Nyelvi álarcok – Tizenhárman a fordításról

Kaptam ajándékba egy könyvet. Dedikálva.

Nyelvi álarcok – ez a címe. Alatta, gyengébbek kedvéért: Tizenhárman a fordításról. Balassi Kiadó, Budapest, 2008.

Hamarosan kiderül: a kötet egy könyvsorozat (Pont fordítva) része, a sorozat 2006-2010 között jelent meg, gyakorlatilag tíz könyvről van szó, amelyek a műfordítás témaköréből választott kérdéseket járnak körül.

Az ajándékkönyv különösen érdekes, hiszen egy tucatnál több műfordító vall benne szakmai tapasztalatáról.

Idézet a fülszövegből:

„Fordítói presztízs, tekintély, bizalom, átírás, újrafordítás, műfordítói hagyomány, hitek, elődök, minták, kritikák, példaképek, maszkos játékok, a szerző és a mű írója, kiadók, pártközpont, irodalmi szempontok és politikai korlátok, a nyelv és a nyelvi álarcok.”

Akik megszólaltak a kötetben:

Bangha Imre, Csehy Zoltán, Csiki László, Déri Balázs, Kúnos László, Lackfi János, Lator László, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Rába György, Schütz István, Szepessy Tibor, Tőzsér Árpád

Ceruzával a kezemben szemlézgetem a könyvet. Jegyzem az azonnal kiugró tanulságokat, információkat – a „más kárán tanul az okos” buzgóságával. Majd letisztázom jegyzeteimet és örömmel bocsátom az érdeklődő olvasó rendelkezésére. Általam dedikálva. (Cseke Gábor)


* Másképpen hangzanak a szavak két kultúra között
Kérdezők: Józan Ildikó, Németh Zoltán

Aki válaszol: Bangha Imre – az indiai kultúra bűvöletében él, az indiai irodalom kortárs fordítója. Arról vall a kérdezőknek, mit jelent az átjárás a magyar és az indiai – az európai és az ázsiai – kultúra között. („Emberileg és vallási szempontból mit jelent számodra az India-élmény?”)

– Saját gyökereimben, a kereszténységben inkább megerősített. Valahol ott találkozunk, hogy az indiaiak is fontosnak tartják a transzcendentális élményt. Sokkal fontosabbnak, mint a mai európaiak. A „transzcendentális élmény” persze hülyén hangzik, túlságosan is, erről nem tudok beszélni, mert egyszerűen elfogynak a szavak. Ha az ember beszél róla, teljesen laposnak tűnik, és semmit sem mondott… Mivel felvállaltam magyar és keresztény gyökereimet, az indiaiak jobban elfogadtak. Tehát a tanítómestereimnek én voltam a diákja, és nem azok, akik áttértek az ő vallásukra, és nem is az „istentelennek” tartott nyugatiak. Közelről, de kívülről a maga viszonylagosságában láttam a hinduizmust, de ezáltal a kereszténységemet is. Annyi szépet láttam Indiában, hogy azt mondhatnám, hogy hindu is vagyok anélkül, hogy a hinduk külsőségeit követném. Át lehet élni úgy a vallást, hogy azt veszi észre az ember, olyan vidékre jutott el, ahol nem a különbség számít. Semmi szükségét nem éreztem, hogy közép-európai voltomat valaha is megtagadjam. A sokak által lenézett, mások által pedig megváltónak gondolt ind kultúrával való találkozás nem törést jelent, hanem a világ gazdagságának befogadását. (18)


*Nyelvérzék és ösztön
Kérdező: Farkas Jenő

Aki válaszol: (néhai) Csiki László magyar–román szakos, újságíró, szerkesztő; a kortárs román irodalom fordítója. Gyermekkorában, majd könyvszerkesztőként éveket élt Bukarestben. Sikerrel fordította pl. a román költészetben is sajátos hangot képviselő Mircea Dinescu líráját. („…Mennyire lehet és kell elkalandozni a szövegtől?”)

– Van, aki rendkívüli módon elkalandozik. Kosztolányi, ha jól emlékszem, Szabó Lőrinccel együtt úgy döntött, hogy kínaiból fog fordítani, „de hát nem tudunk kínaiul. Nem baj, két napig tanuljuk, harmadik nap fordítjuk”. Én kétszer dolgoztam nyersfordításból, egyszer még Bukarestben fölkérésre, mongol gyermekverseket fordítottam román közvetítéssel, és egyszer már Budapesten. Valami féllegális laphoz bementem, és nem tudom, miért, de francia verset is akartak beletenni, és ott helyben, a nyomdában rögtönöztem fordítást, úgy, hogy segítettek, mert az én franciám gyenge ahhoz, hogy verset fordítsak. Számomra fontos, hogy hű legyen a vers, hogy jól hangozzék magyarul, ezért mondom, a legfontosabb, hogy a saját nyelvedet jól ismerd. Mert akkor meg tudsz oldani egy sereg dolgot. (32)

(Mi a különbség a vers- és a prózafordítás között?)

– A prózánál könnyebb hűnek lenni. Egyszer nem is hamisítottam, hanem egy hosszú regényből elhagytam egy fejezetet… Valahogy nem illett bele a regénybe. Azt is tudtam, hogy ez a regény egy trilógia első része. Egyébként a fejezet eszmefuttatás volt a buddhizmusról, és a regényből szerintem teljes mértékben kilógott. A trilógiában meglesz a helye, én csak a második kötetét olvastam, nem tudom, elkészült-e a harmadik. Úgy döntöttem hosszas tépelődés után, hogy én ezt kihagyom. Mert ezzel talán segítek a szerzőnek. (35.)


