Hencz Hilda: Visszapillantás

Nevem a magyarok körében csak az utóbbi évtizedben kezdett ismertebbé válni, a bukaresti, valamint a romániai Kárpátokon túli térségben élő magyarok történetének szentelt könyvek megjelenése után. A még 1993-ban elkezdett munkaigényes kutatások (melyekről csak két cikk jelent meg, egyik 1995-ben, a másik meg 2005-ben) eredményeként nagyon hosszas várakozás után megjelent sorra: Magyarok román világban (2009, kétnyelvű kiadás), Bukaresti magyar időszaki kiadványok 1860-2010. Bibliográfiai leírás (2011, részben kétnyelvű), Bucureștiul maghiar (román nyelvű; az első kiadás 2011-ben, a második kiadás 2013-ban jelent meg, 365 oldalon). 2016 végén megjelent a Magyar Bukarest című könyv második kiadásának fordítása is, a budapesti Magyar Napló és a sepsiszentgyörgyi Hármas Alapítvány közötti együttműködésnek köszönhetően. Úgy tűnik, hogy a fordítás elfogadása tekintetében meghatározó volt Lucian Boia egyetemi tanár értékelése, aki az írásomat „vitathatatlan történetírási sikernek” tartotta.
A Persona non grata önéletrajzi könyvemben, amely 2016 őszén jelent meg, részleteztem, hogy milyen – vereségekkel vagy keserű győzelmekkel járó – harcokat vívtam azért, hogy műveim megjelenjenek. Ennek sok oka van. Lehet, hogy a bukaresti [magyar] elit sértve érezte magát amiatt, hogy megvalósítottam azt, amit neki lett volna kötelessége megtenni, vagy lehettek más álnokabb okok is, amelyek egyszerűen munkáim bojkottálásához vezettek.
A Nicolae Iorga Történelmi Intézetnél dolgozó Demény Lajos, a magyarok kedvenc történésze, 2002-ben csak egy 20 oldalas kis ismertetőt írt románul Maghiarii în București címmel, mivel „túl merész álomnak” tartotta a romániai Kárpátokon túli térségben élő magyarok történetének megírását.
Az én könyveim nagyon kevés példányszámban jelentek meg, nem kerültek be a könyvterjesztési hálózatba, a Bucureștiul maghiar (román nyelvű, második kiadás) és a Persona non grata című könyv előkészítésének és nyomtatásának költségeit pedig én magam álltam.
Csak a fordításban megjelent, 2016-os Magyar Bukarestnek volt profi reklámja és 1000 példányban jelent meg, ennek fele Budapesten maradt, ahol a könyvet nyomtatták.
Azonban az volt a meggyőződésem, hogy meg kell jelentetni őket; értelemszerűen a román diaszpórában ellenséges körülmények között élő, de nemzeti identitását nagy áldozatok árán, az egyházak, iskolák és kulturális egyesületek révén megőrizni kívánó magyarság méltatása okán is.
Talán egyesek azt kérdezik: egy kizárólag román iskolákat végzett filológus hogyan merészel írni a magyarok történetéről? Egyik lehetséges választ Gáll Erwin adja meg: „Óriási űrt számolt fel, jócskán feladva a leckét a romániai magyar (és nem csak!) történész kollégáknak.”
Igen, valóban, 1966-ban fejeztem be tanulmányaimat a Bukaresti Egyetem Román Nyelv és Irodalom Karán, ezt követően pedig több vidéki iskolában tanítottam, mert a [román] főváros zárt város volt, nekem pedig még csak bukaresti személyi igazolványom sem volt. Csak a nagyon óhajtott személyi igazolvány megszerzése után sikerült bibliográfusi álláshoz jutnom a Központi Pedagógiai Könyvtárban, 1976 nyarán.
Azonban a magyar volt az anyanyelvem, amelyet a családban beszéltünk, románul valamivel később tanultam meg, azzal kezdődően, hogy elkezdtem tanulmányaimat az aradi Oituz utcai román nyelvű elemi iskolában, ahol nevelőapám igazgató volt. A líceumi évek alatt kezdtem egyedül magyarul olvasni tanulni. Az olvasás a szenvedélyem volt, és most is emlékszem, hogy a Monte Cristo grófja című regény folytatása csak magyar nyelven volt elérhető, én meg mindenáron el akartam olvasni a könyvet. Fokozatosan kezdtem más könyveket is olvasni, nagymamám például ajánlotta nekem a Légy jó mindhalálig-ot. Megvásároltam Eminescu verseskötetét is, amely 1961-ben jelent meg Kakassy Endre fordításában, ezt a könyvet mai napig őrzöm, bár az utóbbi évtizedekben eladtam, odaajándékoztam vagy eldobtam könyvtáram legtöbb könyvét. Ugyanakkor vásároltam szótárakat is.
Ez az olvasás iránti marcangoló szenvedély vitt rá arra, hogy a filológián folytassam tanulmányaimat, bár reálszakon végeztem abban a líceumban, mely akkor a kommunista Ocskó Tereza nevét viselte (ma Csiky Gergelyét viseli), és mindig díjazott voltam. Ezt a választásomat később megbántam, mert- amint azt felmértem a kilenc éves apostolság során – a tanári mesterség szerény, sokszor nyomorult életkörülményekre ítéli az embert, ha becsületes akar maradni. Meg aztán folyamatos nyomás is nehezedett ránk annak érdekében, hogy egyetlen diákot se buktassunk meg: a szülők veréssel fenyegetőztek, az iskola igazgatója és a félig analfabéta párttitkár pedig folyamatosan szekíroztak.
