Para Olga: Katlan fenekén

Marosludason át , a Maros mellett, mely most is folyik, méghozzá „csendesen” akár a nótában, a vonatfütty síp, a múltba visszasíró, mert megérintett az elmúlt boldogság soha nem feledhető levegője.
Katlan fenekén mélyen alszanak az álmok, amelyeket itt magamba zártam s eltemettem. Meggyászoltam azt a boldog korszakot, mindig azt, amelyet az előtt veszítünk el, hogy valójában elérnők, ettől olyan varázslatosan szép, a be nem teljesült, csak a félig megvalósulásból oly robajjal omlott össze, mint én távolodóban a Helytől, ahol a szerelem megérintett, írásra ihlettél Te, akinek a nevét sem mertem kimondani, mert attól féltem, ha kimondom, megelevenedik, és feltámad a múlt, és visszajársz, és kísértesz engem, mert ma már tudom, lehet, neked volt igazad, hiába magam nem vádoltam, csak Téged, mert azt hittem, elcseréltél egy festett szőkécskével…
Már elhagytuk a Somos-tetőt, és egyszeriben húsz éves voltam, és vágytam arra, hogy elcsábíts ott a selymes fűben, de átkozott szigorúan neveltek, így nem engedhettem meg, hogy teljesen boldog lehessek azzal, akit önmagamnál is jobban szerettem.
Mindenkiben Téged kerestelek, és sohasem találtalak, mert valószínű, olyan magasra tettelek, ahová tán te sem értél és nem is vágytál talán soha, Te csak Tusnádra és a tengerre vágytál, és én nem mentem veled, átengedtelek – én balga – lehet nálamnál sokkal kevesebbnek, még ha szebbnek is talán. Ilyen buta az ember…
Órák óta ácsorgok a vonatablaknál, lesem a tájat, és minden utcasarkon szembejössz velem. Elhaladtunk a vonattal a kemping mellett. Ott feküdtem fürdőruhában, csak ketten voltunk. Csak magunkban akartunk lenni. Csak csodáltál, láttam, és vágytam erre a csodálatra, csinosnak véltél, és én büszke voltam rá, de csak annyira, amennyire a túlzott szemérmem engedte…
Harminc év után elsuhant az életünk, és nem ugyanazon az Úton mentünk, semmit se tudva rólad, és most mégis feléd tartok, a régi éned varázsgyűrűje övez, állandóan elkísért engem, életem sorsfordulóin rád gondoltam… Mert nem engem választottál, nem azt a lányt, aki túl büszke, de túl szemérmes volt, nem tudott, és nem mert a tied lenni… Talán túlságosan megfertőztek a romantikus olvasmányok, akinek a kedvéért Te is versírásra vetemedtél, hoztad a húsz szál szegfűt a születésem napján a biciklidre feltűzve. Milyen boldog is lehettem, Istenem! Mennyi víz lefolyt itt, a Maroson, elvitte a szerelmünket, és elhagytuk kedves városunkat, ahol három évig oly boldogok voltunk, az államvizsga után, amikor végleg távoztam a városból, a vonatablakból visszanéztem, és dúdoltam a kedvenc akkori slágert:
„A városomra fájón visszanézek”, és peregtek a könnyeim.
Visszanézek a Múltra, és arra a lányra, arra a fiúra, és látom önmagunkat… Mélyen elraktározódva, hogy most minden egyszerre elém ömöljön, mint amikor megengeded a vízcsapot, és tudod, enyhítheted a szomjad, úgy rekedtél bennem; a Csap elzárva, de ott belül, és nagyon mélyen bennem, a régi éned legértékesebbjét megőriztem az időben.
S ha mégis szembejönnél most velem, már nem te lennél, hanem szintén csak egy megviselt ember. Mi van veled, élsz-e? Jó lenne-e, ha láthatnálak? Talán le is esnénk arról az eszményi magaslatról, le a semmibe, és egymás elgyötört arcán látnók, hogy életünk vészesen közeledik az elmúlás felé, ahol végre eltűnik a Tér és az Idő, és talán akkor… újra…?

2018. június 22.

Szóljon hozzá!