Nagyváros, nagyváros, ne csábíts te engem, maradok holtomig, itt, ahol születtem!

– In Memoriam Kányádi Sándor –

Csak a költő halála után derül ki,
hogy az volt-e, amit élete alatt hittek,
s olykor maga is annak hitte magát.

Hosszú emlékezés és elmélkedés ez, éppen 3 és fél évtizedes emlékek gyűrűje készül ebben az írásban. Háború van a lelkemben, a Mezőségig csapó hullámokkal. Okkal.
1982 nyarán Görömbei András, Bertha Zoltán, Aczél Géza, Márkus Béla, Csoóri Sándor, Csengey Dénes ajánlólevelével indultam el Debrecenből Erdélybe, hogy a tabudöntögető Befalazott szószék című zenés irodalmi összeállításomban a Görömbei András által beszerkesztett költőket meglátogassam, és a versek keletkezési helyszíneit, hangulatait meglessem, megérezzem. Így jutottam el életemben először többek között Kányádi Sándorhoz, Farkas Árpádhoz, Király Lászlóhoz, Ozsvald Árpádhoz, Sütő Andráshoz, Magyari Lajoshoz, Bágyoni Szabó Istvánhoz.
Az ajánlólevél jónak bizonyult, mert nem csak az ajtók, de a szívek is megnyíltak. Sok üresfejű kóborlovag vágtatott már akkoriban is körülöttük, kik csupán az idol-idiotizmus szerénytelenségével csöngették fel őket. De beszélni kell komoly kérőkről is: Gryllus Dánielről, aki ez év májusban még koccintott a költő 89. születésnapján, és vallja: Ez szubjektív dolog, de számomra ő volt a legnagyobb mai költő. És együtteséről, a Kalákáról, beszélni azokról, akik Ködöböcz Gábor irodalomtörténész átszellemültségi szintjén tanulmányokat írtak a Mesterről.
36 év telt azóta. A varázslat ereje nem tompult 3 és fél évtized távlatában sem, s talán nem túlzás, ha azt mondom, a szeretet ereje legyőzte az időt. Még akkor is így van ez, ha többen végleg elmentek már, és művészi tollforgatóink jelesei a mennyei kávéházakban írják verseiket.
Most éppen aktuális halottunkat, Kányádi Sándort gyászoljuk. És emlékezünk. József Attila szavaival mondva: nem oly nehéz – idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Lehetne folytatni ezt az Ódát, s nyomában megszületne – rajongásig szeretett költőnkhöz igazítva – az elbitorolt sorokból új imádat: Nézem a hegyek sörényét – homlokod fényét
villantja minden levél…
Mert igen! Kányádit csak imádva lehetett szeretni. Rakom sorba 36 év tükörcserepeit, madármarasztaló szavait, szétmálló életeknek, kilátástalan sorsoknak, sok hite-volt-nincs nincstelen megtört hitűeknek az ősi magyar életkedvbe, sok-sok nevetésbe fojtott szorongásnak értő-ostorozó rajzába töltött életművét.
Ő biztonság korlátot állított a szabadság érzetük mellé, mert tudta: nem vagy szabad, csak anyaölre vágyakozó lubickoló, meghalni is képtelen kupac, még kockáztatni is alkalmatlan túlélő. Lefokozott vegetáló egyed. Ezeket a biztonsági kűröket futotta évről évre kifáradástól kifulladásig a nagy-maszk elméletét követve: akkor jó, ha belesimulsz egészen, tehát eldobhatod a saját arcodat. Befelé forgatással akarta megvalósítani saját szándékát Amerikában, Kanadában, az anyaországban és Erdélyben.

Terrakotta-lét hírnöke lett, a mázatlan égetett kisebbségi sorsközösség lázadója, ahol mindenkor felvillan egy fanyar, magányos pillanat-zárószó, de nem lezárásnak, hanem hitnek, a holnapi felkelés reményébe oltva. S ha már kopott benne a hírnökség, akkor madarakat vigasztalt, miben gyermeki lelke kapott szárnyra. Kézről kézre, generációról generációra hagyatkozzuk írásait, ahogyan magam is a Tisza kutya történetével kezdtem gyermekeimmel, s a Virágon vett vitéz szétrongyolódva most unokám polcára kerül.

Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Hargita megyében, Nagygalambfalván. A gimnáziumot  Székelyudvarhelyen, majd a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte el. Ezt követően színművészetet tanult, de a diplomáját Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetemen szerezte meg a nyelv- és irodalomtudományi karon. Kányádiban először a szintén erdélyi költő, Páskándi Géza (1933–1995) látta meg a tehetséget. Szívesen beszélt Kányádiról, mikor színdarabját próbáltuk az Egri Vár színpadjára, Pesten. Ő közölte 1950-ben első versét a bukaresti Ifjúmunkásban című lapban. Összesen tizenkilenc verseskötete jelent meg, műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvekre is lefordították, utolsó könyvét 2002-ben adták ki Felemás őszi versek címmel. Írásművészetét számtalan alkalommal ismerték el. 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 2014-ben a Nemzet Művésze lett, 2017-ben pedig megkapta a Prima Primissimát. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Írói álneve Kónya Gábor volt.

Kedves Sándor! Először be kell vallanom 1982-es félelmeim! Amikor beesteledett, az ajánló levéllel kezemben elindultam felkeresni a Befalazott szószékbe szerkesztett költőket. Mindig be volt osztva, kihez megyek. A legfélelmetesebb a Te lépcsőházad volt. Szerintem lidérces álmaim innen is származnak. Akkor már ismertem az újfasizmus ellen írott Könyvjelző versed, a megaláztatás meghűlt véredényeit, a rém dallamára kocogó fogak ritmusát. Mindazt a körülményt, amiben ezek a versek megfogantak. Az éjfél utáni nyelv didergését éreztem minden porcikámban, amikor a sötét lépcsőházba érkeztem. Nőtt és feszült bennem a félelem, a becsapódott bejárati ajtó és valami nyikorgás zaja köszöntötték egymást, és nem tudtam, hogy fussak, vagy maradjak, merjek-e két emeletet menni még? Kezemben egy kis balta, amelyet magammal hoztam, mert a sátorverés után valamiért hozzám nőtt.
Elém buggyannak ezek a rémséges esték és nagyon szégyellem bevallani akkori félelmeimet, bozontos rettegésemet. Hívtál, mentem, persze, hogy igen. Egy lépcső, még egy, még ötven, csengetés és fény! Megmenekültem. Ez volt az első felvonás. A második könnyű volt. Szólt a zene a rádióból. A rádió mindenkinél szólt. Ültél a saját gipsz maszkod alatt és verseket mondtál, a legújabbakat olvastad fel, melyeket aztán átadtál, hogy ottlétem alatt tanuljam meg és adjam oda X szerkesztőségnek, de a papírt nem vihettem át a határon.
A Metszetet kaptam, amiből megértettem a remény utáni vágyakozást és magát a reményt, hogy egyszer vége lesz! Fakó reménység ébredez és vége lesz a fekete szenvedésnek. Még megkértelek, mutasd meg azt az ablakot, ahonnan kitekintve a szekusok cipőjének orra látszik a falhoz húzódva: Ha le mer tekinteni az ember. A ház előtt egész éjszaka… A rettegés apokaliptikus szonátája az a vers. A ház előtt egész éjszaka ott állt egy terepjáró, égő féklámpával állt, mintha csak akkor érkezett volna, mint ha éppen indulni akart volna…
Két marokra fogta szívem újra a félelem, mert tudtam, lassan el kell köszönnöm, a lépcsőházból valahogy ki kell jutnom a kocsiig. Az elköszönés olyan volt, mintha sosem találkoznánk már, mert ezek a búcsúk mindig különös jelentőséget kaptak. Persze, hogy találkoztunk még, de akkor is kitámasztotta bennünk az idő múlását az a néhány perc. Nem vallottam be, hogy a baltát eldugtam a lépcsőfordulóban, mert akkor azt is be kellett volna vallanom, hogy félős kisgyerek voltam, és hogyan jön egy rettegő alak ahhoz, hogy a Fekete-piros verset szájára vegye, pláne ha széki is az illető?

