Hargitai böngészde (26): Kétirányú szeretettel – hídszerepben

Marosvásárhelyi keramikus asszony a beszélgetőtársa Simó Márton eheti interjújának, amely a Mi, székelyek és román barátaink című sorozatban jelent meg a Hargita Népében (2018. július 10.). Mana Bucur élete érdekes fordulatokban gazdag: szovátai székely családból származik, édesapja katonatiszt lett, családjával bejárta az országot, majd Marosvásárhelyen telepedett meg, hadseregbeli helyzete miatt román szellemben rendezték be a család életét. Az interjú a jelenleg Marosvásárhelyen élő képzőművész életútját és az együttélésről szóló gondolatait összegezi. Ebből tallózunk.

– Tizenkét éves voltam, amikor Marosvásárhelyre kerültünk, és itt aztán megállapodtunk. Ennek az volt az oka, hogy édesapám katonatisztként igen fiatalon nyugdíjba vonulhatott, de addig velünk sok minden történt.

Sepsiszntgyörgyi “román” életükről:

– Csendes, meghitt, kispolgári város volt. Kezdetben Szemerján laktunk, majd beköltöztünk a központba. Már óvodás koromban román csoportba írattak, ez elvárás volt a parancsnokok részéről, de természetesnek tartották a szülők is, hiszen Romániában élünk, és mindenki azt tartotta, mondván, hogy így könnyebben lehet majd érvényesülni. Mivel a két nyelvet párhuzamosan tanultam, a magyarral több nehézségem volt, mert mind a családban, mind másutt mindig másodlagos szerepe volt, és erősen selypítettem. A „rendes” nevem Maria, de én Manának neveztem magam. Innen a művésznevem, a Mana Bucur…
– A környezetünkkel teljes harmóniában éltünk. A szüleim szerettek és tudtak is kapcsolatot tartani, s így a helyi és a „rendes” román gyermekekkel is barátkozhattam. A szünidőkben – főleg télen – hazaadtak a nagyszülőkhöz, ahol aztán láttuk, hogy létezik egy másik világ is, ahol templom áll, amelybe el is járnak a hívek, s ahol angyaljárás van karácsonykor. Sepsiszentgyörgyről Bákóba költöztünk…

Marosvásárhelyi ifjúkori tapasztalatairól:

– A középiskolában párhuzamosan egy fél magyar és egy fél román művészeti osztály volt, de becslésem szerint a tizenkilencből – ekkor ennyi volt az osztály fele – legalább hetven százalék magyar volt. „Igazi” román gyerek kevés volt közöttünk. Ugyanazok a tanárok tanítottak mind a két csoportban. Egyformán használtuk mind a két nyelvet, bár a magyar domináns volt, megtanultuk románul is a szakkifejezéseket. Hogyha volt Marosvásárhelyre akkortájt beáramlás vidékről, akkor többnyire olyan románok és olyan magyarok jöttek, akik Erdély vegyes vidékeiről származtak, szokva voltak a többnyelvűséggel, számukra teljesen természetes volt a lojalitás. Mostanában, főleg 1990 után kezdtek itt máshonnan származó románok megtelepedni – a Kárpátokon túlról jönnek, többen Moldáviából is kerültek ide –, akik ezt nem értik, nem gyakorolják, nem tudják, hogy mire való a nemzetiségi és a nyelvi tolerancia. Idegenekként érkeznek és igyekeznek saját magukhoz igazítani a környezetüket. Őket már zavarja a magyar beszéd!

Az egyetemet Mana Bucur Kolozsváron végezte, ahonnan a Kárpátokon túlra került állásba:

– Sokan olyan távoli, Kárpátokon túli településekre kerültek, amelyekről addig nem is hallottak. Ez volt az igazi megpróbáltatás az akkori fiatalok számára, hiszen utána hosszas huzavona jött, amíg valahogy közelebb tudott kerülni az ember a szüleihez vagy a családjához, illetve ahhoz a helyhez, amelyhez tulajdonképpen ragaszkodott. Én Curtea de Argeşre kerültem. Szakmailag ez számomra jó hely volt, mert nem kellett iskolában tanítanom, hanem a formatervezést gyakoroltam. Kerámia szakos lévén az ottani porcelángyárban kaptam munkát. Formatervezéssel foglalkozhattam és megtanultam a szakma gyakorlati részét is. Ez a gyár 1974-ben alakult, felfutóban volt. Olyan időszak is volt, amikor kétezer munkás dolgozott benne, és jórészt exportra. Mint annyi más üzem az országban, ezt is a privatizálás tette tönkre. A gyár aztán tönkrement. Ma már csak kis manufaktúrák maradtak belőle, talán apró kft.-k, amelyeket megszállottak üzemeltetnek, de nem is biztos, hogy rentábilis, inkább oda kötődő képzőművészek tartják életben az egykori gyár emlékét.
– Tudták, hogy Erdélyből kerültem oda, de egyértelműen románnak tartottak.A nővéremnek akkortájt egy bukaresti román író udvarolt. Egyik alkalommal elmentünk hármasban kirándulni a Fogarasi-havasokba. Mindenféléről beszélgettünk, s egyszer azt mondja az a fiatalember, hogy mi tulajdonképpen nem is vagyunk románok, nem is lehetünk azok – hangsúlyozta –, mert túl szépen, túl tisztán használjuk a nyelvet, úgy, ahogyan a népi románok képtelenek beszélni …

Marosvásárhelyre került, az Elctro-Mures vállalathoz, formatervezőnek. Itt megállapodott az élete. Jelenleg a képzőművészeti szövetség Maros megyei fiókját vezeti elnökként.

A lapszemle teljes szövegét a Periszkóp portálon olvashatják.

Forrás: Hargita Népe, 2018. július 10.

2018. július 11.

Szóljon hozzá!