Porszem a sifon tetején

Ha van magyar költő, aki szeret eljátszadozni az optikával, kedvére váltogatni a látószögeket, a lencsemélységet és a látványhoz fűződő távolságot, meg mindent, ami csak ezekkel jár – akkor az Kenéz Ferenc. Vagyis ő – egész bizonyosan.

Legutóbbi kötete (Cérnafű, 2017, Bookart) azt az érzést kelti olvasójában – persze, én csak magamról beszélhetek –, hogy KF mindent lát, minden élethelyzetbe képes lényeglátóan bekukkintani, nem egyszer oly módon, ahogy a filmesek szokták az objektívüket a látványra ráerőszakolni – akár a leglehetetlenebb szögekből és távolságokról.

A számbavétel napszaka ebben a tekintetben iskolapélda lehetne. Nem kell egyebet tennünk, csak látványként elképzelnünk mindazt, amit olvasunk a költőnél:

A látványtárat
estére bezárják, a múzeumőrök
lassú sétát tesznek,
sorra járják a pazar termeket,
plajbásszal, papírral a kézben
leltári számot egyeztetve,
estéről estére számba véve,
hogy megvannak-e mind,
hiánytalanul,
a formalinban úszó
égitestek.

De akad verse, amelyben szívsajdító rálátást kapunk a königsbergi pályaudvarra – a városéra, amelynek nincsenek költői, de van egy anyákkal teli pályaudvara.

A Régi kollégiumok emlékére ugyancsak optikai utazás – akkora csöndben, „mintha a holdból/hullna a hó”. Ám a holdról egyenesen egy beüvegezett kollégiumi veranda ablakaihoz közelítünk, ahonnan az udvarra s az ott várakozó lovas szekerekre látni, meg egy asszonyra, aki kiált valamit, de megkérik, hallgasson, mert „magától nem lehet/hallani, hogy hull a hó!”

És látjuk a szőlőhegyi utakat: „egytől egyig mind behavazva” – de ez csak úgy lehetséges, ha a költő felülről, nagy magasságból filmez, amit ő meg is tesz. A következő pillanatban pedig – huss! – már az iskolaszertár mélyére fókuszál: „egy kisdiák kezében forog-forog lassan/a megkopott százéves földgömb” – egy tanár úr szerint „a lehető legrosszabb/irányba.”

Kedvem volna e módszerrel felfejteni  KF teljes költői optikáját, amelyben a kicsinyítés és a nagyítás mindenek előtt a látótávolságot módosítja. Ezért fordulhat elő, hogy a költő kezében tartott „Isten pálcikája” nem nagyobb annál a fapálcánál, amire a vattacukrot feltekerik s miután a szinte-semmi-nyalánkságot elfogyasztottuk, egyszerűen a kezünkben marad. Az öreg költő, versében (Isten pálcikája) úgy ízlelgeti nevezett pálcikát, mintha elfogyott volna róla a vattacukra.

De láthatunk Kenéz verseskönyvében nagy kofferekkel, föld alatt repülő Jézuskákat a metrón, amint a Nyugati pályaudvar felől érkeznek, s ki tudja, hová tartanak? Talán a pokol cseresznyefáit készülnek fölkeresni? De hát azokkal a költőt is jól átverte az ördög… Vagy az édenkert fűnyírója keltette föl érdeklődésüket? Elválik.

Hanem A puha térkép közepén című vers már eredeti költői kartográfiát teremt: a térképen lévő egyezményes jelek nem találnak a hagyományos térképészeti jelölésekkel, viszont nagyszerűen leírnak egy belső tájat, amelynek méretei úgy változnak bennünk, ahogyan emlékeink megengedik.

Szeretem Kenéz Ferenc gyakran váltogatott optikáját. Az alulról, felülről, oldalról, hátból, közelből, távolból, jobbról, balról, északról, délről közelítő képteremtő fantáziáját. Ahogy például akár égitestként is képes elénk lépni: ”Úgy éreztem, nincsen szívem,/nagy hold van a helyén bennem. Felemeltem hát a fejem,/s világánál mentem, mentem.” (Holdas) Kevéssel odébb képes várost is építeni egy rózsa belsejében („Az utcán rózsagyerekek/eszik a rózsalángost” – Óh, rózsa, rózsa, rózsa), hulló dióban, diófa alatt gázolva pedig „a messzelátóm üvegén/Alaszka feketében.” (Hulló dióban). Rendkívüli optikai bravúrnak tűnik számomra négysoros Ady-portréja („Ady a csucsai dombról/lenéz az állomásra./Egy könnycsepp arcán legördül,/s befut az állomásra” – 1918), akárcsak a Kossuth-nóta indító néhány sora: „A hősök ülnek a fa tetején,/műanyag kukkerrel a kézben,/ s a jövőig látnak./A szántóvetők, itt lenn,/ballagnak lassan az ökrök után…”)

