Bölöni Domokos: Felemás kézre tevő

Szabad a kezét?, nyafogja a hölgy, miután részletesen kifejti, hogy a kesztyű tulajdonképpen ‘kézre tevő’, mai alakja így keletkezett: ‘kéz teő’, ‘kezteő’, ‘keszteő’, ‘kesztyű’… Mindezt úgy adja elő, tudósi kényességgel, kényesi tudóssággal, oly szuggesztív, hogy kéken villódzik a légben a sok egyvesszős idézőjel, tíz pompás nyelvészeti aposztróf. Mennyi mindenre jó odafigyelni.

Átvizsgálja kesztyűmet. Fél kesztyűmet. Vörösesbarna bőrből készült. Nézi, nézegeti, mustrálgatja, vizsgálgatja; közben elevált társaságának magyaráz: van őneki egy igencsak eredeti szokása, nagymamájától eredően tanulva.

Kifordítja a kesztyűt, és a gyűrűsujj bélésébe varrja a monogramját.

Gyakorlati haszna nyilvánvaló; pluszban a mögöttes (szimbolikus) jelleg, az Isten-óvd-a-gazdikát! mint titkos ima.

Bár éppen távozni készülök, türelmesen figyelem, amint bal kesztyűmet gyakorlott (rutinos) mozdulatokkal kifordítja. Mi minden rejlik, ugye, a részletekben.

Valamiért úgy érzem, mintha a klottgatyámat ráncigálnák.

Merthogy, mondja tagoltan: mi minden rejtőzhet, ugyebár, a részletekben.

Megrökönyödik, majd gyorsan (kapkodva) vissza-, aztán elfordul.

De hiszen az férfikesztyű, jegyzi meg valaki az elevált társaságból.

Igen, mondja remegő hangon (rebegi?) a hölgy; a férjem kesztyűjével hasonlóan járok el.

Köszönöm, mondja végül. Egyes nők elpiruláskor nagyon kisápadnak. Csak fülcimpájuk világít.

Pánikszerűen búcsúzunk.

Az első kukánál lerángatom a vétkes balt, és belevágom.

Én ezt a nőt.

Másnap eltulajdonítok egy hasonlónak látszó kézre tevőt a népi egyetemen.

Kifordítom. Sima.

Forrás: Népújság / Múzsa melléklet, 2018. június 29.

2018. július 1.

Szóljon hozzá!