Faluvégi Anna: „Lehetne ennél rosszabb is…” (4)

A Ceausescu-korszakban életem java részét iskolapadban töltöttem, tizenkét éven át. Nem tudtuk akkor, hogy milyennek kell lennie az iskolarendszernek, fogalmunk sem volt, más országokban hogyan folyik az oktatás, a szervezés. Számunkra az volt normális, amit ránk köteleztek, és megkérdőjelezés, lázadozás nélkül fogadtunk mindent úgy, ahogyan megkövetelték. Nem térhetett el senki a megszabott normáktól. Már kiskorunktól fogva belénk nevelték a „kell” és „muszáj” érzéseket, ezzel elnyomva bennünk a választás lehetőségét.
A mi korosztályunk többszöröse volt az azelőttinek. Mi voltunk a „Dekrét-gyermekek”, az 1967-es évben születettek, a nemkívánatosak, miután 1966-ban bevezették az általános abortusztilalmat. Pontosabban: minden párnak minimálisan három gyermeket kellett vállalnia, ha ennél kevesebb volt, nem szabadott abortuszt végrehajtani. Kötelezték a párokat a gyermekvállalásra, 25 éven felettiektől gyermektelenségi adót vontak, ha még nem született gyermekük. Ezekkel az ösztönzésekkel, megszorításokkal durván beleavatkoztak az emberek intim dolgaiba, családalapítási terveibe, vagyis az állam kivette a kezükből a választási lehetőségeket, önrendelkezési jogától megfosztva azokat. Bekövetkezett a 67-es (68-as) demográfiai robbanás. Mi sokan voltunk. Óvodában, iskolában egyaránt. A mi esetünkben merült fel a kérdés, mit tegyenek ennyi gyermekkel? Hol helyezzék el őket? Milyen osztálytermeket rögtönözzenek számunkra? Gyakran utolsó percben dőlt minden el. Nem voltak felkészülve ránk, így aztán többszörösen is nehezebb volt az érvényesülés útja, mint például egy évvel idősebb társainké. A 10 osztály elvégzését kötelezővé tették, bár 8. után felvételi vizsgázni kellett. Emlékszem, 24-en vizsgáztunk 1 helyre. Nyilván, már megszoktuk, hogy a protekciósok érvényesülnek, vagyis rokoni, ismeretségi szálakon keresztül, pénzzel vagy egyébbel való „lefizetés” útján jutnak a megfelelő helyre, pozícióba iskolában, munkahelyen. Az ember nem azt a mesterséget választotta, amit szeretett volna, hanem azt, amire szüksége volt a társadalomnak. Elfojtották a saját vágyak, érzések kibontakozását. Amikor például felépítették a város környékén a farmokat, és betelepítették állatokkal, akkor gyorsan szakosztályokat létesítettek. Az előző tanévi, teljesen más kilátás hirtelen fordult meg a következő évre. Ha állattenyésztési, állategészségügyi szakemberekre van szükség, akkor tessék: jövőtől ezen a szakon tanulsz. A család nem volt berendezkedve, hogy több tíz- száz kilométerre engedje útnak csemetéjét általános vagy középiskolába, így aztán nem is lehettek más vágyaink a szakma tanulásához, mint amit biztosított nekünk a rendszer. Olyan mértékben voltunk sokkal többen az iskolapadokban, mint előző évben a társaink, hogy az előző A, B, C betűkkel jelölt osztályok a mi korcsoportunkban kibővültek D, E, F, G osztályokkal.
Az egyenruha viselete kötelező volt: Óvodában világoskék ruhácska, 1-4 osztályosok esetében sötétkék-fehér apró kockás ruha, sötétkék kötény, 5-8 osztályosok részére világoskék ing, kék ujjatlan ruha övvel, elől 2 zsebbel, 9-12 osztályban világoskék ing, szintén ujjatlan ruha sötétkék színben. Minden lány kötelezően kb. 2 cm. széles, fehér hajpántot viselt, a hajat csak összefogva, vagy rövidre vágva lehetett hordani. Pionír nyakkendő viselete 2. osztályos kortól 8. osztályig kötelező volt, ezt biztosította számunkra az iskola: piros háromszögű, vékony anyag, szélén a trikolórral. A lányok harisnyát, vagy fehér térd-, illetve bokazoknit vehettek fel a ruha mellé, és megszabták, hogy ősszel melyik naptól hordhattak nadrágot, aminek szintén sötétkéknek, feketének kellett lennie. Mindenkinek adtak 2 db. karszámot iskolakezdéskor, amit a ruhára, fiúk esetében zakóra kellett varrni, egyet