Nehéz, sötét idők félelme ébred ma is bennem. Akkoriban a Fagetban laktunk, a Tordai út menti kempingben. Csak később tudtam meg, hogy a nyolcvanas években azért volt ott olyan sok erdélyi, köztük kolozsvári is, mert egyedül onnan lehetett befogni a magyar televíziós adást. Belegondolt-e már valaki abba, milyen bűnt követett el a bolsevik-baloldal magyarjaink legjavával, éppen azokkal is, akik a televízió magyar adásáért kempingbe mentek? Hátborzongató, ahogyan belovagolt a halál Erdélybe, azon a bizonyos 2004. december 5-i Mikulás napon is! Lidérces messze fény… És milyen jó, hogy ez a nemzetáruló, testvértagadó semmi-embergyűjtemény mélyen a Faget szintje alatt, elbukva virraszt!

A Befalazott szószék összeállításból verseiből talán a legsúlyosabbak a Kányádi versek voltak, abban a Görömbei szerkezetben, hol mindegyik egy nemzet-gerenda volt. Megtartó váz, több ezer évre faragott sózott váz. De most ehhez a félelem-devianciához ez a bevallás illik.
Gondolatban még most is lerohanok a Horea emeletéről és bevágom magam a kocsiba. Bezárok minden ajtót és várok. Percekig állok még a háza előtt, mint aki megmenekült a haláltól: kilihegem magamból a félelmet.

Vége a balta-szorongós éjnek, évtizedeket átugorva előre kéredzkedik egy másik est, mely 2006.október 22-én volt. A floridai Bánkuty házaspárral, Lányi Zsoltékkal és néhány katonával a 13 nap 13 helyszínes, 50. évfordulós rendezvény egyik állomására, Kolozsvárra siettünk. A magyar Sapientia Egyetemen Bocskay szobrot avattunk, amelynek fő adományozója Bánkuty Géza és Ilona volt. Először Király Lacit faggattam egy tanteremben, majd a következő felvonásban jött a Kincses Kolozsvár est. A Malomárok és a telefonház közé vitt az éji barangolás. Újra a fekete-piros helyszínen! Összegződött bennem a némaság és a tánc. A vers itt különös akusztikával zengett. A Fekete-piros megemelt bennünket, egészen a tagadás tagadásáig, mint életcélig. Hol vagy már többségi Kolozsvár, ki írja a Te drámádat, Sándor? Fáj az éjszakai hidegben, hogy koporsó lett a kincses múlt. És nem akarom elfogadni, hogy ez lesz a megváltó jászolunk! A teljes pusztulásba kell betakaróznunk és búcsút inteni Nagy Lajos országának, Mátyás terülj-honának és Horthy visszaszerzett nyoszolyájának? Elment az idő. Nagyon hideg lett ott, a Mátyás ház tövében. Haza kellene menni, hazavinni még megmaradó feleinket. Látjátok, mivé lettünk?
Kányádi azt mondatja Janussal: Mestrében meg sem állunk! Tudtam, meg fogok állni hamarosan Mestrében is, csak az kicsit arrébb van, legalább 1200 kilométernyire. De nincs ember, ki azt mondatná velem: Szamosújváron ne álljunk meg! Megállunk, mert a magyar sors és irodalom, a szabadságharc és irodalma oda vonzott Kallós Zoli bátyámhoz, Wass Albert otthonához. Betyár leszármazott másként nem is tehetne! Már csak néhány kilométerre vagyunk Széktől is. Aztán vissza Sándorhoz.

Egy fekete kedden piros arccal, zenész kollégámmal, Szabó Violával, Kányádi és Sütő előadásokat tartottunk a Marosvásárhelyi Színházban. A délelőtti műsorunk végén a rendőrség emberei megjelentek a színházban és azt mondták: nem javasolják az esti előadás megtartását, mert testi épségünket nem tudják garantálni, hiszen a városban rendkívüli állapot vette kezdetét.
Kirohantam a térre és akkor megláttam a nyitott teherautón botokkal, villákkal hadonászó fémfogas fasiszták őrült ábrázatát és megértettem: nem csak az előadás marad ma itt el, hanem valami más is megszakadt, eltört Erdély fővárosában… És mondogatni kezdtem a Könyvjelző című versed Sándor, amit az újfasizmus ellen írtál:.. van amikor a megmaradtra vadásznak mint a ritka vadra…

