Bajor Andor: A halálra szánt postások

Májer Zoltán szakértelemmel kezdett hozzá, hogy levágja az utolsó fejet. Ez volt a maradék. Ványa László feje a kiállításra készülő képen.
A többieknek már más fejük volt, a szónoknak, hallgatóknak és annak, aki az emelvény szélén könyökölt.
Evvel a könyöklő egyénnel volt mindig a legtöbb baj, ennek már öt feje volt, mint egy vicinális sárkánynak. Első ízben Wéber fejét viselte, mert Wéber volt a zsűri elnökének a nagybátyja.
Valójában Wéber mindig ott könyökölt valahol, és rejtelmes arckifejezéssel hallgatott. Egyszerre volt szigorú jellem és segítőkész nagybácsi.
Májer nem véletlenül tette oda könyökölni A halálra szánt postások gyűlése című hatalmas kompozíción. Tudta, hogy ha Wéber nem kapja meg az őt megillető deszkát, akkor maga a festői látomás van halálra szánva. „Adjátok meg az ördögnek, ami az ördögé, és nem visz el” – mondogatta baráti körben.
Májer kitűnő emberismerő volt, mindenkinek megadta az összeköttetések szerint megillető helyét. Így hát Wéber eredetileg nekidőlt az emelvénynek, mint aki az egészet tartja, erélyesen könyökölt és figyelt. A felhők közül földöntúli fény tűzött reá, hogy az arc magasztos legyen, és jelezze, hogy Wéber nem volt közönséges postai alkalmazott.
A szónok ekkor még Szikra Sándor volt, akit a haladó postások maguk neveztek Szikrának, az utólagos közhiedelem szerint. Ugyanis az eredeti neve Fancsala Fülöp lett volna, de minden szava égetett, mint a tűz, az utólagos közhiedelem szerint.
Szikra Sándor a képen mosolygott, de a mosolyba bele volt pingálva az elszántság és meg nem alkuvás. Ezért előrehajolt, fél kézzel szelíden simogatta az emelvényt, másik kezét pedig ökölbe szorította.
Egy sötét tekintetű keménykalapos alak erre a váratlan mozdulatra hátrahőkölt, mint aki magára vonatkoztatja Szikra szelíd és egyben fenyegető mozdulatát. Feltevése már azért is indokolt lehetett, mert egy széles alakzatú, erősen férfias arcú nő gyűlölködő szemmel figyelte. A keménykalapos egyén Ványa László volt, a villanyszerelő és áruló.
Amikor a bizottság megtekintette a képet, lelkesen megállapította, hogy Májer Zoltán belelátott az egykori hős postások harcának lényegébe. Nagy művet alkotott, ahol a Posta intézménye harcosan vall a jövőnek. Csak a címet kifogásolta valaki. Miért halálra szántak a postások, amikor sohasem irtotta őket senki.
Májer nem szerette a sok beszédet, noha előszeretettel festett szónokokat.
– Ezek – mondta – hős postások és elszántak. És azért halálra szánt hősök, mert ez a képnek a címe.
Ezután köhintett, és értelmesen figyelt.
A bizottság avval a céllal is vizsgálta a képet, hogy ki lehetne-e állítani a főpostán, az ajánlott levelek és pénzküldemények ablakai mögé a falra. Senki sem vonta kétségbe, hogy odaillik. Ami pedig a címet illeti, még lehet töprengeni fölötte.
Miután a bizottság megtekintette a vásznat, két hét múlva kellett volna a postásoknak átvenniük. De a dátum lejárt, és senki sem jelentkezett érte.
Ugyanis közben leváltották Wéber unokaöccsét, mire a bizottság egyik tagja újra eljött, bólogatott, nézegetett, aztán kibontotta a vásznat a lécek közül.
– Tudja – mondta végül –, az a figura, aki az emelvényre könyököl – talán Wébernek hívják –, nem sikerült eléggé.
Májer hallgatott. Tudta, hogy Wébert nem lehet jobban megfesteni.
– Nézze – magyarázta a tag kínos hallgatás után. – Oda egy keményebb típus kívánkozik. Nem Wéber, hanem Marosán, az új posta-aligazgató… Azt hiszem, érti, mire gondolok.
Májer ebből megértette, hogy Wéber valami súlyos hibát követett el. Talán: karrierista volt.
