Akinek nem kellett cigány költő – Sárközi László

Sárközi Lászlót 2005. július 7-én hazafelé menet leütötték, lebénult: a csodával határos módon életben maradt. Az állami gondozásban felnőtt roma költő, akinek mestere Faludy György volt, hosszú lábadozás után újra tanult járni, beszélni. Több verseskötete is megjelent, legutóbb tavaly [2015] nyáron a „Pokolkapu” című, amelynek kapcsán elmondta, hogy a mű azért egyedülálló, mert ebben a szonett-formában nem írt még senki sem verset.

Sárközi László (sz.1969) a szüleit nem ismerte. Az abonyi nevelőotthonból nagykorúsága elérésével egy katonai tiszthelyettes iskolában tanult, ahonnét rendbontás miatt kirúgták, majd lefokozva Szentendrére helyezték sorkatonának. A helyi betongyárban dolgozott, ez alatt végezte el levelező tagozaton a gimnáziumot. Az érettségi után Budapestre ment, ahol egy ideig pályaudvarokon aludt, ingyen konyhákon evett, alkalmi munkákból élt, majd bekérte magát egy volt állami gondozottaknak fenntartott utógondozóba. Mikor a tartózkodási ideje lejárt, hajléktalanszállóra került, majd egy másikba: keringett a rendszerben. A költő elmondta, hogy az állami gondozottak ilyen körülmények között kerülnek ki az életbe. Az egyik szálló faliújságján látta meg a feliratot, hogy felvételi lehetőség van a Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának, művelődésszervező szakán, levelező tagozaton tanulni. Sikeres felvételi vizsga után egy budapesti hajléktalanszállóról járt le Pécsre. Ott ismerte meg a Romaversitas Alapítványt, akik támogatták az előmenetelében. Sárközi László nem gyógyult meg teljesen: Budapesten rokkantnyugdíjasként él az élettársával.

A költő eddig megjelent művei: Belső Világ, (2000) Dedikáció az örökkévalóságnak, (2005) Csikágó, (2006) Pokolkapu, (2015).


– Állítja, hogy megalkotta a magyar szonettet. Hogy érti ezt? Írt már egy néhány magyar költő szonetteket, például Babits Mihály, vagy József Attila. Az övék miért nem volt magyar?

– Amit magyar szonettnek gondolok, az nem létezett korábban sehol a világon. A „Belső világ” című szonettkoszorúm megjelenésével született meg kétezerben! Azóta szinte csak ebben a formában alkotok. Akár tetszik, akár nem, el kell fogadni! Pedig nem fogadják el. Nem szeretik a Sárközi László szonetteket, a rímeimet: idegen tőlük. Pedig ez a magyar szonett! Ezt annak szántam! Ennek lesz helye majd a világirodalomban is.

Különböző fajta szonett típusok vannak. Ilyen a tercina szonett, amely hármas strófákból áll, van a spanyol szonett, a shakespeare-i szonett, a francia, a petrarcai, ect…, de magyar szonettet a világirodalom nem ismer, mert a mi költőink csak eltanulták a formát, vagy lefordították a többieket. Ha olvassák a köteteimet, mondják majd: jééé, de furcsa ez a szonettforma! És felismerik majd, hogy sajátos, azaz egyedi a stílus, amelyben alkotok – vagy írok. Ez a Sárközi László féle szonett. A magyar szonett! És európai helye van! Most már a magyar szonett is egy létező versforma!

Magasak az igényeim. Nem elégedtem meg azzal, hogy a strófaszerkesztéskor előre, vagy hátradobtam a tercinákat.

Az én verseimben a rímeltetés sokkal nehezebb, mint egy átlag szonettben. Sokkal több rímet használok. Annyit azért megengedtem magamnak, hogy ezek a rímek ne legyenek tökéletesek. Ha valaki elolvassa, vagy elszavalja a versem, akkor egyértelműen érezni fogja a ritmusát és a rímeit.

