Csak színház, és más semmi

(Feladat? Kit érdekel, miért fog tollat valaki?
A lényeg, mit ír. A többi úgyis kiderül.)

Csak színház, és más semmi címmel futott egy sorozat, megnézhető a youtube-on is. (De a Duna TV archívumában biztosan). Magyar produkció, magyar színházi berkekből, kabaréízű-szintű jelenetekkel, mégis életszerűen, ahogy az egy sikeres sorozathoz dukál. A színházi világ mindig érdekes, csiklandozó titkokkal van tele, a közönség, a bennfentesek is izgatottan nézik, vagy olvassák. A benne szereplőknek remek alakítási lehetőség, minden figura érdekes, az öltöztetőnő, a súgó, az ügyelő, a rendező, a színészek, az igazgató – az egész bagázs. Hogy mi minden zajlik a kulisszák mögött! Igaz vagy sem, akkor is élvezzük, hahotázunk, a színészek lubickolnak a szerepekben, még ha a siker kicsit később is jut el hozzájuk. Mert színházat látunk, belülről, de a műfaj film, ahol gyorsan váltakoznak a jelenetek, több mindent szimultán bemutatva. És persze alaposan rájátszva a valóságra. Csak nem fogják untatni a tévénézőket a színház valódi, nyekergősen, hosszúra nyújtott problémamegoldásaival! Itt, mint a hidegtálon a hatalmas választék, vagy az ünnepségek utáni sokféle süteménnyel megrakott tálcát – elénk tálalják: tessék, vegyétek, falatozzatok. És hát nem méreggel kínálnak, csak könnyű drogokkal, amik azonnal hatnak, elkábítanak ugyan, de halálosan nem sebeznek, csak kicsit ferdít a látásunkon, a szemszögünk állásán – ami, ha idejében nem hagyjuk abba a nassolást, végzetes is lehet. T.i. beleszeretünk egy álomvilágba.
A világban soha semmi nem történik csak úgy, véletlenül. Akár hisz az ember valamiféle sorsban, akár nem, van valami abban, hogy pont akkor, pont ott valami összetalálkozik, összecsattan, megtörténik, kipattan, elszakad – nem sorolom tovább.
Ez a sorozat éppen abban a periódusban futott, amikor a metoo ügy is kipattant, aztán átgyűrűzött Amerikából Európába, s még szép, hogy minket sem hagyott ki.
Nézem az első részt, és emlékeznék az első masztixillatra, ha nem gabalyodna bele mindjárt az elején a kis újonnan alkalmazott öltöztetőlány a galibák tömkelegébe. Rájátszik a rendezői látás már az elején, ripacs módra nem hagy ki semmi ziccert, ha valami megtörténhet, akkor az meg is történik. Leejti a drága puderes dobozt a készakarva labdázó újonc, ráömlik a fehér selyemblúzra, bennragad a zuhanyzóban, akaratlanul kihallgatja a művésznő és az igazgató felesége – aki nem mellesleg a darabok szerzője-írója – beszélgetését, és máris benne van a sűrűjében.
Végeredményben minden, amit nézel, amit látsz, attól az, ami, amilyennek nézed vagy látod. Vagy közönség vagy csupán, kívülálló, felhőtlenül szórakozó, aki, mint a fagyit benyalja, vagy bennfentes, akin átmegy, mint az úthenger a naponkénti próba, az egész zűrös folyamat, aki a kint is lenni, bent is lenni tudatával elemzi, méricskéli mindazt, amit lát, mérlegeli a lehetséges hatásokat, aminek ki van téve belülről-kívülről egyaránt.
Ha a cél a mű elemzése – másként áll neki az ember. Jó-e ez, kell-e nekünk ez, hasznos-e ez, vagy nem. Nevetni jó, leszögezhetjük. A fonákságokon kivált, ez a legjobb nevelői módszer. De ha az alkotás csak kicsit is elmegy a valóság irányába, és hihetőnek ábrázolja mindazt, amit látunk, akkor nagyon észnél kell lennünk, mennyit fogadunk el belőle. Nézem, én a naiv néző, hogy mik vannak? Szóval itt így megy? Hallottam valamiket, pletykálnak mindig, de itt a mesét beemelik a fogyasztandó műfajok sorába… kell valami műveltség ahhoz, hogy ne dőljünk be minden szituációnak, bár ezek pont és épp így meg is történhettek, történhetnek. A valóság pedig még annál is cifrább, mint amit elképzelhetünk.
Nézzük hát a hatását: a sorozatot látva egy aggódó, tisztességes anyuka ezek után nem javasolja lányának-fiának, hogy ezt a pályát válassza. Egy naiv néző elborzad, mi mindennek van kitéve az ember ebben a közegben. Pláne, ha vallásos is az istenadta. A kultúrbuzi meg se nézi, mert lenézi ezt a műfajt, túl alacsonyan ingerli azt a bizonyos küszöböt. Aki meg benne van, két lehetőség közül választhat. Vagy önfeledten szórakozik a szituációkon, még ha túl töményen is adagolják neki, vagy méltóságteljesen méltatlankodik, hova züllesztik ezt a gyönyörű szakmát a sikerért mindent feláldozó producerek, gyártásvezetők, filmrendezők. Olyan, mint a vattacukor, amit majálisokon vásárolhatunk. Az édes íz azonnal szétoszlik a szánkban, csupán a ragacsos máz marad arcunkon, amit sokára tudunk lemosni, mert a vurstlikban a tisztálkodóhelyiségek a rendezvény legszélén állnak.
Ha meg színészként nézi az ember, élvezettel gyönyörködik a jobbnál jobb alakításokban, mindenki annyit hoz a figurához, amennyi kell, aki elegáns, aki civil, aki titkárnő – a kisarkított sémáknak megfelelően fürdik a játék-, szerepadta keretek között.
Ennyit előzetesként.
Bár a metoo rövid időre beárnyékolta a szakma felett az eget, a felhőket a szél elfújta, újra lehet örülni a napsütésnek. Viharok jönnek-mennek, alatta a Csak színház, és más semmi görög a maga ösvényein. Aki rálép, nem unatkozik, de tudnia kell, hogy amit útközben kínálnak neki, nem a kiadós ételek, hanem a nassolni valók közé tartozik. Úgy és annyit kell belőle elfogadni, amennyi nem fekszi meg a gyomrunkat.
Magam mély elképedéssel néztem, mint a gyermek, aki az ismert süteményét egyszerre agyonsózva találja, ehetetlen, nem kívánatos étekként. A félelem, hogy mindenki azt hiszi majd, hogy ilyen a színházi világ, miközben nem; a félelem, hogy mégis ilyen a színházi világ, csak éppen én nem láttam ennyire bele; a félelem, hogy mit lehet csinálni a legszentebb dolgokból is, hogy hova lehet zülleszteni, azt, ami fennkölt általában, még ha akadnak is kövek, amikbe megbotlik az ember, abba hagyatta velem a teljes sorozat megnézését. Most – mint akit megbüntettek – végig nézem. És előre tudom, hogy sokat fogok kuncogni, sokszor örülök majd egy-egy elegáns megoldásnak, jól sikerült jelenetnek, a szituáció igazságát remekül lencsevégre kapó rendezésnek, és sokszor elfacsarodik bennem valami ott mélyen. Mert nem anomáliákból áll az egész színházi világ.
Majd jelentkezem a végén is.

Nászta Katalin

2018. május 15.

Szóljon hozzá!