Molnár Vilmos: Az abszurd, amelyben élünk*

Az sem túl gya­ko­ri, hogy va­la­ki a kétke­zi munkáslétből ki­tartó ta­nulás révén értel­miségi státusz­ba kerüljön, ám ennél is ritkább, hogy egy ide­gen nyel­vek­ben és világiro­da­lom­ban jártas fi­lo­zop­ter, is­mert és el­is­mert író, el­gon­dol­kod­tató és si­ke­res köny­vek szerzője egyik napról a másik­ra hir­te­len ott találja magát a társa­dal­mi mun­ka­meg­osztás leg­alján, még a munkások között is páriaként: szakképzet­len fi­zi­kai munkásként. Ágos­ton Vil­mos­nak volt eb­ben része. Kétszer is. Nem úgy köze­le­dett a pro­letár létformához, mint ma­gasból le­eresz­kedő, fur­csaságok után ku­tató szo­ciológus, ha­nem mint ke­nyerét ke­ser­ve­sen így ke­reső, a túlélésért küzdő személy. De ami a hátránya, az az előnye is: így sok­kal mélyebb­re nyílt al­kal­ma be­lelátni egy olyan világba, amelyről értel­miségi fog­lal­kozást űzőknek több­nyi­re téves, vagy éppenséggel sem­mi­lyen fo­gal­muk sincs.

