedvenceim. Ezt a zsidó asszonyt is nagyon szeretem, a Lindát is. A Bakterházban az öregasszonyt is nagyon élveztem, egy az egyben a nagyanyám volt. Volt honnan venni mintát. Amikor van honnan meríteni, akkor jó, ha nincs, akkor megyek a piacra.
• A piacra?
• Igen. Nagyon jó kis energiákat be tud szívni az ember magába. Olyan jó kis karakteres emberek vannak ott.
• Mivel foglalkozol, amikor nem színházzal?
• Van egy kölcsön kiskertem. Szeretek kirándulni, kertészkedni meg gombászni. Ja, és biciklizni. Ezért sem költöznék el innen. Három nap múltán Budapestről is sikítva menekülök vissza ide. Megöl az a tömeg. Amikor ott éltem, mindig mindenhonnan elkéstem, ha 8 óra öt percre értél be a rádióba, már elvették a szerepedet és más ment be helyetted, és nem te voltál a hibás, hanem a közlekedés, és fölöslegesen utaztam másfél órát, a város egyik végéből a másikba. Borzalmas. És rohanni a Várszínházba, onnan a szinkronba, és vagy odaértél, vagy nem – szörnyű. Utálom a tömegközlekedést, autóval sem jutsz el, teljesen mindegy. Ha nem vagyok észnél, a gyermekem vizsgájára sem értem volna be. Ez pár hete volt. És időben indultam el. A félórás út másfél óráig tartott.
• Szeretsz interjút adni? Milyen alkalomból szoktak megkeresni? Díjak?
• Igen. Néha újságtól is. Néha, mikor pang a Zalai Hírlap, ilyen gyorsinterjúkat, hogy mit csinálok a nyáron… – és megint nevetünk.
• Rosszmájú vagy, nem azért, rád kíváncsiak! Mit mondanál el, amit nem kérdezek? Van valami, amit elmondanál, valami fontosat, az utókor számára?
• Okos gondolatokat?
• Igen.
• Tudod, én mindig úgy vagyok, hogy nekem azok mindig akkor jutnak eszembe, amikor a riporter már elment. (Újabb kacagás. Együtt.) De tényleg, kell ahhoz egy laza állapot, hogy az embernek eszébe jussanak a jó dolgok. 


