Szentgyörgyi Nagy József: Vannak-e eszményi megoldások?

Politikai-filozófiai és történelmi-nyelvészeti ismeretterjesztő barangolás ’magunkfajta’ kisebbségek kapcsán


Olvastam egy izgalmas cikket az izraeli zsidó kisebbségek gondjairól, kiemelten a ’konverzió’ problémájáról – és elszabadult a fantáziám: vannak-e nekünk is saját (magyar) kisebbségeink – és vannak-e velük gondjaink? Vagy csak olyan párhuzamosokról van szó, melyek nem a végtelenben (hanem a konkrét múltban, jelenben és jövőben) találkoznak?

Nem csak erőltetett áthallásokról lenne szó..?

Csapongó töprengéseim kiinduló ’tétele’ azért a fenti izraeli példa, mert az ígéret állammá vált földje sok szempontból ’állatorvosi ló’, melyen szinte minden problémát, gondot, kórt tanulmányozni lehet. És sokat lehet(ne) tanulni abból, ahogyan ezeket ott megoldják (vagy próbálják megoldani). Hosszúra nyúlt barangolásomat e témakörben sok spekuláció és kitérő is behatárolja, de az egész: valóságelemekre épülő ’agyalás’.

Ha másokról írok is, az rólunk és nekünk szól.

Isaiah Berlinre főként azért hivatkozom, mert ő „a modern kori humanista individualizmus eszmei hagyományainak kritikai korrekciójára, a merevségek és az egyoldalúságok oldására és módosítására tett és tesz megújuló kísérleteket. A romantikus nacionalizmus és a humanista individualizmus 20. századi torzulásai – a fasizmus és a bolsevizmus – ijesztő konzekvenciái tudatában szemügyre vette a premisszákat, a humanista individualizmus – intoleranciához vezető egyoldalú és leegyszerűsítő – előfeltevéseit.”(Dénes Iván Zoltán)

I.

’Sir Isaiah Berlin (1909–1997), elismert brit filozófus, büszke szekuláris (nem vallásos) zsidó arra figyelmeztet bennünket, hogy az ‘ideális megoldások’ keresése legtöbbször meghaladja képességeinket (és lehetőségeinket), és szinte mindig komoly veszélyeket rejt magában.’ – ezzel indítja Nathan Lopes Cardozo ortodox rabbi az izraeli főrabbikhoz írt – nemrég megjelentetett – terjedelmes nyílt levelét, mely köré mondandómat szőttem. A sok kérdést felölelő levél nyomán erre jutottam: talán akkor a legnehezebb megélni – és megoldani –, a kisebbségi (kérdés-)’komplexumot’, mikor valaki a magáéi között válik kisebbséggé, akikhez (más kisebbségi helyzetben) tartozni akart s akikhez tartozónak mindig is tartotta magát.

Az említett levél izraeli nemzethalállal riogat, ha nem sikerül mielőbb megoldani a nemzeti kérdés legfontosabbikát: ki lehet zsidó az ígéret földjén, azaz: kinek a nemzetállama lehet (lesz) Izrael – a Közel-Kelet egyik legdemokratikusabb, legfejlettebb, legbonyolultabb országa. Amely egyben a ‘nemzetállam’ – vallási-néphagyományi, néhol rasszista indíttatású kritériumokkal súlyosbított – negatív példája. A végeláthatatlan bonyodalmak közül most – a rabbi levele nyomán – csak egyet emelek ki: a konverzió kérdését.

Nathan rabbi az ’anyaországi’ és a határokon túl élő (diaszpóra) zsidósághoz (is) intézett nyílt levele szerint sürgősen megoldandó bizonyos ’betérési’ mechanizmusok finomítása, hogy nemzetrészt képező zsidókká lehessenek a most még kirekesztettek – a spanyol (szefárd) ’converso’ szóval jelöltek – nagy tömege is.

