Weiss János: A megszervezett lázadás

„A hatvanas években nyár felé / tetőzött az ifjúsági probléma. / Emlékszem, nap mint nap, hajóval / átmentünk Almádiból Siófokra. // Ó a régi, régi Balaton, régi nyarakon, / bár nem volt vitorlás hajónk. / Ó a régi, régi teraszon ültünk nyarakon, / úgy néztünk végig a tavon” (Bereményi 2008:172).

Ezt a dalt sokáig úgy értettem, mint a magyar ifjúság önironikus semmittevésének bemutatását, miközben a nyugati ifjúság valóban elementáris támadást intézett a társadalmi-politikai rend ellen. Csak Horváth Sándor könyvét (2009) olvasva jöttem rá arra, hogy ez a dal valószínűleg egészen mást jelent. Az „ifjúsági probléma” ugyanis nem a diáklázadásokat jelenti (sőt semmiféle asszociatív kapcsolata sincs a nyugati mozgalmakkal), hanem a kor hivatalos szóhasználata volt; miközben az ifjúság persze semmit, de az égvilágon semmit sem tett, hajóval átkelt a Balatonon, egy teraszról nézett végig a tavon stb. Az alábbiakban Horváth Sándor könyvét e dalhoz írott hosszú lábjegyzetként fogom értelmezni.

„Ez a könyv – írja a szerző – egy Kádár kori mindennapi történet megalkotásának folyamatáról és az ebben résztvevőkről szól” (i. m.). Hajlamosak lehetnénk arra, hogy könnyedén átugorjunk a könyvnek ezen a nyitó mondatán. Horváth Sándor egy évvel korábban kiadott egy könyvet, Mindennapok Rákosi és Kádár korában címmel, melynek előszavában Gyáni Gábor a következőképpen jellemezte a vállalkozás egészét: „Egy új, fiatal történésznemzedék jelenti be igényét az éppen elvesztett múlt, a sokunk számára még személyes emlékezeti jelentőséggel bíró szocialista korszak történeti ábrázolására és értelmezésére. Ha másként közelítenek ehhez a múlthoz, mint ahogy a történészektől korábban megszokhattuk, annak sajátos élethelyzetük éppúgy oka lehet, mint másféle történetírói műveltségük, valamint az utólagos tapasztalati horizontként meghatározni szokott állapot” (Gyáni 2008:11). És aztán következik a mindennapi élet különböző szegmenseinek bemutatása a vendéglátástól a divaton át az üdülésig és a lakáshelyzetig. Ebben a kötetben szerepel Horváth „Erika és az Óriáskerék. Ifjúsági lázadás és új társadalmi identitások létrehozása az 1960-as években” (i. m.: 321–353) című dolgozata. Ez a dolgozat a következő mondattal kezdődik: „A társadalmi identitások és csoportok nem önmagukban is létező jelenségek, hanem azok létrejöttét nagymértékben meghatározza a róluk folytatott közbeszéd” (i. m.: 321). Ez a mondat két felvezető bekezdés után az új könyv Előszavában is megjelenik, majd az első fejezet kapja a következő címet: „Erika és az Óriáskerék: A felvonulás nézőpontjai” (Horváth 2009: 19). Tulajdonképpen egy érzékeny elmozdulásra figyelhetünk fel: az „ifjúsági lázadás” eltűnik, amit talán úgy kell értenünk, hogy nemcsak az identitások, hanem a lázadás maga is közbeszéd (a diskurzus) konstitutuma. Így érhetjük tetten a két könyv alapvető különbségét: a köznapiság nem a társadalomtörténet kívülről leírható mélyrétege, hanem egy uralkodó diskurzus által megkonstruált realitás. Eszerint a Kádár-rendszer diskurzusa teremtette meg az ifjúság identitását, mégpedig azzal, hogy bizonyos csoportokat és a hozzájuk tartozó akciókat megkonstruálta. Erre látszik utalni a nem egészen sikerült „Kádár gyermekei” cím; igazából persze a Kádár-rendszer1 gyermekeiről van szó.


