Ravasz József verseiből*

a télhez

űzz vissza
a harmatharangok némaságába
nem fogadhatom a tisztaságot
betörne ablakom
kirabolna a szél
huncut falak közelednének hozzám
s tán ölelkeznék.
Mária olajnyomata sem segít
milyen tavaszt is várhatnék hát?
holt számból ki szakítana búzaszálat?


Könyvbe írom

a cigányember lelkét átfestette az ősz
a dühödt erdő áttetsző
kirabolt nagy szoba
égig érő fal

a tavaszt meg kell vásárolni
fizetni kell a haragoszöldnek
kiváltom magamat…


megfordítva

a szél
az erdő zenészeit hallgatja
sohasem a fák a szelet
ki átszaladva a húrjaikon
messze menekül
hogy rejtekhelyén akkordba szedje
lába csontig érő fájdalmát…


A cigánysors előtt

Vannak,
akik térdelni tudnak.
A meggyaláztatásukból imát szőnek,
s eledelként azt mormolják.
Vannak,
akik térdelni nem tudnak.
Az égitesten sebet ejtve
a véren keresztül úsznak.
Ennyi a sors.
Mint ünneplőruhát, magunkra
öltöttük.
Szokásainkat kitaszította belőlünk.
Mesét sző rólunk az atomkor.
Kegyes álmot kínál.
De van-e még az a legutolsó,
ki kézen fogna, házhoz vezetne,
asztalhoz ültetne,
s megosztaná velem otthonát?…


Forrás: Ravasz József: idegen kézműves. Főnix füzetek 22 Madách 1990. A szerző magáról: „A Csallóközben, Apácaszakállason születtem 1949 november 23-án. Nejemmel… és két fiammal… Dunaszerdahelyen élek. Hivatásom népművelő…”
Azóta eltelt közel három évtized – egy emberöltő. 2017 végén mutatták be a költő tizenharmadik kötetét. Ravasz József akkor már nem csupán költőként, de aktív közéleti szereplőként, publicistaként, egyetemi tanárként és a Romológiai Kutató és Módszertani Intézet vezetőjeként is ismert. Költészetéről Cseke Gábor olvasónaplója a Periszkóp portálon.

2018. július 12.

Szóljon hozzá!