* Tartozás és úri passzió
Kérdezők: Jeney Éva, Józan Ildikó, Szöllősi Adrienne

Aki válaszol: Kúnos László – a skandináv nyelvek (irodalmak) avatott tolmácsolója, az Európa könyvkiadó egykori megbecsült munkatársa. A kiadó külföldi irodalmakkal kapcsolatos politikájáról, tapasztalatairól is beszél. (Bár angol nyelvtudása is alapos, a fordítói gyakorlatban nem került előtérbe – miért?)

– A kiadónak [Európa] szüksége volt egy olyan emberre, aki megbízhatóan tud északi nyelvekből fordítani, azt gondolták, angolból fordítanak már elegen… Munkám nem csupán fordításra korlátozódott, rengeteget olvastam is. Otthon van úgy kétszáz lektori véleményem a könyvekről, amelyeket a kiadók folyamatosan küldtek…

– A kiadókban valóban rendesen működő szűrőmunka folyt, amely ma nem létezik. Ezt normális üzleti viszonyok között sehol nem csinálják a világon. Tehát annak a rendszernek az abnormitása igen pozitív eredményt hozott ezen a területen. Ténylegesen az irodalmi szempontok voltak a legfontosabbak. Bizonyos politikai korlátok voltak, olyan könyvet nem lehetett kiadni, amelyben a Szovjetuniót szidalmazták, de az embert amúgy sem az érdekelte, hanem inkább az igazi, veretes regények.

– Az Európa Kiadó igazi nagyüzem volt, igen bonyolult rendszere annak, mit, hogy, mikor kell kiadni. A rendszernek Észak viszonylag marginális területe volt… Voltak előnyei. Például sikeres sorozat esetén – ilyen volt a XX. századi elbeszélőké – egy szép napon eljött az ideje a svéd, a norvég, a dán elbeszélőnek is, és akkor ezekkel a nyelvekkel lehetett dolgozni. (71-72.)


* A fordítás betegség, akár a szerelem
Kérdező: Józan Ildikó

Aki válaszol: Lackfi János – igen termékeny műfordító, bár csak a francia nyelvben érzi magát otthonosan. Egyetemi szinten oktatja a műfordítás megtanítható „tudományát”. Szerinte a jó fordításhoz nem nélkülözhető egyfajta fordítói érzék, amikor „szinte magától gördül a mondat.” (Hogy ez megtanulható-e, és később hogyan kezelhető – erre szerkesztői tapasztalata segíti őt a válaszhoz.)

– … Folyóirat-szerkesztőként rengeteg fordításszöveg fut át a kezemen. Ha kifejezetten dilettáns munka jön, azt könnyű elintézni, hemzsegnek benne a rettenetes szószörnyetegek. Ha azonban »csak egy kicsit« gyenge a szöveg, minden ékesszólásunkra szükség van, hogy bebizonyíthassuk, ez nem működik. Az öntudatos fordító pedig általában tiltakozik s hellyel-közzel még igaza is van, egy-egy kiemelt megoldás önmagában véve nem katasztrofális, épp csak a stílusa nem gördülékeny, épp csak a ritmusa nem klappol, épp csak a jelentés sérül egy kicsit. Ám ez a sok kicsi, összeadódva fűrészporszerű egyveleget eredményez, még kitűnő eredeti esetén is. (87.)

–… Ha valaki fordítást vesz kézbe, az »olvasói szerződésbe« automatikusan beleérti, hogy pontosan tudja, nem Lamartine versét olvassa, mégis úgy tesz, mintha… Vagyis ezzel a bizalmi mozzanattal igenis lehet élnie a fordítónak, mégpedig anélkül, hogy tisztességtelen hasznot húzna belőle. Kötelessége például egy középkori szöveget jóval közelebb hozni a magyar olvasóhoz, mint amennyire annak eredetije közel áll adott esetben a francia befogadóhoz. Jelzésszerűen ugyanakkor archaizálnia is illik, ugyanúgy, ahogy a restaurátor is kiegészítheti a csorbult műdarabot, de halvány színeltéréssel jeleznie kell a komolyabb hiányokat. A műfordítás tehát egyszerre az én művem és másé. Közös mű, közmű. (89.)

(Az ú.n. álfordításokról külön kérdés is elhangzik, s a válasz:)

– … Külön fejezetet érdemelnek. Weöres álnéger dalaitól és Mezzofanti-ciklusától Baka István orosz alter-egójáig, Sztyepan Pehotnijig, no meg még tovább, Kovács András Ferenc alakoskodásainak listájáig, legyen szó Caius Licinius Calvusról vagy Jack Cole-ról. Az irodalom mindig kitörési kísérlet saját maszkunk mögül, az efféle »kilengésekre« csak bátorítani tudom minden kortársamat. Nem igazán könnyű műfaj ez azonban, bármilyen kézenfekvőnek is látszik, hiszen az efféle alkotás rövid úton tudákoskodó utánzattá silányulhat. (103)


Az összeállítás teljes szövege a Periszkóp portálon olvasható – itt

 

2018. augusztus 16.

1 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Köszönöm a szemlézést! Jó volt olvasni.

Szóljon hozzá!