Heller Ágnes: 1968

(Részlet)

Akkoriban gyakran hasonlítottuk össze a magyar ’56-ot a cseh ’68-cal. Egyszer Bíró Yvette lakásán az ’56-os Petőfi Kör néhány vezetőjével együtt arról folyik a szó, hogy járhatóbb út-e a cseh reform, mint a magyar forradalom. A kérdés persze praktikus volt, lényegileg az, hogy be fognak-e avatkozni az oroszok, vagy sem. Ez a kérdés mindig napirenden is maradt, nemcsak az ’56-os analógia miatt, hanem azért is, mert a szovjetek sosem szűntek meg nyíltan beavatkozni a csehszlovák párt és állam ügyeibe, mondjuk például a kommunista pártok márciusi budapesti tanácskozásán, vagy a Drezdai összejövetel alkalmával, ahol a szocialista országok vezetői a cseh „elvtársak hibáiról” tanácskoztak. Később a kommunista pártvezetők Prágában megint hasonló húrokat pengettek. Akkor úgy tudtuk, hogy a német párt képviselte a legkeményebben a beavatkozás politikáját. Emlékszem egy április végi kirándulásra, ahol egy hosszú (lombtalan) erdei úton lefelé baktatva csak arról vitatkozunk, hogy lesz-e szovjet intervenció, vagy sem. Feri azt mondta, hogy nem fognak beavatkozni, Márkus Gyuri azt, hogy igen, a többiek pedig azt, hogy fogalmuk sincsen, csak reméljük, hogy nem. Gyuri volt persze mindig a realista. Véleményünk röviden az volt, hogy a prágai tavasz a magyar ’56-tal szemben kevés, de ki tudja, talán a kevesebb az igazán járható út. Furcsa, hogy az ember hogyan tanul és hogyan felejti el azt, amit már megtanult. Míg 1956-ban arra a következtetésre jutottam, hogy a rendszer megreformálhatatlan, 1968-ban – egészen augusztus 21-ig – megint hinni kezdtem a megreformálhatóságában. De, mondanám ma, nem volt a csillagokban megírva, hogy 1989 helyett nem 1956-ban vagy 1968-ban történik meg a rendszerváltás.

A prágai eseményeket és az új gazdasági mechanizmushoz fűzött reményeket a magyar pártvezetés egy része is lereagálta. Mint mindig, ekkor is felrepítettek Kádár-legendákat. Azt suttogták, hogy Kádár Dubceket és Svobodát támogatja. De nekünk Kádárban, akiben az ’56 utáni megtorlás főszerzőjét, magyarul gyilkost láttunk, nem volt semmi bizalmunk. De kétségtelen volt, hogy Aczél akar a Budapesti Iskolától valamit. Feri többször beszélt Aczéllal. 1967-ben zárták vissza Lukácsot a pártba. Csoportunkból (Feri és az én kivételemmel) mindenki párttag volt, de ez nem jelentette azt, hogy ők megközelíthetőbbek lettek volna. Mégis, Aczélék (többek között Meruk is) egy ideig játszottak azzal a gondolattal, hogy megreformálják az egyetemi filozófiaoktatást, és Márkus Gyurit nevezik ki egyetemi tanárnak. Ezt az is jelezte, hogy Király Istvánnak megjelent egy cikke a Népszabadságban, melyben Lukács György marxizmusa számára monopolhelyzetet követelt az egyetemi oktatásban. Ezen az íráson annyira felháborodtunk, hogy egy kiránduláson a dolgot megbeszélve elhatároztuk, hogy valakinek közülünk meg kell írnia, hogy semmiféle monopóliumra nem tartunk igényt, mert elvileg ellene vagyunk minden monopóliumnak. Márkus Gyuri vállalta a cikk megírását. „Az irányzatok a marxizmusban” című cikke júliusban jelent meg, és botrányt kavart. A politikai és ideológiai pluralizmus úgynevezett zászlóbontásának tekintették, s nem ok nélkül. Aczél erre úgy reagált, hogy nem akar magának egy új Kolakowskit bevásárolni. Szerencsénk volt, hogy az ügy elhúzódott, és a szovjet intervencióval véglegesen tárgytalanná is vált.