És akkor jöjjön a Porvers. Amely, ha Arany János tollára kerül, talán ballada lenne belőle. Így megmarad keserűen játékos szatírának, mely a versbeli porszem világbolyongásait tekintve befejezhetetlen, amúgy meg az olvasóban írja tovább a tanulságot. Mindenek előtt azt, hogy az életben, világunkban még egy porszemre is illik odafigyelni – annak is épp úgy megvan a jó vagy rossz sorsa, tragédiája és végzete, mint a világ hatalmasainak. Az, hogy a költő képtelen befejezni a meséjét, ergo tanulságot sem tud megfogalmazni, távolról sem jelenti azt, hogy nincsen tanulság. A por – az szállong, mindenek felett, hiszen „isa por és hamu vagyunk” (lásd Halotti beszéd), vagy ahogy a Porvers mondja: „ez a porszem/igen hiú/volt, igen-igen/büszke arra:/becsületén/még nem /esett/soha-soha/folt./Mert, hogy mondjam/(vagy ne mondjam?):/ez a porszem,/sejthetitek,/magyar porszem/volt.”
Kínos dolog elmesélni egy verset, még ha hosszú is, de nincsen mentség: a Porversnek csak úgy van értelme és tanulsága, ha végig követjük a más tájakra igyekvő porszem vándorútját, meghallgatjuk útra kelésének motivációját és beleéljük magunkat abba az állapotba, hogy bármerre telepedjen is meg, bármerre vesse is a sors, a földi létnek egyetlen nagy közös törvénye munkál életünkön: „Akárhol is/szállt le/a napra-vágyó/legény,/ott érezte/magát/”sifonja”/tetején./Itt-ott világos/volt/itt-ott tán/sötétebb,/de a porrongy/helyét/átvették/a gépek./Aki nem vigyázott/eléggé/magára,/azt bizony/bekapta/a porszívó/zsákja…”

És akkor? – kérdezzük a költőtől. – Hát egyáltalán nincs remény? Amire aztán az egyik kötet végi vers kerek perec válaszol – a Fűnek lenni:

Fűnek lenni, fűnek lenni,
fűnek lenni nem akartam.
Torony lenni, torony lenni,
torony lenni, azt akartam.
Ámde lassan elvár a föld,
hogy magamat fűnek adjam.

(Megértettük…)

Meglepő változást észleltem, a kötetet olvasva, Kenéz Ferenc én-tudatában. A Cérnafű költője mintha mára elfogadta volna azt az állapotot, hogy előbb-utóbb fölötte is múlik az idő. Korábbi köteteiben Kenéz egy fiatalos – helyenként örök-kamaszos – szemszögből ítélte meg a világot, vagy ha nem is, de valamiféle kortalanságot mutatott; amilyennek álmában látja magát az ember. Olyannak, akinek nincs árnyéka, nincs kortudata, képes elbeszélgetni halott szüleivel, a fűben hemperegni régen felnőtt és napi gondoktól emésztett gyermekeivel, mintha lehetséges volna bármiféle visszalapozás az élő naptárban; az álombeli ember ruganyos, szellemes, de nincsen arca és a hangja is csak akkor erősödik föl, amikor gyötrődve felkiált álmában és riadtan megébred belé… Ezt a kortalan Kenézt már nem találni a Cérnafűben: több helyen is, zokszó nélkül megadja magát a kérlelhetetlen időnek; igaz, előbb azért még csak bundát cserél egy sárga szemű macskával (Macska fut át), s a lelkére köti:

Ha asszonyom a heverőn lesz,
bújj lábaihoz megremegve,
s ha rád néz, sárga szemeiddel
emlékeztesd a szerelemre.

S ha rákérdezne, hol vagyok,
csak ints az őszi kertre:
még látni bundám, amint belevész
a meggypiros szürkületbe.

Később, egy verses medve-játék végén félig-meddig nyíltan is belátja:

Kitelt lám
a medve-élet,
a hoppsza
a mackóké lett.
Aztán ajtót nyit
fenn Péter,
s mér, mér, mér a
hoppsza-méter.
(A hoppsza-mackók ámulatos élete – Nyugdíjazásomra)

A Porvers-et pedig már egy kimondottan bölcs vénember írja, pontosabban dobja sutba – legalább is a történet szerint:

Eddig
jutott
el az író,
az ő
porszemével,
de nem került
kapcsolatba,
nem került
az éggel.
No hát akkor
vigye ördög
el ezt a
mesét,
s vigye vele
a világnak
összes
porszemét.
Odafönn, a
fénylő égben
ott fenn,
valahol,
egy porszemtől
meg nem áll a
nagy csillag-
motor.
Ami nekem
értékes volt,
másnak tán
szemét.
Így aztán
az öreg író,
már elunta
a mesét.
A pokolra
kívánta a
kedvenc
porszemét.
Jött az ördög,
jött is rögtön,
és elvitte
a mesét,
de a port
azt reá hagyta,
a port s
életét.
Porszem-mese,
dajka-mese,
végül mit sem ér,
por borítja el az írót, 
por és
nem babér.

 

Szerencsére, s nem csak a vers szerint, világunk fölött a végtelen az úr, s így minden kezdődik elölről… Vagy minden folytatódik?

Cseke Gábor

2018. május 27.

Szóljon hozzá!