pedig a kabát bal karjára erősíteni. Ezen feltüntették az iskola nevét, illetve a sorszámunkat. Az iskola előtt 2 szolgálatos diák ellenőrizte a karszám meglétét, nyakkendőt, hajpántot és ellenőrző könyvet. Ha valaki ezek hiányában jelent meg, akkor haza küldték a hiányosságok pótlására. Ha akadt olyan, aki nadrágot vett fel, mielőtt arra engedélyt kapott volna, levétették vele azt, vagy hazaküldték átöltözni. Mindez a saját rovására történt, mert ha elkésett óráról, akkor azt akár igazolatlan hiányzásnak is beírhatta a tanár, vagy tanító, amire külön szankció vonatkozott. A fiúk öltözetét sötétkék öltöny alkotta. Lányoknak tilos volt hajat, körmöt festeni, sminkelni, ékszert viselni, csak fülbevalót engedtek hordani. Minden hét elején ellenőrzést tartott az erre kijelölt személy, meg kellett mutatni a körmöket, fület, zsebkendőt. Ha valaki piszkos körömmel, vagy füllel érkezett iskolába, esetleg zsebkendő nélkül, azt jelenteni kellett.
A tanárok köpenyt viseltek.
Minden reggel a román himnusz éneklésével kezdtük a napot, amihez megfelelő testtartást kellett felvenni: padból kiállva, egymás mögött, sorban, egyenes állásban, felemelt fővel, nem támaszkodva. A himnusz éneklése után következett a jelentés, a tanító vagy tanár ez alapján írta be a naplóba a hiányzó tanulókat. A román himnusz szövege és dallama is változott időnként. Mindig az első két szakaszt kellett megtanulni az éppen aktuális himnuszból.
Az osztálytermekben Nicolae Ceausescu képe függött. Egyszer lecserélték az összeset. Akkor azt rebesgették, hogy azért történt, mert az előző képeken csak az egyik füle látszott, s hát ugye, egy füle a bilinek van… és valóban olyanra cserélték, amelyiken mindkét füle látszott.
Első osztályban megtanították a román zászló értelmezését: a piros szín a háborúkban elesett román katonák vérét jelenti, a sárga a búzakalászét, amiből kenyér sül, a kék pedig a tiszta eget szimbolizálja, középen pedig a Román Szocialista Köztársaság címere látható. Hazafiságra, Románia dicsőítésére, a román nép hősiességére tanítottak. Második osztályban tettük le a pioníresküt, akkor kaptuk a pionír nyakkendőt, amit büszkén kellett volna viselni- csakhogy ez számunkra inkább plusz terhet jelentett, mint büszkeséget. 9. osztálytól KISZ (Kommunista Ifjak Szövetsége) tagok lettünk, és ez egyfajta érettséget is jelentett, felnőtté válást, hiszen a pionír nyakkendőt levethettük, és könyvecskét kaptunk a tagságról. Volt egy osztálytársam, aki vallási meggyőződésből nem akart KISZ-tag lenni. Őt meghurcolták, lealázták, és egyik tanár fel is pofozta.
Korán rászoktattak az érzelmeink elfojtására, a tanító, tanár, osztályfőnök, igazgató szavainak a megkérdőjelezhetetlen voltára, vagyis arra, hogy fejet hajtsunk a hatalom előtt, mélyen elrejtve kis szívünkben lapuló, ki nem nyilvánítható érzéseinket. A párt és a kormány állt mindenek előtt, belénk sulykolva, hogy a kötelesség, a feladat teljesítése az első számú szempont a haladásban. Az, hogy „társadalmunk hasznos tagjaivá váljunk”, hogy mi legyünk a „sokoldalúan fejlett” nemzedék. Nem bírálhattunk felül, nem nyilváníthattunk véleményt, nem elégedetlenkedhettünk, nem „feleselhettünk”. Cél: a hatalom előtt meghajolni, és teljesíteni mindent, amit elvárnak tőlünk. Összezavartak bennünket. Olyannyira, hogy azt sem tudtuk, mikor mit mondhatunk. Mondhatunk igazat, vagy abból csak bajunk származik? Hazudjunk, és mondjuk, amit elvárnak tőlünk? A gyermek nagyon is hajlítható, de nem őrült. Az iskola egyféleképpen nevelt, a család máshogyan. Félelemtől, féltéstől vezérelve, szüleink próbáltak a túlélésre nevelni, arra, hogy mit kell mondani, és arra, hogy amit érzel, azt nem szabad kimondani. Az igazat sem. Így talán túl lehet élni… különben „lehetne ennél rosszabb is…”

2018. augusztus 9.

Szóljon hozzá!