• Könnyen barátkozol? Könnyen ki is tárulkozol?
• Igen. Nem vagyok ilyen méricskélős. Azokat az embereket azonnal felismerem, akikről érzem, kell a két méter távolság, legalábbis eleinte, amíg nem látunk egymásba. De ez nagyon ritka. 100-ból kettő. Nem félek elmondani bármit az életemből… Én különben nagyon büszke vagyok, hogy miattam soha nem maradt el előadás.
• Pontos vagy?
• Meg vigyázok magamra. Gyömbéres mézes tea. Meg mindenféle, diólevél, zsurló, csalán – tisztító. D3 cseppek K2-vel. Én csak akkor vagyok beteg, amikor ünnepnap van. Mert akkor a szervezet azt mondja, most elengedheted magad. Volt olyan karácsony, hogy Csengivel egyszerre betegedtünk meg.
• Szóval, amikor ráérsz, akkor beteg lehetsz.
• Igen, akkor a testem megengedi magának, hogy kijöjjön belőle. Olyan hidegek voltak, vannak a színpadon, remekül meg lehet fázni…
• Nem úgy van ezzel a színészléttel, hogy annyira ott élünk igazán, játék közben a színpadon, hogy a való életben, nem igazán találjuk a helyünket?
• Hát… Ott biztonságosabb, az igaz.
• Ott semmi bajod nincs, mert nem lehet, ott teljesen jól érzed magad a szerepben egy idő után, lubickolsz, a végén még tapsolnak is…
• Igen, aztán kijövök és utána elájulok (nagy nevetés) De ez így van! Volt már olyan, úgy be volt dugulva az orrom, attól rettegtem, hogy fogok tudni beszélni?! És bementem, az első két-három mondat még nehezen jött ki s aztán egyszer csak, scs!! – mutatja a kezével – mintha elvágták volna! Kijöttem és már az öltözőajtóban éreztem, Úristen, de rosszul vagyok. (nevetés) Ezt is megcsináltam egyszer-kétszer: lezuhanyoztam előtte forró vízzel, hideg vízzel, forró vízzel, hideg vízzel, végigjátszottam az előadást, s aztán hazajöttem és haldokoltam az ágyban. Ez így van. A színész az egy ilyen állatfajta.
• Úgyhogy ezt nem szabad abbahagyni.
• Nem. Nem is akarom. Jó, hát mindenkinek van ilyen elbizonytalanodása az életben, amikor érzi, hogy nem a helyén kezelik. Egyébként, amikor megkaptam ezeket a díjakat, soha nem szálltam el tőlük. De azért úgy éreztem, mintha mégse vennének annyira komolyan, mintha nem számítana annyira, nem élnek a lehetőséggel. Én kértem, hogy ha nem tudnak nekem olyan szerepet adni, akkor hadd csináljak egy kétszemélyest, vagy egy másik monodrámát. Megcsinálom, pénz nélkül is, csak adjanak lehetőséget.
• Mi az, egy terem, vagy egy hely?
• Mondjuk. De nem adom fel. Meg fogom találni azt a darabot, amit megcsinálok egyedül. Aztán vagy adnak rá lehetőséget, vagy elviszem egyedül vidékre.
• Akkor mondd csak el nekem, miért is vagy te színész? Valami miatt, valamiért, valakikért?
• Az emberekért. Mert én azt gondolom, ha van bennem egy olyan plusz, amit én át tudok adni az embereknek, ha csak jó kedvre tudom deríteni őket, akkor is… Csak induljunk ki a Shirleyből. Az egy olyan előadás, olyan darab, akiben szinte mindenki önmagára ismerhet. Mert nemcsak vidám, elgondolkodtató dolgok is vannak benne. Negyvenéves elmúlt, a gyerekei elmentek, a férje hazajön, de nem kommunikálnak. A nő a fallal beszélget. S ahogy előadásonként nézem az embereket, hihetetlen mit vált ki belőlük. Sokan megértik, megérzik, hogy milyen lehetőségeik vannak. Mit szalasztanak el, mit kellene tenniük. És minden ember mást fedez fel benne. Az ügynök halála is arról szól, hogy egy nagy hazugságban élnek. A környezetemben nagyon sok ember így él, és magára ismer. De el nem ismerné! Még ki is kérik maguknak, mikor az ember szembesíteni akarja őket ezzel. Hát ilyen volt apósom, anyósom. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, egyből végig se tudtam olvasni, mert rám jött ez a roham, tudod, hogy mennyire így van, és mennyire nem veszik észre! És mindenki rohadt szemét, a szomszéd, a munkatársak, a főnök, csak mi vagyunk a jók, mert kihasználnak bennünket… Nem, nem, egy nagy hazugság az egész! Soha nem tudtak őszintén beszélgetni egymással, soha – soha. Igen. Az embereket szembesíteni kell ezekkel a dolgokkal. És ezért érdemes csinálni. Ha csak egy kicsit is meg tudjuk változtatni az életüket, ha csak egy kicsit is arrafelé terelhetjük, hogy változtasson az életén, mert van rá lehetősége, még öreg, idősebb korban is, mindig lehet váltani. Ezért érdemes. Nem? Én már tudod, mit várok nagyon?
• Mit?
• Hogy legyen jó idő és mehessek ki a kis kertecskémbe és beszélgessek a kis fácskáimmal, a szamócáimmal, meg mindenfélével, amiket már én ültettem oda. Vettem tavaly egy kis fekete cseresznyefát, imádom a fekete cseresznyét, együtt ültettük Lujzával. Bízom benne, hogy lesz valami belőle. Csak legyen már jó idő. Meglesz a bemutató és délelőttönként szabad leszek…
• Miben fogsz játszani jövőre?
• Nem tudom, csak sejtem. Kettőben biztos.

Ecsedi Erzsébet, Aase díjas, nívó díjas, legjobb női szereplő díjas, jókedvű, kitűnő humorú, stabil embere a Hevesi Sándor színháznak. Erre a típusra nem csak színészként, emberként is érdemes odafigyelni. Örülök, hogy a bizalmába fogadott! Közelgő születésnapja alkalmából: Isten éltesse még jó sokáig ilyen jókedvben!

Kérdezett: Nászta Katalin


Előzmények: 1. rész, 2. rész

2018. április 25.

2 hozzászólás érkezett

  1. Kozák Mari:

    Csak gratulálni tudok!

  2. Nászta Katalin:

    Köszönöm!

Szóljon hozzá!