Egyébként nem minden költőnek szabályosak a rímei. Hülyeségnek tartom, hogy csak a rímei alapján ítéljenek meg bármilyen verset is. Nem attól lesz vers a vers! Egyszer írtam egy hétköznapi levelet egy ismerősömnek, és szonett formába betördeltem. Persze, hogy nem lett vers: csak egy levél volt szonett-formában. Ez a próbálkozgatás még Faludy Györgytől maradt rám. Ő is rengeteget kísérletezgetett.

– A Romaversitas Alapítvány segítette tanulni.

– A Roma Polgárjogi Alapítvány hozta létre a Romaversitas programot azért, hogy legyen egy értelmiségi elitréteg a romák közt is, és ehhez igyekeztek megadni a létező legjobb tanárokat, mestereket.

Döntően nem konkuráltunk a Bibó István Kollégiummal, mert ugye azt gondolják, hogy mi cigányok, akik évek óta minőségi oktatásban vettünk részt, még mindig kevesebbet tudunk, mint a többségiek. De állítom, hogy amit mi cigányok már eddig letettünk az asztalra, az van olyan jó, mint a többieké. Hogy nem ismerik a cigány művészeket, tudósokat, pedagógusokat -, nagyon szomorú. Benne kellene lennünk a tankönyvekben!

– Ragaszkodott hozzá, hogy Faludy György tanítsa a Romaversitas programján belül. Felajánlották Bari Károly segítségét is, de nem fogadta el. Miért?

– Bari Károly verseit elolvastam többször is. Átnyálaztam, gondolkodtam rajtuk: az a meglátásom, hogy valóban kitűnő költő, de továbbra is csak cigány költő.

Nekem nem kellett cigány költő! Nem az a baj, hogy cigány, hanem az, hogy a költészetében cigány. Nekem költő kellett! Tiszta nagybetűvel: KÖLTŐ!

Bari Károly költészetében rengeteg a cigány téma, ami nem baj, de mintha azt olvastam volna ki belőle, hogy fáj neki, hogy mi mennyire cigányok vagyunk, és milyen nehéz az életünk. De sok más roma költő is elköveti ezt a hibát. Én nem szeretem ezt a pátosszal leöntött kesergést: utáltam világ életemben!

Egyébként Bari Károly újabb versei már egészen másról szólnak. Nagyon elszakadt a földi valóságtól, – valójában nagyon messze jár. Kitűnő költő, de ha választanom lehetett Faludy György és Bari Károly között, logikus volt, hogy melyiküket fogom választani. Faludy sokkal szélesebb spektrumban gondolkodik az élettapasztalatai okán. Élettapasztalatot lehet az asztalnál ülve is szerezni úgy, hogy sokat olvas az ember, miközben ki sem megy az utcára. Csak az a tapasztalat nem az övé lesz, hanem másoké. Aki igazán nagy, az elhagyja a szobáját, kimozdul és csinál mást is.

Faludy György világcsavargó volt! Nem önként csavargott, esze ágában sem volt, de a sorsa, és a történelem rákényszerítette. Jobban is tette, hogy emigrált, különben a háború és politikai helyzet miatt már megölték volna itthon.

– Az állami gondozásból egy tiszthelyettesi katonai kollégiumba jelentkezett, ahová fel is vették. Szeretett volna hivatásos lenni: miért hagyta ott?

– Végzősként, fegyelmivel kirúgtak, mert összeverekedtem az egyik hallgató társammal. Aznap leadtam a szolgálatot éppen neki, aztán rám parancsolt, hogy azonnal menjek takarítani. Tudtam, hogy a szabályzat szerint a huszonnégy órás szolgálat után, nekem járt volna ugyanennyi ideig a pihenő. Nagyon fáradt voltam. Miért nem jelölt ki valaki mást? Nem értette meg, hát akkor balhé lett. Kardkikard, ököl föl, és csihi-puhi, ami belefért. Rögtön le is tartóztattak mind a kettőnket. Bevittek a laktanyaparancsnokhoz: hadbíróság lett belőle.

A hadbíró normális volt és kijelentette, hogy ez csupán két kamasz gyerek kakaskodása volt: az eset nem hadbíróságra való, és visszautalta az ügyet a laktanyába. Szerencsém is volt, mert lesittelhettek volna úgy, hogy meggebedek, persze a társammal együtt.