A ’konverziót’ én eleddig általában a zsidóságból kitért (és keresztény hitre tért) emberekre használtan, olvastam és értettem, kiemelten a Hispániából és Portugáliából kiűzött szefárd zsidókból lett ’converso’-kra szokás használni. Most ráébredtem, hogy még ez a konverzió is sokkal mélyebb és bonyolultabb értelmet rejt: például konverzió a zsidóvá válás is (a ’betérés’ az izraelita hitbe, elsősorban Izrael Állam keretein belül). Nem tökéletes hasonlat, de olyasmi, mintha a mostani Magyarországra áttelepült erdélyieknek és más határon túli magyaroknak konverziót kellene végrehajtaniuk (be kellene térniük), hogy magyar-magyarok lehessenek… Még szélesebb értelemben vizsgálva a konverziót: a kérdés az, hogy meddig kell (lehet) kitágítani egy (nemzet-)állam ’betérési’ kritériumait, hogy idegeneket (másokat) is képes legyen befogadni. (Akarjuk-nem akarjuk: sok szempontból a ’határon túliak’ is idegenek…)

Az izraeli (palesztinai) példákban számos áthallást (párhuzamosságot) fedeztem föl földrajzi, politikai, nemzetstratégiai, autonómiai, és más kérdéseket illetően egyéb országokra (noch dazu, akár Magyarországra is) vonatkoztatva. Igaz, közben eszembe ötlött az is, amit a krimi-írók (különösen, ha amerikaiak) mindig kötelezően közölnek a detektívtörténetek végén: ’a fiktív történet és a valóság közötti bárminemű egyezés vagy hasonlóság csupán a véletlen műve.’ De én most itt nem krimit, hanem való világot írok.

Láttam ilyen párhuzamosságokat Kisinyovban is. A ’moldávok’ szívből utálták a bukaresti–jászvásári vonattal tömegesen érkező ’anyaországiakat’, akik elsősorban az olcsó posztszovjet-moldáv termékek fölvásárlására utaztak oda, de közben ’lecikizték’ a Pruton túli testvéreket, pl. hogy nem beszélnek ’rendesen’ románul (vorbiti romaneste! – sziszegték a moldovaneste dumálóknak)…

Láttam ilyent Latin-Amerikában is, ahol a – hagyományosan, ám szinte mindenütt kisebbségben – uralkodó fehérek kizárólagossága megingott. Ez az őslakosok demográfiai nyomása, a rabszolgának behurcolt feketék (túl)ereje, no meg a vérkeveredés okán – a meszticek-mulattok előretörése nyomán – következett be. Az elnyomott – színesebb bőrű – többség öntudatra ébredése egyre nagyobb gondokat okozott. A volt elnyomók elkezdtek jajongani veszélybe került (elő)jogaik miatt, magukat sajnálatra méltó kisemmizett ’saját’ kisebbségeknek tüntetve fel.

S láttam ilyet itthon is: a ’maroknyi székelyt’ részegen könnyes szemmel, bömbölve sirató ’többségi’ és ’anyaországi’ atya- és hazaffy a második korsótól szidni kezdte a rohadék ukránokat, oláhokat, tótokat, vadrácokat, akiknek a ’mi pénzünkből’ magyar iskolákat, magyar kultúrházakat, magyar focitáborokat stb. építenek. Mikor próbáltam elmagyarázni az ilyeneknek, hogy az ő oláhjai közt maroknyi székelyek is akadnak – akkor engem kezdtek szidni, hogy védem a rohadt migráncsokat, akik elveszik előle (‘a magyarok elől’) a munkát, a pénzt, a nőket meg a jószerencsét…

Ha körbenézünk, könnyen bebizonyosodik, hogy szűkebb körben, magunk között is elég sok ’kisebbség’ van – kezdve a legkisebb egységgel, a családdal (a legkisebb fiú vagy az ’anyós’ elszigeteltsége), az iskolán és munkahelyen át a nagyobb egységekig, bezárva a néppel és a nemzettel (nemzetállammal). Akik valamilyen (akármilyen) oknál fogva mások, azok óhatatlanul kisebbségbe szorulnak… Akiket a(z akárhány harmados) ’többség’ kirekeszt, megkülönböztet, idegennek (idegen testnek) tart. És minden erejével védi önmagát, a többségét.