Mikor írom ezt a visszaemlékezést, a Madármarasztaló verseskötetéből kiesik egy összehajtott újság, az Igazság napilap 1988. június 19-i száma, hátoldalán egy budapesti hír: az 1956-os esemény idején aktív ellenséges elemek tüntetést rendeztek Budapest központjában. Szocialistaellenes jelszavakkal megpróbálták befolyásolni a 350-400 főből álló csoportot. Bevitték a rendőrségre Rácz Sándort, Demszky Gábort és más budapesti lakosokat. Átfut rajtam, hogy kedvesem is ott tüntetett akkor, s most felolvasom neki a Sándor által elrejtett újságcikket. 30 éve történt…
3 évtizede, mint amikor megállunk a szocreál épület előtt a Főtér sarkában. Szorongva belépek vele a súlyos kommunista idők jeleit hordozó emeletes épületbe, s ő már mondja, miért hozott ide: 30 évet töltöttem itt a Napsugár szerkesztőségében. Elővesz egy könyvet, dedikálja és én megértem, ez a kezdet, de mi lesz a vég? – Neked vagy fiadnak dedikáljam? – kérdi, s én mondom, Szilárd fiamnak, és ő már írja finom vonalvezetéssel: …1987. július 11-én. Ez a Madármarasztaló – versek kicsiknek és nagyoknak kötet története.

De mi lesz a vége, hol zárjuk ezt a városi korzót? Ő felajánlja, hogy bemutatja a várost, nem turista-marasztaló szinten, hanem kicsit a mélyrétegeket is érintve. Elfogadom és ahogyan beszél, átérzem, hogy arcra égett maszkok között Díszletváros Kolozsvár. A néző és a díszlet egy helyen van, a mozgó közönség maga választja meg a színhelyet tereken, utcákon, parkokban és termekben. Ez a befelé forgatós táncjáték adta az izgalmat. Folytonos versengés az idővel és a megszerzés örömével. Mert a megszerzés a lényeg, mint az élet minden más területén. És ami lényeg: ha befizettél a játékra, minden további nézelődés ingyen van. Ne nézz hátra és ne nézd a büfét sem, mennyi egy kávé és egy pohár sör. Csak add oda magad a forgatagnak és sodródj, mert ezt szereted.
Egy nagy maszkban vagyunk, szűk és túlzsúfolt helyszínek díszletében. Mindig változó szcenikában. És Sándor sodor egyre mélyebbre az ismeretlen bugyrának rejtekeibe, templomokba, keresztre feszített idők ismereteibe vitt, Benczédi Sanyi bácsihoz, majd a szerkesztőségekbe, Király Lacihoz, Bágyoni Szabó Pistához, majd ki a térre, ahol megtréfál Mátyás király szobrának lovával, hogy melyik lábát emeli a paripa. Jön az igazmondó király háza…

Mára maradjon a végére a Házsongárd, mert alkonyodik – mondja. Csend a sírok között. Először az U parcella 480-as sírjánál, Reményik Sándornál időzünk, ő fejből mondja az istenes verseket, majd a nagy színészek során vezet végig, Kovács Gyula, Szentgyörgyi István, Poór Lili, Angi Béla, Csóka József, Ambrus Vilmos sírkövét mutatja, legenda-töredékeit mondja róluk, majd Kriza János költő, unitárius püspök sírjára emeli tekintetét. Kisvártatva megáll Szilágyi Domokos sírkövénél, s csak annyit kérdez: hitted volna, hogy csak 38 évet élt? És Dsida… Nézd, itt a kőkripta, rajta a felirat, ami mutatja, hogy csak 31 évet élt. És én még élek! Minden előre el van döntve? – Mi a vers, Sándor ?- kérdezem tőle. Ő porba ír valamit és így válaszol: A vers az, amit mondani kell! Ezt tanultam meg egy kisdiáktól, amit azzal egészítenék még ki: amit énekelni lehet. – Vissza kell menjünk a homéroszi időkbe, amikor a verseket mondták és énekelték? – kérdezek vissza. – Valahogy úgy! Jött Gutenberg és a vers száműzetett a könyvbe. Most az internettel fenyegetjük, mondjuk, hogy eltűnik, de ahogyan a könyvnyomtatás is megőrzött írásokat, a mai szennyezés után is marad mondási célokra vers – válaszolja. – Mondják a költeményeidet, mert amint mondják, jó mondani! – vágok közbe. – Én is mondom, mielőtt véglegesen leírom, mert mondás közben kihull belőle a fölösleg– válaszol. – És a megzenésítés mit tesz hozzá?- kérdezem. – A megzenésítés a versben rejlő muzsikát hangosítja ki, s teszi közismertebbé. Balassi, Tinódi mintája él ma is – válaszolja….