Akkor azt mondta a parancsnok, hogy maguk többé nem tiszthelyettes hallgatók, egyszerű kiskatonák, le vannak fokozva, és kirúgott bennünket az iskolából azzal, hogy töltsük le a sorkatonai szolgálatot: ez volt a pótbüntetés. Letöltöttük, persze külön-külön. Őt áthelyezték Lentibe, engem pedig Szentendrére. Ott kezdtem el iskolába járni. Egy jó parancsnokhoz kerültem, aki azt mondta: tanulj! Azt is engedélyezték, hogy megszerezzem a gépjárműszerelői szakmunkásvizsgát. Levizsgáztam, és utána elmentem szakérettségire, ami külön még három év volt.

– Elzüllhetett volna: az állami gondozottak többsége a kimutatások szerint talajtalanná válik. Mi tartotta az úton?

– Abonyban, a József Attila nevelőotthonban -, ami már megszűnt -, volt egy könyvtár, ahol rengeteget olvastam, főleg történelmi könyveket -, de érdekelt minden. Jól éreztem ott magam. A betűk szeretete lendített rajtam mindig előre valamit, pedig alig tudtam megtanulni írni, olvasni. Elsőben meg is buktam mindkét tantárgyból. Ahhoz képest most itt vagyok: azzal, hogy olvastam, kitárult előttem a világ.

A történelmi olvasmányaim kapcsán határoztam el, hogy hivatásos katona leszek. Később kiderült, hogy ez csak egy idea, vagy tévedés volt a részemről. A hadsereg nem olyan, ahogyan én azt elképzeltem. Számomra nem az az ideális katona, aki fókával súrolja a padlót, vagy akinél rovancsolnak minden hónapban, hogy megvan-e a felszerelése. Nekem nem az a katona, akinek élére kell vasalnia a nadrágját és aztán megnézi a felettese centivel, hogy jól csinálta-e. Nem az a katona, aki azt tanulja meg, hogy hogyan kell helyezkedni csak azért, hogy könnyen és gyorsa túl legyen szolgálaton!

Az olvasmányaimból elsősorban idealizált katona karakterek voltak a példaképeim, akik nem csak a fegyverforgatáshoz értettek, hanem egy kicsit többek voltak annál: volt moráltartásuk és emberségük. Az a katona, aki nem képes másra csak az élet kioltására, az nem katona, az csak egy gyilkos. Az igazi katona megbecsüli az életet.

Amikor a nevelőotthon után jelentkeztem a tiszthelyettesi iskolába, én inkább egy fess úriembert képzeltem el, karddal az oldalán, a gyermekkori olvasmányaim alapján. Illúziót vesztettem, mert nem ez volt. Az uram-bátyám stílus még elment volna, de csak az ügyeskedés, meg a helyezkedés ment. Szerettem volna büszkén viselni az egyenruhát, de kiderült számomra, hogy a hadsereg nem a nemességről szólt. Ez borzasztó felismerés volt.

– Mikor leszerelték Szentendrén, kikerült a betongyár munkásszállójára. Milyen volt az élet ott?

– Először a kenyérgyárban helyezkedtem el, de nem bírtam az éjszakai műszakot, mert nem tudtam mellette tanulni. Elaludtam a tanteremben. Sok pénzt kerestem, de inkább az iskolát választottam. Jelentkeztem a betongyárba, ahol hat-hétezer forintot, vagyis a kenyérgyári keresetem egyharmadát ajánlották havi fizetésként: elfogadtam. Előre akartam lépni, haladni, több lenni, mint ami akkor voltam. Az embernek legyen erre igénye bármi áron is. Az olvasmányaim motiváltak: a kultúra a megismerési vágyat hozza magával.

Az ’50-es években épített sötét, lepukkant betongyári szállóban ketten, néha hárman voltunk egy kisszobában, néhány szekrény is, tévé kinn a folyosón, hűtőszekrény a konyhában: ennyi. Igazából nem attól volt borzasztó, ahogy kinézett -, persze az is számított -, hanem az emberektől, akik ott laktak: a kilátástalan jövőjű, már abban a rendszerben is napról, napra élő, magukkal kezdeni semmit nem tudó és nem is akaró emberek. Igazi lumpenproletárok, akik a gyárból kijőve bementek a kocsmába lerészegedni, aztán betámolyogtak a szállóra aludni és ezt ismételték minden nap ugyanúgy. Persze nem mindenki volt ilyen, mert laktak ott családos emberek is, akik vidékről feljártak dolgozni és hétvégeken hazamentek. A többség nihilben élt. Nem tudták, hogy miért vannak, mi a céljuk.