II.

De induljunk el a kályhától (mondhatnám: ab ovo – de mindkét kifejezés divatjamúlt már, talán érthetetlen is) – vagyis: kezdjük a legeslegelején). Tegyünk egy kis nyelvi-történelmi kitérőt a kérdéskör jobb megértéséhez:

A konverzió valaminek (valakinek) az átalakítása, más rendszerbe áttétele (átvezetése) – nem csak vallási fogalomként ismert: közismert a konvertibilis valuta (ami egyik pénznemről a másikra átváltható, átalakítható) vagy a konverter (áramátalakító berendezés), de a gazdag latin alapú szócsaládhoz sorol a verzió (változat) is. A latin ’conversus’ (‘a megfordult, a visszafordult’) jelzőt a római katolikus egyházban eleinte azokra a ’laikus testvérekre’ értették, akik nem kiskorukban, hanem felnőttként – hosszabb-rövidebb a ’való’ világban töltött élet után – tértek be (konvertáltak) a szerzetbe. Innen már csak egy lépés volt ugyanezt alkalmazni azokra a spanyol és portugál zsidó kereskedőkre, akik a középkori zsidóüldözés elől menekülve – belső meggyőződés és megtérés nélkül – tértek át az uralkodó vallásra (keresztelkedtek meg); kiterjesztve a szóhasználatot később minden katolizált spanyol zsidóra (elterjedtebb – pejoratív – elnevezésük a ’marannus’ /marrano/ volt; a spanyol szó egyik jelentése: ’disznó’). Az inkvizíció kezdettől (a zsidóknak az ibériai félszigetről való kiűzetésétől, 1492-től üldözte őket (tűzzel-vassal), mert föltételezte – joggal –, hogy ezek a botcsinálta újkeresztények titokban megmaradtak zsidónak. A zsidóüldözés későbbi – ideiglenes – enyhülése lehetővé tette, hogy ezek a ’marannusok’ re-konvertáljanak, azaz ténylegesen visszatérjenek a zsidó közösségbe, ha úgy kívánják. Ám a re-konverzió nem ment símán. A középkor végén sem – és most sem – könnyű a zsidó converso dolga… A befogadásról (az újra zsidóvá válásról) ugyanis a tudós (mindentudó, időnként tudálékos – jiddis szóval: óberhóhem) törvénymagyarázó rabbik döntenek. Akik mereven ragaszkodnak a kőtáblába vésett mózesi Törvényhez és a belőle levezetett ’hagyományhoz’ (ez utóbbinak a héber elnevezése a halácha).

Amúgy az első ismert ’converso’ a bibliai Ábrahám volt, de tőle a ’betéréshez’ a Mindenható csak néhány apró kötelezettséget követelt meg (pl. a lefitymálást). Később, a Sínai hegyen már tíz kemény parancsolat betartását kérte Mózes révén (kiválasztott) népétől… Amit a bölcs (?) rabbik hatszázvalahányra bővítettek… A számonkérésnél valamelyiken biztosan elbukott a Hispániából elűzött, zsidóságát titokban őrző marannus – nem fogadta keblére a vallása, a népe. És ez a gyakorlat ma sem sokat változott…

Megjegyzem: hasonlóan alakult – mondjuk – a magyar nép kialakítása is: eleinte csak azt kívántuk az idegentől (szlávtól, némettől, kuntól, jásztól, szerbtől, örménytől stb. ), hogy ne bántson bennünket, később már azt vártuk el, hogy legyen pontosan olyan, mint mi, a tömb-nemzettest (ezt nevezzük asszimilációnak). A bölcs (?) politikusok később még ezt is ’finomították’: ne legyen még picit sem más, mint a (minimum kétharmados) többség…


A tanulmány teljes szövege a Periszkóp portálon olvasható – egyéb, érdekes tartalmakkal.

2018. augusztus 13.

Szóljon hozzá!