A. Gergely András: Stilizálás valósága, elbeszélés hitele, képvalóság

Szubjektív jegyzetek a magyar hosszúdokumentumfilm képi antropológiájához

Távoli alakot látsz, s közelről szól egy hang, intimen közelről, belterjesen, mintha melletted állna…, majd hosszú fél perc múlva jön egy vágással-átúszással a félközeli vagy arc-közeli, ahol már interjú-szituációban látható, akit hallasz. Máskor épp egy nő beszél, s férfit követ a kép. Esetleg egy miliőt, atmoszférát, képi harmóniát perget a vászonra a vetítő, s közben mintha egy történetbe kapcsolódnánk be, valamely mulandó pillanat, „akció”, folyamat veszi kezdetét…

Disszonancia? Vágáshiba? Tekercs-csere a moziban…? Figyelem-elterelés képekkel?

Korántsem. Csak János beszél, a maga hangján. Gulyás János, a leíró képeivel, lassú svenkekkel, rávezető ritmusformálással. Textusok egy kontextusban. És mindig, amikor csak lehet, összefüggések, lendületek, ívek, ritmika, komponált tagoltság. Képfolyam. Mintha folyó kanyarulata, csillanó felszíne lenne, s láttán nem kell azon valóban elgondolkodnod, hogy valahol ered, valamerre tart, s valamibe torkollik, lassú vagy gyors tempójú, partmosottan vöröses vagy koszosan habos. Természetes, hogy így van, hogy ez van. Nem igényel értelmezést, nem kell a magyarázat mankója hozzá. S így van jól, mert a dolgok így működnek… EZ a képünk róla, s kész. „Ennyi látható”. Az „ennyi” azonban sokkalta mélyebb, személyesebb, magánérdekűen közfontos.

Ugyanez a szemlélő látószög egy mobil-szobornál, s hasonlóképp egy ózdi vagy terézvárosi roma életútnál, valamely családi miliő közepén, vagy Medve Alfonz hevessége, meg az isonzói veteránok közötti portrézás közben. Nem kaszál, sehogy sem rohan, „csak” mesél. Valahol számomra a képírás művészete ebből, ezekből, ezek folyamából és kiterjedéseiből áll. Gulyásképek, János fűszereivel és tálalásában.

Mert hát János képművész. Még akkor is, ha mint minden zongorista a pálya csúcsán, nekimerészkedik karmesterkedni, s az vagy jól áll neki, vagy pózosan merev lesz tőle. Rendezéseinek – a kilencvenes évek elejétől – már nem lehettem közvetlen tanúja, de korábbi képes beszédmódja, az elbeszélés megnevező és ihletetten impozáns volta kétségtelenül átsugárzik a már önállóan, rendező-operatőrként felhalmozott filmtömegre is. A kép és hang komponáltan adagolt „aszinkronitásával”, inkább a belső vágás révén, a figyelemfolyamat „menedzselésével”, a megfigyelés és a követés hűségével.

Gulyás Gyula erről egy szakmai beszélgetésen így fogalmaz: „A film /…/ egységes, szoros önmagával – ha szinkron, és letagadhatatlanul önmaga: lábszagrealista! És ez adja, ebből nő ki, ez élteti tovább szellemi fedezetét is, azt a fajta klasszikus radikalizmust – társadalomfilozófiai értelemben –, amely minden fennálló kíméletlen kritikájára törekszik. Itt a mindenen is nagy hangsúly van: ebben ugyanis a filmkészítés processzusa, a beavatkozás és beavatás, azaz annak vállalása és kritikája is beletartozik. Mi ezt következetesen vittük végig, nemcsak a stáb többszöri ’befényképezésével’ – hogy a néző a ’kamerafegyver’ túloldalán álló, dolgozó, minimum 6-8 embert is láthassa –, de ismétlődő vetítésekkel is, a film folyamán belül is tudatosítva szereplőinkben a heisenbergi effektust, hogy a megfigyeléstől (=filmezéstől) már eleve módosul, változik nemcsak a megfigyeléstárgy, de a személy is”. /Ne sápadj! Filmszociográfia Medve Alfonz domaházi parasztpolgárról. MAFILM Társulás Stúdió – MTV Közművelődési Főosztály, 1982:82. old./

A tanulmány teljes szövege a Periszkóp portálon!

2018. július 11.

Szóljon hozzá!