B. Tomos Hajnal: Lehetne az apám

Ott ült a téren egy pad szélén kuporogva, hogy másnak is legyen helye. Tegnap is ott volt, s ha nem tévedek,  kb. egy hete minden nap. Ma vittem neki egy pohár kávét az automatából. Megköszönte. Aztán nagyon halkan azt mondta, dolgozni szeretne. Vagy nyolcvan évesnek saccoltam, de lehet, csak elnyűtt ruhája, meg pár napos borostája miatt. Mondtam, volna nekem valami aprítani való fám. Felállt s roskadozva megindult mögöttem. Otthon azt mondtam neki, hogy most késő van, mindjárt sötétedik. Tiszta törülközőt hoztam, és beküldtem a fürdőbe mosakodni. Utána egészen másképp nézett ki, de még mindig nagyon szomorúan ingatta a fejét.
– Van egy fiam, egy messzi városban – mondta rekedt hangon. – Egyszer elmentem hozzá, de azt mondta, hogy az ő apja halott. Leültem a küszöbre és vártam, talán meggondolja magát, mert hogy én nem olyannak neveltem. Vagy két óra múlva aztán felálltam és hazajöttem. Lehet, igaza volt. Csak én gondoltam úgy, hogy a fiam.
Vacsoráztunk, aztán megágyztam neki és lefeküdt. Reggel fejszecsattogásra ébredtem. Mikor kimentem az udvarra, már nagy halom apritott fa volt körülötte. Mondtam, hogy mára az elég lesz, jöjjön reggelizni.
Kevesebbet evett egy madárnál. Csak csipegette a kenyeret és hallgatott. Aztán megköszönt mindent, és megindult az ajtó felé azzal, hogy akkor ő megy.
– Ne haragudjon – kaptam utána a hangommal. – Nem lenne kedve maradni ? Úgy értem, végleg. Az én apám elment…. oda, ahonnan nem szoktak visszatérni. Azóta olyan apa nélküli ez a ház. Érti?

2018. július 14.

Szóljon hozzá!