A. Gergely András: Kinek kora a Korunk?

A város-nyilvánosság és a falurombolás

Mintegy napra pontosan harminc éve, 1988-ban jelent meg az a kötet, melyben a korszakra jellemző román pártnacionalizmus és kisebbségellenesség életteli lenyomataként nem napi sajtóhíreket, pártutasításokat vagy szamizdat forrásokat gyűjtöttem össze, hanem kézbe vettem a hazai „vissza Erdélyt!” harsányságok mögötti látványvilágot, mely a legelismertebb folyóirat hasábjain a városok helyzetéről szólt, s mintegy harminc évfolyam átlapozásán túl további forrásműveket is, melyekből összeírtam az erdélyi várospolitikai világ tündökléseit és bukásait. E kötet az Adatbank, Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából (s elsősorban Bárdi Nándor segítsége alapján) immár digitalizált változatban is teljes egészében elérhető.1 Épp ez okból alább nem is törekszem többre, mint témafelvezetésre, a Korunk és a városépítési—városrendezési célrendszerek diszharmóniáinak jelzésére, egyúttal egy korántsem végleg elmúlt problematika „retrójára”.

Az alábbi írás nem valami szimpla „magyar—magyar” Erdély-kampány terméke, sőt, annak épp ellentéte sok téren. Nem is hősköltemény vagy kritikai ópusz, hanem tétova feltárás lenyomata. Dilemmák egy dilemmáról. A mintegy hetven oldalba tömörített szemle már csak azért sem korszakos kampány terméke, (s innentől maga a kötet szövege következik, apróbb tisztázó húzásokkal vagy kiadói—nyomtatási nehézségek kerülésével!!) hanem hosszas aprómunkáé, mert a benne foglalt dolgozat egy kelet-európai várostípusokat rendszerező kutatás háttértanulmánya. Nem vitaanyag tehát, bár nyilván vitatható itt-ott, s nem is kiáltvány, bár remélhetően sokakhoz szólhat majd. Műfaját tekintve talán leginkább szociológiai szempontú sajtóelemzésnek nevezhető: a romániai magyar nemzetiség helyzetváltozásának tükreként lapoztam végig a rangos és építő hagyományú Korunk folyóirat 1957-től újrainduló számait, 1986 decemberéig. Dolgozatom tehát nem ma készült, s az eltelt másfél2 esztendő alatt sok minden történhetett, amire talán nem terjedhetett ki a figyelmem, vagy amit utólag, „beteljesült jóslatként” beleírni már nem lenne sportszerű. Itt nem csupán arra gondolok, hogy javulhatott vagy rosszab­bod­hatott a romániai kisebbségek léthelyzete, hogy számszerűen szinte évente duplájára nőtt a Romániából kivándorló és Magyarországon letelepedési engedélyt kérők száma (1985 = 1709, 1986 = 3284, 1987 = 6499), vagy hogy fokozódott a magyar nemzetiségnek Románia határain belüli szétszóródása, tehát módosultak a helyi lakosság etnikai létszámarányai is stb., hanem azt gondolom, hogy készülhetett Románia válsághelyzetéről esetleg több nyugati elem­zés is, amelyben az általam vizsgált folyamatról van szó. Ilyeneket egyelőre nem isme­rek, de olvashattam egy szerzői munkaközösség alapos dolgozatát, mely a romániai magyar kisebbségről készült és vitára került a Jurta Színházbeli Magyar Demokrata Fórumon, 1988. március 6-án (Joó Rudolf et. társai, 1988).3
