Faluvégi Anna: Az év utolsó napján

Nem volt nekünk nagy gazdaságunk odahaza, de azért tartottunk állatot. Kellett, mert nehéz idők jártak. A boltban semmit nem lehetett kapni, s ha meg akartunk élni, dolgozni kellett. Dolgoztunk a mezőn, hogy legyen mit adni az állatoknak, s nekünk is legyen. Tartottunk disznót, nyulat, juhot, tyúkot, néha récét, s libát is. A székely természeti nép – mondják, s ez így is igaz. Szerettem az állatokat már kiskoromban, s szerettem kint lenni a domboldalon, amikor csak tehettem. Hiába, én imádtam Bori bárányt, s akkor se haragudtam rá, ha a mezőn összegyűjtött virágcsokrot megette suttyomban, amit a kezemben lóbáltam a Jézus kiáltóra menet. Követett az mindenfelé, nyomomban járt, bármerre mentem.
A juhok kint voltak a legelőn, azokat csak télre hoztuk be. Hogy, hogy nem, egyik évben éppen december harmincegyedikére esett az a nap, amikor értük kellett menni. Nem terveztünk éjszakára semmi rendkívülit, de azért nagy lelkesedéssel készültem a szilveszterre. Akárhogy is, egy évben csak egyszer van. Hajat mostam, aztán tincsenként befonogattam, a hajam végét megkentem citromlével – azt mondták, az tartást ad a hajnak – s a rossz selyemharisnyát csíkokra vágva, újságpapírt tekerve középre, felcsavartam a hajamat rá. Amikor megszáradt, kibontottam, hát olyan szépen állt, mint egy angyalnak. Hullámos is volt, göndör is a vége, elégedett voltam a munkámmal. S ahogy így örvendeztem, ki-kinéztem az ablakon, olyan sűrűn, s nagy pelyhekben hullt a hó, öröm volt nézni. Vártam is az estét, hogy felvehessem az ünneplő ruhám. Igen ám, de egyszer csak apám bejelentette, hogy ki kell menni a legelőre a juhokért, mert üzenték kintről. Kapható voltam erre, mert nagyon tetszett nekem a hóhullás is, a fehér mező is, jó kalandnak ígérkezett ez a feladat. A sóskúti legelő nem volt közel, de annak idején nem számoltuk mi a kilométereket sem, s mást sem. Jól felöltöztünk, csizmát húztam, nadrágom szárát belegyűrtem, jó meleg kötött sapkát  a fejemre, s már indultunk is kifelé. Jó hosszasan gyalogoltunk az apámmal, míg aztán csak kiértünk a legelőre. Ott kiválasztották a három juhunkat, s már indulhattunk is visszafelé.
A nagy mezőn csak a fehérség látszott, s csak úgy omlott a hó lefelé az égből. A lábunk térdig süllyedt a hóban, járatlan utakon indultunk hazafelé. Kezdtük terelgetni juhainkat, de azok pár lépés után úgy megmakacsolták magukat, hogy egyet se akartak lépni. Már szürkülődött, nem uralhattuk őket, hát mikor értünk volna haza? De bizony így is uraltuk egy ideig. Mentek pár lépést, s álltak meg. Megint pár lépést, s megint megálltak. Rájöttünk közben, hogy az egyikük után akkor is megy a máskettő, ha az csak az orra hegyével van is elébb. Nem volt mit tenni, kellett fogni a vezető juh nyakát, hogy vonszoljuk, mert akkor a másik kettő is ment utána. De nehéz volt így haladni a nagy hóban. Egy idő után, amikor már eléggé sötétedett, apám fogta a juhot, az ölébe vette, s ment előre. Követte őt a másik kettő. Na, így volt már haladás. Amikor apám elfáradt, átvettem én a juhot, s aztán ő vette át tőlem, így mentünk végig.
Mire haza értünk, teljesen besötétedett, a hajam a sapka alatt jól lenyomódott, ami kilógott a sapkából, csuromvizes lett, s ki is simult. Úgy elfáradtam akkor, hogy nem volt kedvem ünneplő ruhát venni, inkább pizsamába öltöztem, s tőlem kongathattak éjfélkor a harangok, s lehetett szilveszter éjszakája, úgy aludtam, mint a bunda, reggelig.

2018. július 12.

Szóljon hozzá!