Kiss Hajnal: Magamról fiamért

Valódi szükségletek hálójában
állok, vágyak világítanak
át rajta. Szükségletek, vágyak,
életcélok újrafogalmazása,
frissítése folyton, talán
ez a dolgom, miközben értékelem
az idő múlását.
Álmok, melyek előre visznek,
megtermékenyítik életem.
Árnyas kert és csend,
gerlék beszéde váltja fel
a forgalom hangját.
Csend és kutyaugatás,
falusi hangulat, ez az ahol lelkem
otthon érzi magát.
A csend és nyugalom az,
mikor elfelejtem az idő múlását.
A pontos idő lényegtelen, csak van.
Ez az igazi pihenés: a lét a fontos, nem az,
ami még lehetne, de nincs.
Legfontosabb: kapcsolatban lenni önmagammal,
magával a tapasztalattal, ahogy
a külső világ hatalmába kerít.
Hogyan mondjam el, mi a fontos?
Álmaim fontosak létezésem
teljességéhez. Emlékeim múltbeli sztorik,
ahogy akadályokat küzdöttem le,
falakat bontottam le. A halogatás falát megmásztam,
nem akarok újra a tövébe kerülni.
Életfeladatom van: fiam gondolkodó,
mélyen érző emberré nevelni,
megőrizni a köztünk kialakult szeretetkapcsolatot,
megtanulni elengedni a kezét, ha már
repülni akar. Úgy nevelni, hogy amikor itt az idő,
akarjon repülni: a kötődés adjon számára
szárnyakat, magabiztosságot
a kitartó repüléshez. Úgy nevelni, hogy
merjen merni, akadályokat leküzdeni, szárnyalni
akkor is, ha már csak a szüleitől hallott
belső biztatásokat hallja. Jó lenne, ha
átmenne hozzá is: élni azt is jelenti,
hogy kapcsolatokat teremtünk önmagunkkal és másokkal.
E kettő a megküzdéshez létszükséglet,
hogy erősnek lenni azt is jelenti:
erősnek tartjuk magunkat kívül-belül,
s ezt sugározzuk a környezet felé is.
A szeretet nyelvén akarom őt nevelni,
közben magamat is szeretni:
a fáradtság és kimerülés ellen küzdeni,
a boldogság szelétől nem elfutni, inkább
szembenézni azzal, amit tenni érdemes
a boldogsághoz.

2018. 07. 25.


Kiss Hajnal nevét ismeri az olvasó, írásaiból az is kiderül, közülünk való, hiszen erdélyi maradt a magyar fővárosban is, hazajár az esze, ide dobog a szíve. Abban is, hogy fontosnak tartja szülőföldjéhez szólni, ezért ír haza is, rendszeresen. Díjat nyert az egyetem esszépályázatán. Arra kértem, meséljen az életéről.

Első levél

– 1970-ben születtem Marosvásárhelyen, 1990-ig Maroskeresztúron éltem. 1995-ben magyar, 1996-ban néprajz szakos oklevelet szereztem Szegeden, a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Kétéves teológiai tanulmányaimat 1994-ben fejeztem be a Debreceni Református Akadémia Kihelyezett Vallástanári Tanszékén (Szeged). Öt évig (1995-2000) magyar nyelv- és irodalmat tanítottam Mezőtúron, a Szegedi Kis István Református Gimnáziumban. 2000-től oktatásügyvivő szakértőként dolgozom a Semmelweis Egyetemen. Másodállásban tanítok a Bókay János Humán Kéttannyelvű Gimnáziumban. 2003-ban a Semmelweis Egyetemre kihelyezett pedagógus-továbbképző szakon egészségfejlesztő mentálhigiénikus oklevelet és pedagógus szakvizsgát szereztem (Szegedi Egyetem Juhász Gyula Főiskolai Kar-Alkalmazott Egészségtudományi Tanszék). 2005 őszétől DLÁ képzés keretében angoltanári szakon tanulok a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Legkedvesebb elfoglaltságaim között van az őszinte beszélgetés és az élet böngészése, az írás.
Nemrég (másfél éve) költöztünk a második kerületből egy kissé távolabb a főváros szívétől Budakeszire, egy társasházba. Olyan, mintha Budapest belvárosában lennénk. A második kerület folytatása, alváros. Mivel egész nap Budapesten vagyok, még mindig budapestinek érzem magam. Majd igyekszem felépíteni kisvárosi identitásom…
Másfél munkahelyem van: a kéttannyelvű humán gimnáziumban óraadó vagyok, egészségtant tanítok angolul és angol nyelvet az estiseknek, főállásom pedig a Semmelweis Egyetemen van, ahol graduális és posztgraduális oktatáskoordinációval, felsőoktatási pályázatok írásával és időnként fordítással foglalkozom. (Érdekes sikerként könyvelte el az iskolám, hogy a CIVITAS uniós pályázatot megnyertük. Az általam írt szöveget a nagytudású elemzők kivitelezhetőnek és figyelemreméltónak értékelték. Nem hittem a fülemnek, bár az írásos elemzés láttán kénytelen voltam. Mindenesetre az iskola örül. Az egyetemi továbbtanulásért szerencsére nem kell fizetnem, mert még a hagyományos, osztatlan képzésbe sikerült diplomás levelező államilag finanszírozott képzésbe bejutnom, mielőtt még a Bolonyai folyamat miatt megreformálták a felsőoktatást és el nem törölték az ilyen luxus lehetőségeket….. Ez azt jelenti, hogy minden második szombatomat agytágítással töltöm a pilisi dombság közepén.
Az „önismertetés” olyan, mint egy játék az életről szóló szavakkal. Olyan, mint egy nyilvános számadás. Minden azon múlik, hogy mit emelek ki, mit tartok lényegtelennek az életemből.
Nem könnyű súlyozni, így aztán arról próbálok meg itt írni, amire az olvasók kíváncsian rákérdezhetnének. Találgatásaimmal valamit kiemelek, de ezzel óhatatlanul átlépek abba a szférába, ahol az adatok életeseménnyé szelídülnek.
Az egyik kérdés talán az lenne, hogy mi vonz engem a betűk világához, a nyelv játékos megközelítéséhez. Úgy kezdődött, hogy kisiskolás koromban csüggtem tanítóm szavain, amikor arról mesélt, hogy a könyveket kétszer is érdemes elolvasni. Később aztán mohón olvastam a népmeséket és egyéb történeteket. Nem csoda, hogy könyv(tár)moly lettem. Szinte áhítattal vigyáztam minden könyvre, amit kikölcsönöztem. Majd izgalommal írtam a házi fogalmazásokat arról, amit éppen kért tőlem az irodalomtanárom. Felfedeztem, hogy érdekes a szavakkal játszani; versírással próbálkoztam, irodalom versenyekre jártam.
Az irodalom áhítatos tisztelete és könyvmoly-életformám életstílussá vált, amikor bölcsészként a nyelv magasabb szintű boncolgatásáról szárnyaltak a gondolatok bennem és körülöttem. Itt már kedvemre áldozhattam olvasási szenvedélyemnek. Olyan tanáraim voltak, akiket elsősorban az érdekelt, milyen saját interpretációt, metanyelvet sikerült alkotni a művekről, a metairodalom csak azután következett. Igazi „kreatológia” kurzus részvevője voltam.
Kisesszét írni azonban csak később, tanári pályafutásom elején kezdtem, amikor magyar nyelv- és irodalmat tanítottam. Igen emlékezetes tanár-diák élmény volt szerző-szerkesztőként megszólalni a diák antológiában, a Szárnypróbában.
A Semmelweis Egyetemen kifejtett tevékenységem mellett, az egyetemi szellemi légkör hatására, elsajátítottam a szakfordítás fortélyait. Bár az angol nyelvet családban sajátítottam el (a férjemtől tanultam), a fordítás során tapasztaltam meg igazán, mekkora élmény idegen nyelven is jól hangzó szöveget alkotni. Az így született szöveg szintén valamiféle alkotás, csupán merevebbek a határai. Az igazi szabadságot azonban akkor élem meg, amikor magam uralkodom mondanivalóm tartalma és keretei felett. Az írás így egyfajta érzelmi-gondolatbeli közeledés önmagamhoz és a világhoz. Amikor írok, a külvilág egyszerre szűnik meg létezni és kezd el hatni bennem. Elismerem, ez igazi képtelenség, valóságos oximoron. Feloldása pedig csak szavakkal lehetséges.