Líceumi tanulmányaim befejeztével gyakorlatilag több mint 30 évre elvesztettem a beszélt magyar nyelvvel való kapcsolatomat. Többé nem volt lehetőségem hallgatni a budapesti és az újvidéki rádiót, az 1969 végétől kezdve sugárzott magyar nyelvű tévéadásokat pedig munkahelyi programom miatt csak alkalomszerűen tudtam követni.
1972-ben letelepedtem Bukarestben, de csak a Zalomit utcában található Központi Pedagógiai Könyvtárnál való elhelyezkedésem után kezdtem ismét magyarul olvasni mind szépirodalmat, mind pedig pedagógiai szakirodalmat, mivel munkahelyi hatáskörömbe tartozott a pedagógiai kiadványok feldolgozása. Néhány tucat magyar könyvet is vettem magamnak, de leginkább a szintén a Zalomit utcában található Petőfi Művelődési Háztól kölcsönöztem könyveket. Akkor fedeztem fel magamnak Németh László írót és más magyarországi kortárs írókat is.
A magyarok történelme iránti érdeklődésem teljesen véletlenül alakult ki nem sokkal azt követően, hogy felvettem a kapcsolatot a Lutherana utcai református egyházzal. 1992-ben a Calvineumnál szervezett egyik művelődési köri rendezvényen tudtam meg először lényeges információkat a XIX. század második felében Bukarestben élő magyarok életéről, amelyek Kóos Ferenc református lelkész 1890-ben megjelent emlékirataiban szerepelnek; a könyvet ismét kiadták 1971-ben, de sokmindent kihagytak a cenzúra miatt a szövegből. Kóos helyezte le az első egyesületek alapjait, új iskolát épített, szerkesztette és kiadta az első bukaresti magyar folyóiratot (1860) és új templomot épített a jelenlegi Palota téren, amit 1959-ben lebontottak.
Szintén véletlenül a következő évben került sor a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének első tudományos ülésére, amelyen részt vettem mind 1993-ban, mind 1994-ben. Kutatásaim az 1860-1941-es időszakban Bukarestben megjelent, körülbelül mintegy 100 magyar időszaki kiadvány elemzésére összpontosultak. Az eredmények minden várakozást felülmúltak: rekonstruálni lehetett a romániai Kárpátokon túli térségben élő magyarok történetét, és az összegyűjtött információk többsége újszerű volt. Pontos adataim voltak a felekezeti közösségek létrehozásáról, templomok és iskolák építéséről, kulturális és szakmai egyesületek alapításáról, kiadványok megjelenéséről, vallási és kulturális események lebonyolításáról stb. A kirajzolódó képet több tucat fotográfia és faximile egészítette ki, többek között a jelenlegi Forradalom téren található osztrák-magyar konzulátus épületéről készült is.
Csak 2009-ben sikerült publikálnom munkám eredményét.
A következő években kiterjesztettem kutatásaimat és ennek eredményeit belefoglaltam a Bucureştiul maghiar két kiadásába, így a magyarságról a kezdetektől mostanig terjedő, legteljesebb és legösszetettebb képet rajzoltam meg.
Szenzációs felfedezések örömét éltem át, akár a magyarok volt épületeinek, akár olyan értelmiségiek felfedezése során, akik már a XIX. század első felével kezdődően hozzájárultak a főváros gazdasági, tudományos és kulturális fejlődéséhez, és így szertefoszlottak a magyar közösséget megbélyegző, rosszindulatú állítások.
Ezekből a könyvekből nem hiányozhattak a bemutatott események politikai vonatkozásai sem, amik ellenséges indulatokat váltottak ki mind a román, mind pedig – és leginkább – a magyarok körében. Ez utóbbiak sértve érezték magukat az egyes, kortárs magyar politikusok vagy a magyar nyelvű média képviselőinek kevésbé hízelgő bemutatása miatt, így több méltatlan eszközhöz is folyamodtak megbüntetésem érdekében. A kedvenc vádak egyike az volt, hogy a sajtó nem történelmi forrás.
A Bucureștiul maghiar című könyvem anyagát új információkkal egészítettem ki a Persona non grata írásom Addenda fejezetében. Remélem, hogy még sikerül megjelentetnem a második kiadást, ami nemcsak hogy javított, de ezúttal kétnyelvű változat is lesz.
Az utóbbi évtizedekben a bukaresti magyarok létszáma folyamatosan csökken, amint azt a népszámlálási adatok is jelzik. Míg 1912-ben 28 170 magyar – akkoriban osztrák-magyar állampolgár – élt Bukarestben, számuk ma 3500 alatt van, és intézményeik – az iskola, az egyházak és a művelődési ház – egyre jobban elnéptelenednek.
Szerencsére történetük nem veszett el, már megíródott.

Forrás: Bukaresti Magyar Élet, 2018/8. szám

LUCIAN BOIA történész, akadémikus, a Bukaresti Egyetem tanára méltatása Hencz Hilda könyvéről:

»Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok történelméről. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 640 ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.«

2018. augusztus 10.

Szóljon hozzá!