Még egy mondat a zsarnokságokról

Emlékezés Jan Palachra és méltó másokra

„Felgyújtottam magam, mint ahogy azt a buddhisták teszik Vietnamban.
Tiltakozásul mindaz ellen, ami itt történik a szó,
                                                     a sajtó és egyebek szabadsága ellen. Mondjátok ezt el mindenkinek!”                                                                                   
                          Jan Palach


Amikor „csak” egyvalamely, vagy általánosként ható utalás él az eredeti Illyés-szöveg adott sorával, valamiképp mindig hiányérzetem, gyanúm támad. Mintha elcsaklizták volna az utalásból a kíméletlenséget, a pusztító és embertelenné tevő szolgaiságot, a végrehajtó bambaságot, a fojtott és fojtogató erőszakot, az önemésztő lelkiség hiányát, a vad ürességet és otromba céltalanságot.

Az 1968-as „Prágai tavasz” több momentuma is ilyen volt. „Prága” nemcsak a csehszlovák lakosságot szimbolizálja ma már, hanem a reménység áldozatosságát, a kísértés szenvedélyét, a „most talán más lesz” képtelen jövőreményét, no meg a „nem mehet így tovább” szenvedélyességét is. Amikor 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát, köztük volt a magyar különítmény is, (hála emlékezetüknek – mindeddig talán egyetlen jólélek sem akadt, aki vállaltan fölháborodott volna akkori jótéteményén, lett légyen akár katonai parancskiadó, akár sunyi végrehajtó, szerencsétlen kiskatona vagy felderítő kisfőnök…!). A szoc.internacionalizmus szégyenletesnek minősülő beavatkozási játszmája viszont olyan drámai esetekben világlott ki vakítóan, mint a prágai egyetemista, filozófus diák önkéntes halála, aki alig húszéves korában, a szovjet csapatok bevonulása és a totális intervenciót elősegítő, vagy néma megjuhászodással tűrő intervenció elleni lázadásképpen 1969. január 16-án a prágai Vencel-téren Csehország védőszentjének, Szent Vencelnek szobra előtt korrektül és sugárzó szimbolikusságba, a cseh nemzeti zászlóba öltözve benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát, s három nap múltán bele is halt sebeibe.

Egy mondat, mely a mindenkori otrombaságról szól, bizonyos miliőben sugárzóan tud hatni, ezt nem foghatjuk kétségek közé, mégha ünnepelt költő üzeni is. De érdemes fölfigyelni az utókori reflexiókra: a szovjet megszállás elleni keserű dac olykor csupán a szimbolikus ellenállás irányába mehetett el… – s ahogyan Havel (már utólag) értékeli ezt egy Michnikkel folytatott beszélgetésben: „Az intervenció néhány pillanatra egyesítette a nemzetet, bár az ellenállás is inkább szimbolikus formákat öltött, de aztán gyorsan mindenkin úrrá lett az apátia és egyfajta demoralizáltság. Sokkal erőteljesebben, mint azt bármikor azelőtt hittem volna. /Michnik közbekérdez: tudtak-e valamit azokról a vitákról és véleménykülönbségekről, melyek a Kremlben megfogalmazódtak a megszállással kapcsolatban…?/ Gyorsan kiszivárogtak bizonyos hírek az SZKP Politikai Bizottságának döntésével kapcsolatban, például az, hogy egyetlen szavazaton múlt csak az elhatározás. /Hallható volt/ hogy Hruscsov, akinek akkor már semmilyen funkciója, tehát hatalma sem volt, óvta volna a Kremlt az elhamarkodott döntéstől. De az ilyesmi ellenőrizhetetlen. Viszont az tény – és felfogható a beavatkozás egyetlen pozitív következményeként is –, hogy a Nyugat szemét felnyitotta mindaz, ami 1968-ban történt. A társadalom egyébként nagyon gyorsan rájött, mi vár rá. Gyakorta lehetett hallani a hivatalos érvelést: ha csendben marad az ember, akkor a rezsim is békén hagyja őt. A ’normalizációs’ folyamat azonban sok szenvedéssel járt, a társadalom java része számára szinte elviselhetetlen volt az a feszültség, ami a tisztogatásokat követte. Vagyis, amint az ember tanúja lehetett, hogy a Prágai Tavasz emblematikus figurái letűnnek a színről, amint napról napra az új rezsim visszacsinált mindent. Csak ezzel a különleges hangulattal lehet magyarázni az olyanok cselekedeteit, mint Jan Palach, aki nyilvánosan elégette magát”. (www.szombat.org)

Palach temetése január 25-én volt és nemcsak szovjetellenes tüntetéssé változott, de mert Palach sírja a cseh kommunizmus bűnének és a rigid szovjetellenességnek is hosszú időre szimbólumává vált, sőt a nyugati közöny elleni lázadó tiltakozás hangja is volt, Prága utcáin akkor zord hallgatagságban vonult végig a temetési menet százezres tömege. Nem voltak politikai beszédek sem, a résztvevők java többsége szinte szakrális tisztelettel zárta emlékezetébe Palach halálát. Mindannyiuk számára az ártatlan, fiatal, jobbra érdemes és kollektív elnyomással megalázott ember önkéntes tűzhalála szinte archaikus áldozat volt a kommunisták bűneiért, a hallgatag módon tűrő, brutálisan megerőszakolt rendszer szégyenletességéért. Sírhelye nem véletlenül lett később szinte állandó búcsújáróhellyé, ám az élelmes akkori csehszlovák hatalom leleményes szolgálói 1973 egyik titokzatos éjszakáján exhumálták Palach holttestét, elhamvasztatták és a hamvakat tartalmazó urnát elrejtették, sőt valamiképpen „eltűnt” az emlékmű is. Később majd az urna megkerül (1990-ben), de az Olbram Zoubek emlékműnek sosem akadtak nyomára. Palach öngyilkos tiltakozásának lázító értelmetlensége és provokatív hatása miatt nemcsak szolidaritást hívott életre, de szinte kitartó ellenállás szimbolikus tőkéjét is feltöltötte: sokak szerint az 1989-es prágai események kezdete is a Palach-emlékezéssel pontosítható.

Húsz évvel később az önfeláldozással, „égő fáklyaként” tiltakozó önkéntes mártír szülővárosában, Všetaty-ban készültek civil megemlékezéssel – a jó érzékű hatalom persze kellő brutalitással verte szét a spontán közösséget.


A. Gergely András megemlékezésének folytatása a Periszkóp portálon, a 68 retro rovatban

2018. június 19.

1 hozzászólás érkezett

  1. Gergely Tamás:

    Prágai Tavasz… Hogy eltávolodtuk tõle – idõben. A mi generációnk lelkében él még, ég még Jan Palach

Szóljon hozzá!