Itt kell megjegyeznem: nem vagyok nemzetiségkutató, sem hungarológus, sem törté­nész. Szociológus vagyok, akit a társadalmi folyamatok mögöttesei, eredői, okai és emberi következményei izgatnak, s akit a romániai helyzetkép elsősorban a helyi társadalmak közösségi élete és az etnikai tudat szabadság-feltételei szempontjából érdekel. Ezért, bár eredeti írásom szociológiai szárazságát néhol publicisztikusabb fordulatokkal próbáltam „fogyaszthatóbbá” tenni e kötet kiadása előtt, az eltelt másfél év alatt nem törekedtem olyasfajta aktualizálásra, mely elemzésemet a „buldózerpolitika” mai konkrétumaihoz köti. Az olvasó tehát egy „tegnapi” munkát vesz kézbe, melyből kiderül, mennyire nem a hírlapi kampányok és az utcai szórólapok szintjén „aktuális” a települések fölszámolásának politikája és az ellene kelt nemzetközi tiltakozás. Tudomásul kell vennünk, hogy minden látszat ellenére sem a magyar, sem a román, sem a nemzetközi tudományosságot nem érhették váratlanul a tavaszi események, s éppígy a politikai vezető köröket sem, hiszen az előzmények, a mozgás­irányok háttere és összefüggésrendje régóta tartó folyamattal magyarázható. Ez év tavaszán (1988), e folyamat „végpontján”, a leomló székelykapuk rémképét látva, elemi erővel indult az a jobbára spontán fölháborodás, amelynek nincs rálátása az előzményekre, s ezért olyan feszültségeket hordoz, melyek a politikusok mulasztásait, a több évtizedes ráhatás- és meg­egye­zésképtelenség bűnét szikráztatják föl, anélkül, hogy „rendszertipikus” jelenséget látnának meg a romániai eseményekben, s a tervbe vett 8000 falu letarolása mellé fölidéznék a hazai területrendezési—településfejlesztő szándékokat is. Könyvemben ezért – a Korunk cikkeinek értelmezéstechnikai nehézségeivel birkózva, a romániai magyarságot érintő urbani­zá­lódási folyamat problémáinak részletezésére koncentrálva – vázlatosan kitérek néhány olyan kérdésre is, mely a kelet-európai régió urbanizációs sajátosságait érinti. Felfogásom szerint ugyanis a környező országok településfejlődési trendje jellemző hasonlóságokat mutat: a terü­le­ti és települési autonómiák szabadság-feltételeit korlátozza (valamelyest eltérő módon) minden szocializmust építő ország. Pedig a demokratikus hatalomgyakorlásnak ez az egyik legfőbb próbaköve a modernizálódás folyamatában (A.GERGELY András 1988a, 1988b, 1988c).
Az általam földolgozott cikkek elsősorban a Korunk és a Korunk Évkönyvek település­politikai, urbanisztikai, társadalom-néprajzi, közigazgatási és szociokulturális témájú írásai voltak, s az én olvasatomban a nemzetiségi léthelyzet és az urbanizálódás igen szorosan összefügg. Lehetségesnek tartom, hogy az Utunk vagy A hét hasábjairól más összegzést adhatnék, mint ahogy a (lényegében elérhetetlen és ellenőrizhetetlen) statisztikák vagy a szokásnéprajzi munkák elemzése is kínálhat esetleg más összképet, de mindezek átvizsgálása és összevetése engem már meghaladó, tudományos team-et igénylő feladat. De mert a tanul­mányomhoz olvasott mintegy kétszáz folyóiratcikk csupán mozaikos, több ponton hiányos tablóvá állt össze, kiegészítésük kedvéért (illetve az árnyaltabb folyamatábra megrajzolása céljából) fölhasználtam számos szakkönyvet, amelyek többsége ugyancsak Romániában jelent meg, ottani adatokat használ, tehát nem mondható róluk, hogy „irredenta”, románellenes vagy szocializmus-ellenes nyugati forrásokból építkeznek, vagy „átkos imperialista”, „magyar sovi­niszta” befolyás alá kerültek. Utalok végül néhány nálunk kiadott forrásmunkára is, melyek a nemzetiségi—kisebbségi közérzetre, hogylétre, életminőségre, kultúrára irányítják a figyelmet, tehát szociológiai értelemben kerekebbé teszik az etnikai vagy urbanisztikai kérdés­kört.

(A recenzió teljes szövege a Periszkóp portálon itt olvasható)

2018. május 22.

Szóljon hozzá!