Nyüzsgésből – alkotó magányba (Domokos Géza ma lenne 90 éves…)

Domokos Gézáról sok ábrázolás maradt fenn: gazdag személyes levéltárán kívül hírügynökségek, szerkesztőségek, intézmények, magánemberek őrzik emlékét képeken is. Közülük az alábbi három a Romániai Magyar Szó archívumából. Életének ama stációjáról, amikor az addigi megszokott, de már terhes fővárosi-közéleti nyüzsgésből alkotó magányba vonult.

Brassó, 1993. (Fotó: Albert Levente) A kép hátáról: “Szerencsés kézzel készült felvétel, mely sok beszámolónál és elemzésnél többet árul el a III. RMDSZ-kongresszusról, az ott megmérkőzőkről és a nyertesről. Kinek a fején nő kakas?” A névtelennek maradt képszerkesztő akkori költői kérdésére ma már túlságosan is sok a válasz. Amit akkor egy darabig senki sem hitt el, pedig a saját fülével hallott: Domokos önként távozik, Tőkés nem vállalja a jelölést. Ez itt ugyanis – akik jelen voltunk a Markó Béla megválasztását hírül adó sajtótájékoztatón, tanúsíthatjuk – nem egymásnak feszülésük, hanem már a lelépésük pillanata. Az egyidőben felkínált elsőbbség zavart koccanása. “Pardon! Pardon!”… A konkrét pillanaton túl mégis riporteri telitalálat.

Árkos, 1994. (Fotó: Székely Sándor) Alighogy elbúcsúzott a fővárostól s megvetette a lábát Sepsiszentgyörgyön, Domokos Géza már az Esély első kötetén dolgozik. Úgy csalta el őt a felesége, Éva által gondosan felügyelt munkaasztala mellől a Színkép elődje, a Szabad szombat, mikor az árkosi kastélyban készültünk díjazni az Előszoba elnevezésű irodalmi pályázat fiatal nyerteseit. A június 25-26-án megtartott tartalmas irodalmi találkozó második napján a Kriterion hajdani igazgatója közvetlen, értő útmutatással, számos “szerkesztőbiztos” jótanáccsal szolgált az azóta irodalmi-szellemi életünkbe integrálódott, de akkor még pályakezdő és a “nagy ember” közelségétől megilletődött fiatalok előtt. Az egyik díjazott, Bódizs Edit, a kolozsvári rádió riportere, a találkozó végén nem remélt Domokos-interjúhoz jutott.

Papolc, 2002. (Fotó: Máthé Éva) A magány akkor sem magány, amikor az ember egyedül, már élettárs nélkül, még a faluközponttól is távol eső udvaron, árnyat adó diófa árnyékos csöndjében kergeti a betűket, hogy a lelkén könnyítve elvarrja a világhoz és annak végső értelmezéséhez fűződő szálait. A riporter előbb arra gondol, tolakodásával illetéktelenül megzavarta az alkotó magányt. Domokos Géza ekkor már az Éveim, útjaim, arcaim-at írja. Szeretné minél hamarabb befejezni, meg nem is. Amióta Papolc a végvár, minden nyara azzal telt, hogy született egy újabb könyve. Ha ezt befejezi, vajon jön-e még valami? Tervek, tervek… Felbecsülhetetlen értékű levelezése, amelyről akkor még úgy beszélt, hogy fiókokban, zsákokban szunnyadnak, már feldolgozatlan maradt…

Élő képek ezek, mint annyi más. Magukért beszélő intim üzenetek Domokos Gézáról, a közemberről, aki sosem szűnt meg lenni, élete végén elnyert alkotó magányában sem.

2018. május 18.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    MIlyen jók ezek a képek és a hozzáfűzött megjegyzések.

Szóljon hozzá!