A prágai tavasz egy másik „kultúrpolitikai” hatása is szerepet játszott életünkben. Jancsó Miklós ekkor tudott kitörni a karanténból, a rossz szemmel nézett filmművészek listájáról. Feri nagy híve volt Jancsónak, igen pozitív kritikákat írt három vagy négy filmjéről a Bíró Yvette szerkesztette Filmművészetbe, az akkori magyar kulturális élet egy kivételesen igazmondó fórumába, és Aczélnál is előszobázott Jancsó érdekében. Jancsóval és Mészáros Mártával akkoriban gyakorta össze is jöttünk. Yvette a filmgyárban az akkor még bemutathatatlan nyugati filmeket vetítette le szűk baráti körben. Ez bizonyára nem lett volna lehetséges Újhelyi Szilárd tudta nélkül. A magyar–csehszlovák szinkrontól a kulturális élet fellendülését is vártuk.

A Budapesti Iskola tagjainak belső, ezoterikusan baráti élete azért ezen a tavaszon is úgy folyt, mint annak előtte. Megbeszéltük egymással kéziratainkat, hetenként összejöttünk. Ugyanakkor aktívabban vettünk részt azoknak az intézményeknek az életében, melyeknek tagjai voltunk. A Szociológiai Intézetben például, ahol Marsyia és én munkatársként dolgoztunk, határozottabbak és élénkebbek lettek a viták. Én is kezdtem fontosabbnak tartani az intézményben folyó életet, mint ahogy addig tettem.

Miközben mi Prágának drukkoltunk, a Nyugat is forrongani kezdett. Franciaországban, Németországban és Amerikában megindult az a mozgalom, amit azóta „újbaloldalnak” nevezünk. A francia, német, amerikai mozgalmaknak voltak közös jellemzőik, de sajátos vonásaik is. Ma már tudjuk, hogy ez a mozgalom megváltoztatta azt a világot, amit mi akkoriban sommásan „Nyugatnak” neveztünk. Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés, az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a művészet státusa és még sok más. Alain Touraine már akkor megmondta, hogy ami baloldali forradalomként jelenik meg, az voltaképpen egy drámai modernizálási folyamat. Az akkori újbaloldaliak mára majdnem kivétel nélkül liberálisak és posztmodernek lettek, és jelentős szerepet játszanak országuk politikai, gazdasági és kulturális intézményeiben, vagy legalábbis kultúrájában. Képletesen szólva (majdnem) mind újra felvette a nyakkendőt. De ismétlem, úgyszólván semmi sem maradt olyan, amilyen volt. A háború utáni Nyugat-Európa és Amerika újrarendeződött.

A huszadik századnak erről az egyik legradikálisabb átalakulásáról Magyarországon akkoriban kevesen keveset észleltek. S még azok is, akik mint jómagam, rokonszenveztek az újbaloldali mozgalmak egy szárnyával és törekvésével (persze nem mindegyikkel), nagyon egyoldalú képet alakítottak ki arról, ami akkor történt. Mentségünk, hogy a „Nyugat” is félreértette önmagát.

Áprilisban, a polgárjogi harc kellős közepén, meggyilkolták Memphisben a fekete polgárjogi vezetőt, Martin Luther Kinget. (Nem ez az egyetlen halálos merénylet az amerikai politikában az 1968-as évben. Júniusban Robert Kennedyt fogják megölni. Ezzel a második Kennedy testvér lesz merénylet áldozata.) 1968-ban azért folyt a küzdelem, hogy a fekete lakosságnak az alkotmány egyenlő védelmet biztosítson. Ezt a célt elérte a ’68-as mozgalom, s ami a feketék integrációját illeti, még ennél is többet. Martin Luther King születésnapja ma amerikai nemzeti ünnep. Ugyanebben az időben hihetetlen erőre kap a vietnami háború elleni mozgalom, mely végül is lehetetlenné teszi az Egyesült Államok hadseregének a háború erőteljes folytatását. 1968 novemberében kezdődnek meg a béketárgyalások…


A sok tekintetben sorsfordító 1968-as év tanulságairól szóló kortárs visszaemlékezés teljes szövegét, másodközlésben, a Periszkóp portálon olvashatja

2018. július 7.

Szóljon hozzá!