Faluvégi Anna: A felfedezetlen

Átitatódott félelemízű nyállal a boríték ragasztója. Végérvényesen nyugtázta kilátástalan helyzetét. Öklével, hogy megtapadjon, pecsétet nyomott a levelére, és ez által befejezettnek tekintette semmiértelmű törekvéseit. Elvakult önfejűséggel tartott ki álláspontja mellett, miszerint ebben az országban nem segítik a tehetséges művészeket, inkább visszaszorítják, hogy ne teljesedhessenek ki… Kire haragudjon?! Magára nem, könnyebb ráruházni a felelősséget valaki másra. Így, elsősorban, hibáztatta az összes kiadót, az összes szerkesztőséget, művésztársait, akik sikeresen befutottak, végül az embereket, akik sem anyagi, sem erkölcsi támogatásban nem részesítették.
Most aztán végső döntésre jutott: itt hagyja az egészet, felrúgja alkotásait, otthonát, mindenét, ami eddig az életet jelentette számára. Egyetlen levélben írta meg bánatát, felindultságát, amit elküld egy bármilyen kiadóhoz. Tudta, hogy még így sem számíthat az odafigyelésükre, de azért megtette, amit meg kellett tennie.
Zeller felvette zakóját. A gúnynevet még a koleszban kapta, de nem tudta miért. Ez a zöldség a legkevésbé sem jellemezte őt. Éles, jellegzetes illata, sötétzöld, recés levelei, a gyökere mélybe ágazó, kapaszkodó volta – hát nem igazán rá jellemző tulajdonságok.
Leszaladt a lépcsőkön, könnyedén, megszokott mozdulatokkal, még csak vissza sem fordult. Az utcán a legközelebbi postaládába dobta be levelét, majd felkapaszkodott a villamosra. A házak, az út, a járda, ismerősen futottak mellette el, s bizonytalanul még visszanézett az újságosra az ablakból. Fáradt megtörtséggel, de józan tudatossággal adagolta be magának az utolsó lehetőség reményeit.
Cigarettára gyújtott, amikor leszállt. A vonatállomás zsúfolt peronján kényelmetlenül kezdte érezni magát. A nagy nyüzsgésben ráeszmélt a többiek céltudatosságára… mintha mindenki tudná, hogy mit akar… mindenki tart valahová, és nem mindegy senkinek, hogy melyik vonatra száll fel. Csak neki mindegy. Ő semmit nem akar, vagyis csak azt tudja, hogy mit nem akar: maradni. Zeller szemében a tömeg egy emberré vált egyszerre. Egy határozott és törekvő emberré. És ő állt köztük bizonytalan határozatlansággal, s nem értette, miért nem tartozik közéjük… miért érzi, hogy valami végérvényesen kicsúszik az ujjai közül, hogy valamit elront, valami visszafordíthatatlan esemény küszöbén áll… Egyetlen hangot, egyetlen biztató szót várt valakitől. De ott igazából senki sem törődött vele.
A hangosbemondó újból elismételte nem érthető ismertetőjét… A vonat megérkezett. Zeller tolakodni kezdett. Nem is ő, a tömeg sodorta beljebb. Talán el is taposhatják, ha nem veszi fel a ritmust… aztán mire a lépcsőhöz ért, megfordult benne az elhatározás, és visszafelé préselődött. Valahogy kijutott, és hosszan, üres tekintettel nézett a vonat után.
Ritkult a tömeg egy ideig, aztán jött egy újabb járat, majd újabb és újabb…
Hajnalodott. Zeller fázott, és éhes volt. Zakója gallérját felhajtotta, összehúzta nyakát és zsebre dugott kézzel eloldalgott az állomás épületéből. A kora reggeli széltől megremegett, rágyújtott utolsó szál cigarettájára… Mire közelebb ért a lakótelephez, a korán kelő újságosok és zöldségesek nyitni kezdtek butikjaikban. A borozóban is megkezdődött a 6-ra járó munkások szállingózása, akik betértek egy kávéra, esetleg megengedtek maguknak egy féldecit. Megvásárolt egy üveg whiskyt, a szokásos cigijét, és felvitte a lakásába.
Bent ismerős tárgyak, a régi zongora, a kanapé, a fotel, ismerős szagok: a falak dohos bűze, cigifüst keveréke- fogadták, amiket már régen a pokolba kívánt. Leült. Nem volt álmos, sem fáradt. Csak épp átfázott. Kibontotta az italt, és jót húzott belőle. Elégedetten törölte meg száját kézfejével. Egy pillanatig még elmerült a semmibe, és kicsit remegett a fázástól… aztán újból húzott egy jót. „Csak az ökrök isznak egyedül…”- gondolta, s valamiért mosolyognia kellett…” Csak az ökrök isznak egyedül…”

2018. május 15.

Szóljon hozzá!