Egy­faj­ta bu­rok­ban éli le az életét min­den em­ber: valós és téveszméinek, ta­pasz­ta­la­ta­i­nak és előítéle­te­i­nek, meg­ala­po­zott és meg­ala­po­zat­lan reménye­i­nek, több vagy ke­ve­sebb frusztrációinak burkában. Barátait is több­nyi­re ilyen ala­pon választ­ja meg: olya­no­kat, akik va­la­miképpen iga­zolják, vagy leg­alábbis nem vonják kétségbe látásmódjának he­lyességét. Ne­vez­hetnénk szel­le­mi kom­fortzónának is ezt a bur­kot, amelyből csak ritkán nyílik átjárás másféle látásmódúak burkába. A könyv egyik értéke számom­ra épp az, hogy Ágos­ton Vil­mos, támasz­kod­va saját ta­pasz­ta­la­ta­i­ra is, képes belépni más szel­le­mi bur­kok­ba, hi­te­les képet adva azokról. Hogy mit csinál egy fi­zi­kai munkát végző személy, arról egy szel­le­mi fog­lal­kozásúnak még csak-csak van­nak is­me­re­tei, de hogy ho­gyan gon­dol­ko­dik, mi­lyen pri­o­ritások moz­gatják és ho­gyan, arról már kevésbé. Több­nyi­re nem is érdek­li. Ha egy­szer a másként gon­dol­kodó szel­le­mi fog­lal­kozásúak látásmódja sem igen érdek­li. Empátia­hiányos a világ, ego­iz­musból vi­szont túlada­golása van.
A szerző először még egye­te­mis­taként (il­let­ve on­nan kizárva) is­mer­ke­dett meg az építőte­le­pi segédmunkáslét fi­lozófiai mélysége­i­vel, aztán később, már dip­lomás nyelv­tanárként, több könyv szerzőjeként, a ma­rosvásárhe­lyi rádió szer­kesztőjeként (il­let­ve on­nan kirúgva) mélyült el a patkány­irtó szak­ma rej­tel­me­i­ben. Ez utóbbi­ban sem csúcsbe­osztásban (ne­hogy már egyből kar­ri­ert csináljon), ha­nem egy patkány­irtó segédjeként. Ha Ham­vas Bélának meg­fe­lelt a raktárosi állás, Ágos­ton Vil­mos­nak is jó kel­lett le­gyen a patkány­irtás. A szo­ci­a­lis­ta rend­sze­rek erősen fi­gyel­tek és vigyáztak a gon­dol­kodóikra, job­ban is, mint ahogy ezek a gon­dol­kodók sze­rették vol­na.
Aki úgy véli, hogy a patkány­irtás a nyolc­va­nas évek Romániájában je­lentékte­len fog­lal­kozás volt, ha­tal­ma­san téved. Éppenséggel na­gyon is fon­tos szak­ma és bi­zal­mi állás volt, a nem­zet­gaz­daság tartópillére. Ak­kor már majd­nem min­den élel­mi­szer hiány­cikk­nek számított, csak a Párt és a Sze­ku­ritáte élel­mi­szer le­ra­ka­tai bővel­ked­tek ezek­ben. Csak­hogy mi­lyen is az em­ber Romániában, még ha kom­mu­nis­ta is: lop. A raktáros­nak, igaz­gatónak, meg min­denféle főelvtársak­nak is vol­tak ro­ko­nai, barátai, aki­ket ezekből a le­ra­ka­tokból nem hi­va­ta­lo­san, suba alatt elláttak élel­mi­sze­rek­kel. Csak aztán ha jött a belső el­lenőrzés, nagy volt a hiány és a gond. Ek­kor lépett színre mentőan­gyalként a patkány­irtó. Pecsétes papírt tu­dott adni arról, hogy az élel­mi­szer­raktárban patkány­irtást kel­lett végez­ni, mi­vel az el­sza­po­ro­dott patkányok fel­zabálták a készle­tek egy részét. Sok­ol­dalúan képzett patkányok éltek ak­ko­ri­ban Romániában, nem­csak a saj­to­kat és szalámi­kat tűntették el, de nagy­szerűen bol­do­gul­tak a kon­zer­vek­kel, sőt a ko­nya­kos és pezsgősüve­gek­kel is. Volt olyan párt­le­ra­kat, ahol éven­te többször is patkány­irtást kel­lett végez­ni. Nagybányától Kons­tancáig. Iașitól Te­mesvárig. Románia min­dig is a csodák országa volt.
Aki kíváncsi a Sze­ku­ritáte ki­hall­gatási tech­nikáira, meg arra, ho­gyan készítet­tek elő va­la­kiről kon­cep­ciós pert Ceaușescu Romániájában, ha mégoly ártat­lan volt is az il­lető, az feltétlenül ol­vas­sa el a köny­vet. Nem légből ka­pott hely­ze­tekről ír a szerző, volt „sze­rencséje” saját ilyen jel­legű ta­pasz­ta­la­ta­i­ra támasz­kod­ni. Akár prak­ti­kus ol­vasmány­nak is te­kint­he­ti az ol­vasó a köny­vet, hasz­nos útmu­tatónak, mire ügyel­jen, ha netán ő kerül ilyen hely­zet­be. Működik most is a Sze­ku­ritáte utódja, a SRI, ma­napság is próbálkoz­nak hi­va­ta­los szer­vek petárdából bombát „fa­rag­ni”.
Leg­inkább mégis arról szól a könyv, amit a szerző így fo­gal­maz meg: „‒ Min­den nagy ügyhöz kettő kell (…) Kell leg­alább egy Go­dir meg egy Ga­lan­ter. A tisz­ta szemű, csil­logó ba­lek, meg a szélhámos.” Vagy­is az álmo­dozó ide­a­lis­ta széplélek, és a min­den hájjal meg­kent ügyes­kedő (Romániában: desz­kurkörec). Másképpen: kell egy Don Qui­jo­te meg egy Sancho Pan­za. Annyi­ban válto­zott a világ, hogy ma már nem Don Qui­jo­te a főnök, nem ő irányít, ha­nem Sancho Pan­za, aki időközben elv­te­len, dörzsölt ha­szon­lesővé kur­vult el. De úgy­le­het, min­dig is így volt, és Cer­van­tes regénye csak múló álom arról, hogy néha egy Don Qui­jo­te is irányíthat. Arról, hogy ha don qui­jo­te-k (god­i­rok) ve­zetnének, mennyi­re len­ne eredményes, le­het­ne vi­tat­koz­ni, de hogy ízlése­sebb, szebb, ha úgy tet­szik: esztéti­ku­sabb len­ne a világ, az kétségte­len. Egyébként a sancho panzá-k (ga­lan­te­rek) ve­zetése sem mu­tat nagy eredményességet, nagy gusz­tus­ta­lanságot vi­szont igen. Egy do­log­ban igazán eredménye­sek a ga­lan­te­rek: a túlélésben. Erről is szól a könyv. Vagy­is, hogy a 89-90-ben történt ke­let-európai változások után így vagy úgy, de továbbra is ők ma­rad­tak górék eze­ken a tája­kon. A ge­rinc­te­len kaméleon-em­be­rek, akik bármi­kor bármi­lyen hely­zet­ben re­mekül fel tudják találni ma­gu­kat. A god­i­rok pe­dig ma­rad­nak továbbra is a ga­lan­te­rek­nek ki­szolgálta­tott hely­zet­ben.
A Go­dir és Ga­lan­ter a ke­let-európai ab­szurd iro­da­lom egyik gyöngy­sze­me is. Úgy ab­szurd néhol, hogy nem is törek­szik az len­ni. Egy­szerűen a valós élet­hely­ze­tek ab­szur­dok er­re­felé. Mint­ha időről-időre egy Mrożek vagy Iones­co da­rab­ban lennének je­len az itt élők. Még a jegy árát sem kell ki­fi­zessék, s akár fősze­replők is le­het­nek. Annyi csak, hogy nem vígjátékról van szó, ha­nem több­nyi­re tragédiáról. Jó eset­ben tra­gi­komédiáról.
Ágos­ton Vil­mos Go­dir és Ga­lan­te­re egyik nagy könyvélményem volt. Bátran ki me­rem je­len­te­ni, hogy az utóbbi évti­ze­dek egyik leg­je­lentősebb erdélyi ma­gyar regényének tar­tom. Bízom ben­ne, hogy az Ol­vasó is így lesz ez­zel. 


*Ágos­ton Vil­mos: Go­dir és Ga­lan­ter. Csíksze­re­da, 2018, Har­gi­ta Kiadóhi­va­tal

Forrás: eirodalom.ro

2018. július 12.

Szóljon hozzá!