Második levél

– Amikor 2000-ben Budapestre költöztünk, először hallottam a több lábon állás „filozófiájáról”. Akkor idegenként hangzott a fülemnek, de azóta talán sikerült feltöltenem tartalommal. Az egyik ilyen próbálkozásom, az egészségfejlesztés és mentálhigiéné területén volt. 2001-ben lehetőségem nyílt tanulnom a munkahelyemre kihelyezett képzésen, de akkor még nem volt
fogalmam arról, hogy mire fogom használni a majdani diplomát…Most pedig az iskolában abszurd módon azért taníthatok, mert van ez a speciális szakirányom. Kiderült, a magyar nyelv és irodalom annyira nem keresett, hogy
ha meghirdetnek egy magyartanári állást, 70 önéletrajz is érkezhet rá….
(Felajánlották a teljes állást fele magyar, fele egészségtan arányban, aztán mégsem hagytam itt az egyetemet.) Mivel a tárgyat angolul tanítom, úgy látszik, keresettebbé váltam.

Az angol szakot azért kezdtem el, mert gondoltam, mindig is keresettebb és jövedelmezőbb szakma lesz, mint a magyartanárkodás, ha tanítani akarok. Aztán a hobbimból
talán könnyebb szakirányt kovácsolnom. Az már csak hab volt eddig a tortán, hogy nem is kellett eddig fizetnem érte. Ezenkívül az angol szakos képzés kikapcsolódást jelent számomra, bár a vizsgaidőszakokban olyat is meg kell tanulnom, ami nem mindig kellemes. Ha a jegyzetíró szépen fogalmaz, azért abban mindig gyönyöködöm.
Úgy gondolom, jó lesz valamire az angol szakos diploma, amennyiben minden jól megy és befejezem. (Több diplomát már nem akarok szerezni.) Angol nyelvet minden iskolában fognak tanítani, még Budakeszin is. Ha meglesz, ki tudja, egyszerűsíthetem az életemet, és kihagyom ezt a rengeteg utazást, ha közelebb találok iskolai munkahelyet magamnak. S ha ez nem jön össze, valami másra biztos, hogy jó lesz. (Addig még jó lenne, ha lenne egy gyerekünk…..) Nem tudom, hogy elég kimerítően válaszoltam a kérdésre, vagy sem….

Köszönöm, hogy tetszik látni bennem olyan vonásokat, amelyek a riporteri munkához szükségesek. A riporterkedéshez azonban nekem minimum újságírónak kellene lennem. :-)
(Az írás az egyik szenvedélyem marad, akárhol is fogok dolgozni.)
Ma dolgozom utoljára ebben az évben. Hurrá!!
Örömökben gazdag új évet kívánok. Üdvözlettel: Hajni

2006. 

Közli. Bölöni Domokos

2018. augusztus 13.

Szóljon hozzá!