Faluvégi Anna: Az ugrás

A szédületes magasság csak néhány percig akadályozta meg, s annak az időnek az átélése végzetes és maradandó nyomot hagyott agytekervényein.
Állt meglepő biztonságérzettel a torony ablakában. Nem félt. Elhatározása oly vakmerővé tette, hogy senki és semmi nem állíthatta meg . Tudta, hogy tervét valóra fogja váltani. Máskor, már az első emeleti erkélyen szédült, ha lenézett a mélybe. Most másmilyen érzés fogta el. Az eltökélt határozottságból fakadó, tántoríthatatlan, végleges döntés.
Peregtek az események… lent észrevette valaki őt, és ijedten hadonászni kezdett. Nem értette a szavát, bár néhány hangfoszlány eljutott a füléig. Állt a kis boltíves ablak peremén, és az összesereglő tömeg kezdte lekötni a figyelmét. Kiabáltak, integettek. Elmosolyodott. Csökönyösnek vélte az emberek viselkedésé t- nem kétséges, gondolta – ugyanolyan rovarok vagytok, mint amilyeneknek innen fentről látszotok… Igazából csak akkor érzett némi nyugtalanságot, amikor kivehetővé vált édesanyja és barátnője körvonala. Kétségbeesett sopánkodásuk felhallatszott. Pár pillanatra elveszítette egyensúlyát, meginogott a párkányon. Hirtelen még az a fura , tetőtől talpig végigfutó érzés is elöntötte, amit a magasság iszonyata okozott. Azért nem lépett hátrébb. Ugyanott maradt.
Nemsokára mentőautók szirénái sikítottak, és látta, hogy valaki ejájul. Hordágyra fektették, elvitték. Szemével végigkísérte, ameddig csak lehetett. Odalenn megkezdődött a mentési akció. Egyszerűen nem értette, minek ez a nagy hűhó. Visszagondolt a semmitmondó, egyszerű, szürke hétköznapokra… nem is barátnőjét okolta, pedig miatta teszi meg… bizonyítani akart. Bizonyítani, hogy ő most tényleg szavának áll. Bizonyítja, hogy szavának áll, és megteszi. Büszkén és feszesen állt. Tetszett neki ez a nagy ceremónia. Féktelen önteltség lett rajta úrrá. Most végre mindenki ráfigyel. Nem riadt vissza pontosan ezért. Mert akkor mit ért az egész? Holnap sem lesz jobb, mint tegnap volt… Barátkozott a mélységgel. Csak le kell ugrani. Semmiség az egész. Már gyakran ugrált le vonatról, lépcsőről, árkot is ugrott át… hát ez sem akkora dolog… Valamiért mégis benedvesedett a szeme. De csak néhány másodpercig.
A tűzoltó kocsi létrája emelkedni kezdett. Jó volt elmerengeni még néhány másodpercig… – Itt az idő… – biztatta magát, s egy kis lendülettel a semmibe ugrott… A borzalmas, fülsiketítő sikolyt hallotta még, ami pánikkal telve tört ki a tömegből.
A test szétzúzódott, de nem fájt. A barátnőjét hallotta zokogni maga mellett: Miért tetted? Én mindig szerettelek, és most is szeretlek!  „ Ha mondtad volna…”- az agya még válaszolt. Az anyjára gondolt, akit elszállított a mentő, s aki csak most az egyszer hagyta magára betegségében. De miféle betegség ez?…  Hisz az előbb jelentette ki az orvos, hogy meghaltam… Csalódott volt. Nem érzékelt és nem érzett többet. De felfogta még a síró hangokat, a jajveszékelést, felfogta, hogy érte sírnak, hisz igazából mindenki szerette őt. Csak nem értette, hogy eddig hol voltak ezek az emberek, ezek a szavak…

2018. június 12.

Szóljon hozzá!