(I. A történet) A könyvnek alapvetően két szintje van, amelyek elég élesen szétválnak: van egy személyes szintje, és van egy a társadalmi mechanizmusokra (diskurzusokra) koncentráló szintje. Ezt úgyis megfogalmazhatjuk, hogy egy történetírói és egy szociológiai szintje. Adott egy történet, amely személyekről szól, akiknek életét a hatvanas évek végétől napjainkig nyomon kísérhetjük. „A történet a Szabadság téren kezdődött, amikor 1969. július 8-án alkonyatkor a térre szirénázó rendőrautók érkeztek” (Horváth 2009:10). Érdemes felfigyelnünk rá, hogy ez a történet tulajdonképpen nem az elején kezdődik. Néhány oldallal később a történet egy egészen más narráció szerint jelenik meg. Eszerint július 8-án a budapesti Ifjúsági Parkban egy jelentős eseményre került volna sor. A fiatalok a már akkor legendás Radics Béla gitáros, és első együttese, a Sakk-Matt fellépésére készültek. Az együttes az akkori idők legprogresszívebb blues- és rockzenéjét játszotta, Jimi Hendrix- és Cream-dalokat. A zenekar a kor üldözött együttesei közé tartozott, de éppen a szóban forgó hónapban a Magyar Ifjúság fényképet közölt az együttesről. Mindenesetre a koncert egy erős lehűlés miatt elmaradt. „Kacsa, aki meghatározó személyiségnek számított […], arra biztatta a többieket, hogy menjenek be kirándulni a városba” (i. m.: 36). De nem volt előre meghatározott úti céljuk. „Hogy útközben legyen idejük eldönteni, kettes sorban elindultak a hatvanas évekbeli modernizációt is jelképező, öt éve átadott Erzsébet híd irányában hippisétára. A fogalomról egy – […] »koránál jóval fejlettebbnek tűnő« – tizenöt éves svéd lánytól hallottak” (i. m.). Útközben jött az ötlet, hogy vonuljanak a Bazilikához, hogy ott egy beatmise keretében megemlékezzenek a néhány napja elhunyt Brian Jonesról. A Bazilika ajtaja azonban zárva volt, így egy rövid pihenő után a Bazilika lépcsőin, a menet elindult a Szabadság tér felé. – A történet legfontosabb szereplői szép lassan arculatot kapnak: Kacsa, Indián, Nagy Kennedy, Szerzetes, Pressel, Szőke Lord, Barna Lord, Hobó stb. stb. Mindannyian késő kamaszkorukat élő fiatalok, akik éppen most válnak le a szülői háttérről. Erik Erikson szerint az adoleszcenszben az identitás kérdése áll a fejlődésdinamika középpontjában. „Identitással rendelkezni azt jelenti, hogy tudjuk, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk. Mint ilyen, egyfajta biografikus kontinuitásra épül, amely átfogja a múltat, a jelent és a jövőt” (Heinz 2003:158). Azt lehetne mondani, hogy az ifjúság identitása tulajdonképpen az identitás keresésében áll; Erikson ezért azt állítja, hogy az ifjúságnak ki kell próbálnia a különböző identitásokat, kísérleteznie kell a különböző identitási mintákkal (i. m.). Horváth Sándor nem sokat foglalkozik ezzel az identitással, pontosabban egy kétoldalú stratégiával próbálja elkerülni: egyrészt személyesít, egyedi élettörténeteket mesél el, másrészt az identitást felülről és kívülről megalkotott konstrukciónak tekinti. – (1) A „hippiséta” résztvevői konkrét egyedek voltak, akiket nem kötött össze semmiféle kollektív cselekvés. Herbert Blumer Collective Behavior című cikkében (1939) az emberi gyülekezetek négy formáját különböztette meg. Ezek közül számunkra most csak a harmadik és a negyedik a fontos. Az expresszív gyülekezetekben az érzelmek, a lelkesedés, a közösségi érzés játszik meghatározó szerepet, úgyhogy az emberek egészen másképp viselkednek, mint más körülmények között. A cselekvő tömeg az emberek olyan gyülekezetéből áll, amely egy olyan eseményre irányul, amely belőlük rossz közérzetet vagy dühöt vált ki, és ezzel létrehoz egy cselekvési vágyat. A hippiséta így nagy valószínűséggel a negyedik csoportba sorolható. Azt lehet mondani tehát, hogy egy ilyen akció passzív módon viszonyul az identitáshoz, az identitás adott, most csak megnyilvánulási formát kap. Horváth Sándor ezt az identitást elvitatva a résztvevők személyes és individuális identitását mutatja be, nagy előszeretettel a családtörténeteik alapján. „Nagy Kennedy családja sváb származású