Másnap fejét vette Wébernek, és a nyakára Marosán fejét illesztette.
Örömmel látta, hogy az alapos szervátültetés sikerült, a könyöklő figura: él. Marosán kerek arcú, életvidám ember volt, közvetlen és tág lelkű.
A képet azonban akkor sem szállították el. A sajtóban dicsérték ugyan: az egyik cikkíró fejtegette, hogy Májer is hős, halálra szánt és postás. Mert üzenetet kézbesít a postáról a postának. Közben pedig halálra szánt.
Ez nem tetszett Májernak. ő a festésből élni akart, ahogy más emberek acélöntésből vagy pipafaragásból élnek. Ki állíthatja, hogy az autószerelők azért szerelnek, az orvos azért operál, mert hősiesen akarnak meghalni?
Májer komolyan gondolkodott, hogy a kép címét megváltoztatja.
Ekkor azonban megint baj lett a könyöklő alakkal.
Marosánt, aki tele volt jószándékkal és hiszékenységgel: megtévesztették. Egy szép napon sötét és lappangó egyének vették körül, az árnyékban folytatták kétes üzelmeiket.
Májer rövidesen egy lelkes ifjú fejét illesztette Marosán elmetszett nyakára.
Így be is mutatta a képet egy tárlaton, mindenki csodálta, dicsérte és ünnepelte, csak a sajtóban bírálták meg a könyöklő ifjút, „aki zsenge kora ellenére pimaszul az emelvényre tehénkedik, sörhasát dülleszti, és bal kezével fügét mutat az érdemes idősebb nemzedéknek”.
Májer találónak gondolta a bírálatot, és újra le akarta venni a könyöklő alak fejét, noha az ifjú az egyik vezető postai alkalmazott gyermeke volt.
De mielőtt munkába kezdett – dicséret és elismerés után –, közölték vele, hogy még egy apró változtatás kell a hős postások csoportképén. Ugyanis Szikra Sándor, vagyis Fancsala szerepe másodlagos volt a postások harci toborzásában. Az igazi szónok nem ő volt, hanem Lembuc Ábrahám. A képen tehát Lembuc Ábrahám beszéljen, és a különben derék Fancsala könyököljön. Májer rövid idő alatt átfestette a könyöklő alakot Szikra Fancsala Fülöp Sándorrá. Akik a műveletet nézték, rémüldözve fedezték föl, hogy egy figura beszél, és ugyanaz lelkesen hallgatja.
Olyan volt, mint egy rémlátás.
– Lembuc fejét addig nem tudom a magasba dobni – mondta a festő a megrendelőknek –, amíg a fejet le nem küldik, legalább fényképen.
A következő fővesztésnél már Lembuc könyökölt, és egy Gligor nevű elszánt hős postás szónokolt. Szikra alias Fancsala a hallgatóságban állt, a férfias arcú óriás szakácsnő mellett.
Így dolgozott Májer A halálra szánt postások hatalmas vízióján évekig. Havonta nyakazott és festett egyéniségeket, akik feltűntek és eltűntek az intézmény életében.
Mígnem egy új bizottság fölhívta, és udvariasan megkérte, hogy fesse át a keménykalapos villanyszerelőt is.
– Ványa László nem volt áruló – mondották –, ezt csak az a Fancsala nevű szájhős állította, aki Szikrának szerette volna hívatni magát, de rajtavesztett… Egyébként a postát korszerűsítjük, és a hatalmas kép az ajánlott levelek és pénzküldemények ablaka mögötti falon kissé ódivatúan mutatna.
Májert már ez nem zavarta, közönyös szakértelemmel kezdett az utolsó fővételhez. Inkább szórakozottságból, mint átgondoltan, a hős postások közé odafestette saját fejét, a keménykalapos alak nyakára.
Az ötfejű emberek, akiknek jellemét a festék már inkább takarta, mint kifejezte, maguk közé fogadták ünnepélyesen és álelkeseredéssel.
Már minden szükségtelen volt, mert nem illett az új posta csarnokába. De a festő tovább pingált, és azon töprengett, hogy ne fesse-e át az eget is. Nézte életének nagy művét, vállat vont, és a titokzatos mennyboltot változatlanul hagyta.

2018. június 22.

Szóljon hozzá!