Brassai Sámuel polihisztor halmáról leszed néhány gyomot. Leül a D 380-as sírnál, s itt Szenczi Molnár Albert zsoltáraival figyelmez arra, hogy: a nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító 28 művet írt, igen termékeny alkotó volt, akinek csak nyomában lépegetek, csak töredékét írtam, amit ő, aki 1574-ben Szencen született és 1634-ben Kolozsváron lépett ki az élők sorából. Egyszerűen szólva: zseni alkotónk volt ő. És együtt mondjuk a XXIII. Zsoltárt: Az Úr énnékem őriző pásztorom,/Azért semmiben meg nem fogyatkozom,/ Gyönyörű szép mezőn engemet éltet,/És szép kies folyóvízre legeltet./Lelkemet megnyugtatja szent nevében,/És vezérel engem igaz ösvényében.
A csend hangjai ülnek közénk a Házsongárdi temető naplementéjében. Sándor feláll, maga elé néz és nem létező bajusza alatt megszokott, soha le nem hervadó mosollyal mondja: Püspökök, harcosok, írók, filozófusok, tanárok, bibliográfusok, építészek valamikori létét őrzik e sírok. Mondd: lehet ez épeszűség, hogy még élek? Erre kérdem én: nem lehetne már az életünnepség sorozat elején letenni a maszkot, hogy olcsóbban megússzuk? Sok mű-színházi próbálkozás spórolna meg ily módon milliárdokat egy értelmesebb próbálkozásnak. Dünnyög valamit és hazafelé tartunk…
Az igazi katarzis csak az írói esteken érezhető a maga teljességében és megismételhetetlenségében. Forgószínpadon ülve, templomban, tavon, barlangban, pincében, ahol eltűnik az éles határ színtér és a zsöllye között, s a néző egyszerre szereplőnek is érzi magát a hatalmas forgatagban. Valami olyan hatást keresett a Mester, olyat, amely mindenhol megtalálta a szereplő és a néző közti legforróbb hangulatot. Ott voltam vele Fehéregyházán, ahol az utolsó pillanatban letiltotta a román gőg, hogy verseit mondjam. 1984-et írtunk akkor.
Verseivel házaltunk a kanadai és magyar közösségekben, ahol ismerték már őt korábbról, hiszen személyesen is járt köztük 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadókörúton vett részt. Simon Bolivárról szóló verse (Koszorú) ekkor született.
Megrázó egyszerűséggel beszélt Vancouverben Tamási Miklós a Mesterről, akitől csak annyit kért Sándor, hogy az indiánok közé vigye el őt, mert sorsunk, mondta, hasonló az indiánokéhoz. És Miklós, ki ott várja költő testvérét a mennyek birodalmában, elvitte őt, s a rézbőrűekkel való találkozás gyöngyszemekben gurul elő a lapokról a Vannak vidékek ciklus közepéről.

Újabb találkozás Sándorral 30 év múlva a Budai Várban, a Litea könyvesboltban….
A nagy legendagyártó és mesemondó ízes részleteket idézett gyerekkoráról, az apának soha meg nem kopó példaadásáról, arról, hogy miért írt rímes verseket, ha már énekelni nem tudott. Bepillantást engedett a Színi Akadémián töltött idejébe, s arról is szólt, hogy miért nem lett színész.
Mindezeket az életcserepeket úgy mondta Kányádi, hogy a nevetés és fájdalom könnyei egybemosták a múltat a jelen ünneplő közönségével, ahol előkerül egy merített papírlapokra három nyelven nyomtatott versgyűjteménye, s már Vincze László papírzsonglőr áll be élményeivel a mester mellé, hogy miért és meddig még Kányádi mester szolgálatában?