volt, és a nagyszüleinek nagy házuk volt Óbudán 1950-ig, amikor államosították, és a két alsó lakást utalták ki nekik. […] Apja halála után édesanyja azt mesélte neki, hogy apját 1956 telén néhány napra elvitték […], megfenyegették, s ezért lépett be a pártba. Anyja szerint ezzel függött össze az is, hogy a fiút 1956-ban állami gondozásba adták” (Horváth 2009:40). „Kis Kennedy apját nem ismerte, kamaszkoráig anyjával élt, aki kertészként dolgozott. Közveszélyes munkakerülés miatt ellene is eljárást indítottak már, mivel az iparitanuló-intézet félbehagyása után nem ment el dolgozni. […] A fiú […] megpróbált Jugoszlávián keresztül Olaszországba szökni, sikertelenül” (i. m.: 46). „Szerzetes apja árukihordóként alkalmi munkát vállalt, anyja háztartásbeli volt. 1958 áprilisáig Sárváron éltek, ott végezte el az általános iskolát, majd beíratták a helyi gimnáziumba. […] Budapestre költözésük után Szerzetes […] már nem akart gimnáziumba járni. […] Időszaki munkákat vállalt segédmunkásként a Teherautó-javító Vállalatnál, majd a Fővárosi Mértékutáni Cipőkészítő Vállalatnál, közben a Vasas utánpótláscsapatába járt focizni. Focista vagy műszerész szeretett volna lenni […]” (i. m.: 49). Megannyi érdekes, színesebbnél színesebb történet. – (2) Ezek a fiatalok nem alkottak egyetlen közösséget, sőt még azt sem lehet mondani, hogy a hippifelvonuláson egyetlen tömeggé verődtek volna össze. Sokakat elítéltek, akik nem is vettek részt a felvonuláson. Itt lógott ki a lóláb, és vezette Horváth Sándort arra a gondolatra, hogy ezt az identitást a rendőrség vezényletével a tömegmédia és a közbeszéd konstruálta meg. Így mondhatjuk: „A történet a Szabadság téren kezdődött, amikor 1969. július 8-án alkonyatkor a térre szirénázó rendőrautók érkeztek. Ezután a rendőrök összefogdostak néhány kamaszt, majd elkezdték kikérdezni őket” (i. m.: 10). De igazából ebben a történetben még egy kicsit hátrébb lehet menni. A csoport (és különösen a „rendszerellenes szál”) megkonstruálásában döntő szerepe volt Seres Imre rendőr őrnagynak, aki egy „Bárány” fedőnevű ügynök jelentésére támaszkodott. „»F. hó 25-én […] az Ifjúsági Park[ban] voltam, ahol a belvárosi hippi és beat fiatalok összegyűlnek, többségük nem dolgozik, hosszú hajú, rendetlen, mosdatlan külsejű, létszámuk 70–100 fő körül mozog. Valamilyen laza formában mindannyian ismerik egymást.«”5 Seres 1969. október 2-án kérte, hogy „Tőröző” fedőnéven a „Nagyfa galerinek” dossziét nyithasson. A dosszié nyitása viszont megkövetelte egy rendszerellenes szál kidolgozását; a fiatalok így váltak a szocialista rendszer ellenségeivé. A szerző felkutatta Seres Imre dossziényitási javaslatát, melyben a következő mondatok szerepelnek: „Az […] összeverődött személyek között gyakorivá vált az ellenséges hangnemben való politizálás, rendszerünk és a Szovjetunió gyalázása, fasiszta nézetek hangoztatása, »Heil Hitler« és »Éljen Szállasi« fasiszta köszönési mód használata, antiszemita kijelentések és rendőrséget becsmérlő megjegyzések” (idézi Horváth 2009:27-28). Ezeket a vonásokat aztán a felvonulásba is belevetítették, azt állítva pl., hogy az Erika című dalt énekelték (valójában a Lánc-lánc eszterlánc és a Sétálunk, sétálunk című dalokat énekelték), ezenkívül a fasiszta köszönéseket „bizonyították”, végül megtalálták Szerzetes verseit, amelyek az akkori fogalmak szerint kimerítették az izgatás fogalmát. „Édes földem Magyarország / De megtört a rabszolgaság / Fejünk fölött vörös átok / Megtörjük ezt hippi srácok” (Horváth 2009:48). 1969 decemberében került sor a perre: a fiatalok ekkor hallották először, hogy ők egy csoportot alkotnak, amelynek van neve (Nagyfa galeri), meghatározott struktúrája és rendszerellenes ideológiája. Horváth Sándornak könnyű dolga volt, amikor azt akarta bizonyítani, hogy a tanúvallomásokat manipulálták, mert az egyik vádlott (Kis Kennedy) visszavonta az előzetes vallomását, ami aztán másokat is fölbátorított.

Az esszé – és a történet folytatása, teljes szövege – a Periszkóp portálon olvasható.

2018. augusztus 9.

Szóljon hozzá!