Bodor Ádám: A krétaszag eredete

Bundás Rekk, a magánzó lehunyt szemű házban lakik, utcára néző ablakát örökösen csukott zsalugáter takarja. Kapuja zárva, a bádogkerítés mögött udvara kicsi és kopár, nem terem meg benne se fű, se egyéb hitvány virágot hozó gyom, mert Bundás Rekk már a tavasz kezdetén különféle oldatokkal locsolja földjét; esőtlen nyári heteken, amikor csak a falak alatt lomhán kavargó szél szikkasztja, kiégett udvara olyan lesz, mint egy darabka kerítéssel védett sivatag.
Bundás Rekk, a csendes szomszéd, az utcán – biztosra vehetően – kétszer látható. Egyszer kora reggel, amikor kezében drótfogantyús, szutykos szatyorral elsétál a pékhez, és lezárt borítékkal fizet a kenyérért. Aztán megint estefelé, amikor szennyvizes vedrével lép ki a kapuján, és az utcai lefolyóba üríti. Ilyenkor vagy mindjárt visszatér sivatagos udvarára, vagy amúgy vedrestől elkószál valamerre. Ő csak „az esti vedres ember”, alakja olyan mérhetetlen közönyt áraszt, hogy nemigen fordulnak utána.
Az utca túloldalán a mit sem sejtő Trenkó Vilmos lakik népes családjával. A két öreg: Trenkó és Trenkóné; a gyerekek: három fiú és két leány, a vők és a menyek. Ezek az emberek egész udvarukat befuttatták szőlővel és klematisszal, beültették dáliával, estikével és oroszlánszájjal, televetették sóskával, kaporral és petrezselyemmel, a falak tövétől az ereszig ösztövér mályvaszárak ágaskodnak. Nagy közös asztalnál étkeznek a lugasban vagy éppen az udvaron, olykor hiányos öltözékben, lenge alsókba, papucsokba bújva csoszognak és beszélgetnek. Gyakori vendégeik is ingujjra vetkőzötten forgolódnak közöttük, mint meghitt családtagok. És beszélgetnek. Megszokták a szemközti ház poros és száraz csöndjét, örökösen lehunyt szemét, megszokták, hogy udvarukba főként a nap süt be, nem leselkedők tűző tekintete. Bundás Rekkre sosem gondolnak.
Pedig Bundás Rekk – hacsak nem éppen reggeli szatyros portyáján, vagy esti szennyvizes-vedres sétáján tartózkodik házon kívül – egy magasított lábú széken ül naphosszat zsaluval lesötétített szobája ablakában.
Ül egy lyuk előtt, amelyet akkor fúrt a zsalu deszkájába, amikor ablaktábláit végképp beszögezte. A lyuk körül a deszka az orra érintésétől már megzsírosodott, leheletétől szivacsossá korhadozott, s ha nem éppen tulajdon szagáról lenne szó, maga Bundás Rekk is érezhetné, hogy közelségétől mennyire büdös. De Bundás Rekk nem ismeri a saját szagát, nem is érdekli az őt. Inkább az, hogy mit eszik a Trenkó család, és mire telik, mennyi hús marad a lerágott csontokon, s úgy mellékesen: hogy mi a véleményük például a betevő falatról általában, az elnöki palástról, a Tudományos Akadémiáról, és a kiváló hajfestő szerekről.
Ő csak ül a deszkába fúrt lyuk mögött, ül és figyel nagy nyugodtan, és arra gondol: az idő neki dolgozik.
Egyszer aztán mégis berezel. Egyszer, amikor krétaszagot érez a szobában. Ez a tantermekből aránylag ritkán elkószáló szag nem az utcáról illant be réseken és repedéseken vagy éppen az általa fúrt lyukon, forrása itt van valahol a homályos szobában. Bundás Rekk csak úgy forgolódik maga körül, és nem bír szabadulni a krétaszagtól. Mint valami pimasz légy üldözi, és rátelepedik az orra hegyére. Ott van, szagolni kell.
Akkor villanyt gyújt Bundás Rekk, látja is magát a nyitott ablak hományos tükrében, látja: krétás az orra. Miközben krétás orrát törülgeti, megpillantja a kémlelő nyílás alá krétával írott üzenetet:

KRÉTÁS AZ ORROD NEKED.

„Krétás az orrom nekem.”
Döbbenetes. Aki ezt írta, igazat írt. Meg kell kapaszkodni valamiben. Igen bizony, mert attól a krétától lett krétás az orra, amivel egy ismeretlen jóslatot firkált a zsalu belsejére.
Döbbenetes. Egy valaki. Egy illető. Egy egyén. Aki talán most is a szekrény deszkájába fúrt lyuk mögött kuporog egy polcon, és őt figyeli, milyen kapkodva vesz lélegzetet.


Forrás: Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz. DIA

2018. május 16.

Szóljon hozzá!