Soha meg nem unható művész volt, kiről azt hitte az ember, úgy szereti a Hórea utcai házat Kolozsváron, hogy sosem lesz pesti író. De már nincs ott, s itt sincs már, s azon gondolkodik ma az olvasó és a néző: lesz-e olyan krónikás, aki a minden állami díjat és még 25 kitüntetést elnyert írófejedelem fellépéseit és az ott elmondottakat lejegyzi, mint egyedi példánynak és példának eredeti hagyatékát?

És ott voltunk Egerben, ahol fát ültetett az Érsek kertben. Kányádit nem más hozta Budapestről Egerbe, mint Alexander Brody író és reklámszakember, Bródy Sándor unokája, Hunyadi Sándor unokaöccse.
A diófánál Kányádi életélményének tükörcserepeit szállította közönsége elé. Érezhetően Isten kegyelméből egy erkölcsi tartóoszlop vendégének érezte magát mindenki, egy fáradhatatlan mester műhelyében járhatott, amint ő járt az említett nagy írók, Tamási Áron, Kós Károly, Illyés Gyula műhelyében. A felettünk lakozó, a jelen elüzletiesedett világból kiszakadó, de meglévő, felettünk keringő értékekhez mentette hallgatóit a nagy mesemondó, a feledhetetlen alkotó. Tette mindezt végtelen nyitottsággal, humorral, lángoló tekintettel, lenyűgöző enciklopédikus műveltséggel. Kezében a lapáttal, s elültetett Egernek nem csak egy fát, hanem egy erdélyi életszemléletet, a kisebbségi magyar megaláztatásnak, a kiszolgáltatottságnak belakott végtelen horizontjait, hogy figyelmeztessen mindenkori faladatinkra: nem ért véget a küzdelem.

A Mester mindenkor mosolyogva sziporkázó szöveglabirintusba vitte el a hallgatóit, hogy így ültesse be a kódokat, a múlt és jelen szellemiségét, ránk hagyományozva a feladatot: vigyük a keresztet egy-két stáción át a megkorbácsolt Krisztusért és a meggyalázott leszakított nemzettestvérekért. Úgy fogalmazta meg ezt a szülőföld-nemzetföld szeretetet, ahogy Simon Bolivár című versében tette azt saját keresztcipeléséhez, mint programbeszédet.
Kányádi létrát támasztott hallgatóin keresztül a nemzet érzékeny fiaihoz, lányaihoz, hogy közelebb kerüljünk az Úrhoz és közelebb a nemzet égető gondjainak megoldásához. Eközben üzent odaátra is: még várjatok angyalok kicsit, míg elkészítek néhány kutat itt, aztán visszamegyek Gyimesfelsőlokra Berszán atyához, mert ott is szomjasak a gyerekek.
Amikor beszállt a mikrobuszba, éjjel volt már, de csak mondta, mondtuk fennhangon a verseit, mert olyan ő, mint a kiapadhatatlan kút, amelybe ha belekóstolsz, örökké szomjazol, innod kell.

A barátság nem mindenkor dráma mentes, mint ahogyan a dráma sem mindenkor barátságos.
Budán, ha nem is egy fél éjszakát, de néhány hosszú percet átvitatkoztunk a kis jiddis fordítása okán. A vita kezdete előtt úgy éreztem, elvesztem őt amiatt, hogy behálózott ember lett és a nagy mű megírása helyett az érvényesülés kaviáros kenyerét választotta. Külföldre menekített és ott kitaníttatott gyerekekkel és a kis jiddissel. Nem lelki csoda csevegés az sem, de könnyű futam mégis. Bátorság helyett szörfözés a hawaii-i hullámokon. Úgy éreztem akkor, ott a III. kerületben, mikor kiszállt a kocsimból, hogy az a bizonyos, az a nagy mű nem csak, hogy várat magára, de soha el nem fog készülni.
Szerettem volna, ha nem lenne igazam, de tudom, hogy sajnos igazam lett, mert a hálózat így kívánta, akarta és véghezvitte. Hogy csak nem gondoljátok?! Ne hogy már a nagygalambfalvi székely írja meg korunk krónikáját!…
Így lett a jászolok: gyászolok. Csak egy betű. Csak egy kicsi botlás és láss csodát! Nincs kitörő öröm, nincs fekete-piros, csak fekete. Fekete, fekete, a fene megegye!

