Oláh István: A beavatkozás

Egy gondolat bánt engemet… Költő jelentette be, amire csak azt mondhatom, jól tette, mert különben teljesen mindegy, kinek, milyen napszakban, miért. Engem is bántott, Sándor! – rikkant fel eléggé szentségtörő módon a halandó ember a maga örök középszerűségében. Tavaly Velencében volt társasutazáson, és valóban, egy épp kikötő gondola kissé elsúrolta kinyújtott kezét, de lehet, hogy csak nagyzolt. Történjen már vele is valami. Engem is bánt egy gondolat, ha jól számolom, idestova húsz éve, amikor beleszóltam egy ember halálába, ha már életébe nem szólhattam bele. Közismert volt a városban, szigorú, de igazságos embernek mondták, e jellemzésből, azt hiszem, elég biztonsággal az is kitalálható, mivel foglalkozott. A kórszövettan folyosóján találkoztunk, az pedig erősen nem jó hely. Ő az eredményre várt. A város, ezt is tudjuk, akkora amekkora, de még mielőtt összefutottunk abban az udvar végében elhelyezett épületben, itt is, ott is hallottam, baj van vele. Tán az arcán jelent meg egy gyanús pötty, és úgy mondták, nem jóindulatú. A közhiedelemben minden kinövés, szemölcs, általánosabban pedig elváltozás ebbe a két csoportba sorolható: jó- vagy rosszindulatú. Nem szabad egyiket sem piszkálni, ott van, de ne vegyünk tudomást róla, mi több, egyetlen szóval se említsük. Családban, munkahelyen, még magunknak sem. Mintha külön életet élne, és nem a mienket kurtítja meg. Hogy mennyivel, hát azt ki tudja? Csupán az a bökkenő, hogy az egyik, a jó mintha elismerné a kölcsönösség játékszabályát (ha te nem foglalkozol velem, én sem veled), miközben a másik megöl. A város minden orvosnál jobban és hamarabb tudta, hogy az a szemölcs, az a különös elváltozás a lehető legrosszabb ismerősünk arcán. Aki ha tudja se hiszi, az utolsó percekig legalábbis, mert ilyen az emberi természet. Ebben a pillanatban dugta ki a fejét a fehér köpenyes asszisztens, hogy igazgató úr, déli kettőkor tessék jönni az eredményért, mire ő koppantott botjával és annyit mondott türelmetlenül: most! Odaléptem hozzá, hogy van, kérdeztem gyanús előzékenységgel. Kórházi folyosón ilyesmiket kérdezgetni, mint akasztott ember házában kötélről diskurálni. Azt mondta, amit hallani akartam: jól, s hogy nemsokára kapja az eredményt. Amit ez után mondtam, máig se tudom, miért. Valami ilyet: vigyázzon magára, mert szükségünk van rá. A városnak van szüksége rá? Mintha ókori görög városállamban élnénk, és nem Udvarhelyen, hogy e kijelentés minden helyzetben a hasznosság, egész pontosan a közösségi haszon vonzásában jelenjen meg. Amúgy athéniesen. Rám pillantott, nem szólt semmit, ez a csend is értelmezhető. Mert a megelőző szöveg, amit én mondtam, akár nekrológ is lehetett, amelyben a nyelvtani jelent kell múlttá változtatni egyetlen kis semmi rag átírásával, mi az nekem? Ezt érezhette meg és hagyta szó nélkül, elvarratlanul a félelmetesen suta beszélgetést. Ő az újabb ajtónyitásra várt, a papírra, amire tán egy többé meg nem változtatható diagnózist írt fel valaki, kezet fogtunk, ennyi volt. Most megint eszembe jutott ez a három percig tartó találkozás, aminek ma sem világosak az indítékai, sem lélektana. Miért mondtam, amit mondtam? Három hét, egy hónap telhetett el, újságban olvastam a gyászhírt. A bejelentés csak hitelesítette, amit korábban csendben s főleg ostoba bizalmaskodás nélkül is tudomásul vehetett bárki, aki ismerte őt.

2018. július 10.

Szóljon hozzá!