Kányádi létrát támasztott a mennybe gyermekkorában, s egyszerre volt Betlehem falánál, a Sínai hegy lábánál és Mózestől tanult olvasni (Bartos Józseftől).
Ő volt az, aki felkerekedett és elment a pápához, hiszen mint gyerekkorában 5 liter petróleumhoz vásárolt jogot, most pedig a létrán való felmászáshoz: közelebb az Úrhoz!
Szavait szomjazó emberek itták minden esten. De a szomjúság nem szűnik Kányádi közelében, erősen nem szűnik.
Sokáig éltessen a Teremtő téged, Mester! Mestrében is, meg hazafelé jövet Janus Pannoniusszal!- mondtam akkor, amikor csak terveztem, hogy végre a nyomaiban járva ellátogatok oda, hol ez a vers született. Ellátogattam.
Mestre kapujában megkondult bennem az Elmennek a harangok című verse:

Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkísérő jóbarátok is,
akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött
búcsúzóul, mikor a jóbarátok is nagy ölelkezések s egy-
két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel
visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a
város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben
állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást
osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és
in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát. …

Mestrében nem álltak meg Janus lovai. De Mestrében meg kell állni, ezáltal megállítani a király óráját, aki minden idők legnagyobb országává növesztette Magyarországot a XIV. század elején. Nagy Lajos hadiútján járva Mestrében meg kell állni. A térdre kényszerített kényes falaknál. Padova elővárosában meg kellene állítani Kányádi óráját is, hol felerősödnek szavai. Mert eljöttek a harangok érte…

Kedves Sándor! Álljunk meg! Hallgatunk, hogy utolsó szó jogán mit kívánsz még elmondani!
– Azt, hogy én még nem állítottam magamról soha, hogy költő vagyok. Ha unokáitok, dédunokáitok érdemesnek tartanak valamit kézbe venni, amit írtam, akkor elmondhatják: igazi költővel találkoztak őseim. Addig higgyétek, hogy az vagyok, de ti kételkedjetek is, mert az Úristenen kívül mindenkiben kételkedni kell, mert csak a jóhiszemű kételkedés viszi előre a világot. Csak a költő halála után derül ki, hogy az volt-e, amit élete alatt hittek, s olykor maga is annak hitte magát. Ha olvasnak és elismernek később is, ez lesz az igazi kitüntetésem, ha lesz egy ilyen. A többi, a 33 díjam, kitüntetésem mind szép és megtisztelő, örül neki az ember, de ez ne vezessen félre senkit.
Sokszor hangoztattam: én már megírtam a záró verset, az utolsó Kányádi költeményt. Megírtam mindent, tehát megtettem, amit megkövetelt a haza.
És kedvesen mosolygott hozzá.

Mondják: pótolható mindenki. Mondják: jön majd valaki más! Nem jön, nem lehetséges. Vannak pótolhatatlanok. Hervay Gizella írta: Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled. Hányszor mondtam verseit, házaltam velük huszonéves suhanc, mert belőlem nőttek ki, mint Szilágyi Domokos versei is, értem születtek, helyettem írták, helyettük mondtam és mondom: Mozart, Bartók, Számvetés…

Némi öröm a boldogtalanság kapujában, hogy sok csirkefogót sikerült túlélnie. Rossz filozófia? Lehet. De kit érdekel, ha megtörténhetett gonosz ellenlábas kis- és nagy csirkefogók, bábok, bábmozgatók, maszkok virtuóz világában! És ezért az Úr is megbocsát. Kányádi nem valami hasonlót énekel meg a fekete-piros enciklikában, ebben a magyar-széki imában? A szíkiben? Fekete-pirosban, csütörtök vasárnap délután, amikor kimenős a lány…? De igen, nagyon hasonlót énekel meg.

Szíki Károly

2018. június 28.

Szóljon hozzá!