Szentendre gyönyörű! Engem érdekelt minden! A Néprajzi múzeum, vagy az a csodálatos szerb templom, amely kívülről katolikus, belülről ortodox. Ez egyedülálló az egész világon! Nem is létezik más ilyen: ezt Mária Terézia kívánságára a szerbek így építették. Egy fáradt munkásembernek talán nem jut eszébe, hogy bemenjem egy ilyen templomba. Pedig bemehetne.

Húsz éves voltam. Próbálgattam udvarolni, de hát a kutyának sem kellettem. Nem voltam fess ember, és szép sem. A dolgozók gimnáziumában udvarolgattam lányoknak, de több nem lett belőle. Jó, hát akkor írok egy verset az egyiküknek: borzasztóra sikerült, talán jobb is lenne elfelejteni, de ettől kezdtem el az irodalommal foglalkozni.

Volt egy kiváló tanárom, aki támogatott ebben. Ő kérdezte meg aztán az érettségi után, hogy „ugye nem akarsz újra hivatásos katona lenni?” – mert még élt bennem, hogy ugyan kirúgtak a tiszthelyettes iskolából, de visszamennék a pályára tiszti főiskolai hallgatóként. Nem semmi lett volna, de a tanárom azt mondta, hogy ezt nem nekem találták ki, ne menjek oda. Belegondoltam: igaza volt.

Szentendrén láttam, hogy előrelépési lehetőségem az ég-világon nincsen. Már volt érettségim, szakmám, és lám, egzisztenciálisan még mindig ugyan ott tartottam: pulzált a sötétség körülöttem, nem tudtam elmozdulni semerre – nem kaptam levegőt.

– Az érettségi után három hónap múlva feljött Budapestre. Említette, hogy ez a három hónap volt élete legsötétebb időszaka. Volt valaki, aki segítette volna?

– Ott hagytam a biztos munkásszállást: fel Pestre, az utcára! Nem volt senkim.

Abban az időben nagyon sokan a Keleti, vagy a Nyugati pályaudvaron húzták meg magukat albérlet, vagy lakás híján. Rengetegen kerültek utcára a munkanélküliség következtében. 1991-ben érettségizem, ez utána volt. Akkoriban kezdődtek a nagy leépítések.

Egy darabig a pályaudvaron aludtam, azután pedig bekértem magam egy volt állami gondozottaknak fenntartott utónevelő intézetbe, a Damjanich utcába. Ott lehettem pár évig: egy feltétele volt az ottmaradásnak, hogy legyen munkám.

Mindenféle alkalmi munkákat vállaltam: egyszer voltam az Újköztemetőben kapuőr is. Ott álltam a kapuban, ki és beengedtem a kocsikat dögunalmas volt, utáltam ott lenni. Ennek már több mint húsz éve, és még mindig azon gondolkodom, hogy miért is kaptam a fizetésemet. Azóta sem jártam arra.

A merengésből is megárt a sok. Főleg akkor, ha az embernek nincsenek igazi céljai. Nekem akkoriban az volt a legfontosabb feladatom, hogy normálisan próbáljak élni: valahogy emberként. Amikor kapuőr voltam, akkor volt legmélyebb a gazdasági válság. Mindenki próbálta feltalálni magát, kitalálni valamit, hogy pénzhez jusson: baromságokat, hülyeségeket, sőt bűnöket is. Rendes munka alig volt. Nem mintha ma több lenne, de talán több a lehetőség.

Ettől azonban még nem lettünk jobbak, vagy többek. Sőt! Úgy vettem észre, hogy morális értelemben emberként egyre galádabbak vagyunk. Szóval kapuőrként sokat gondolkodtam.

Az utógondozóban végre szabad voltam. Tudtam dolgozni, próbáltam tanulni is.

Az első felvételimet az Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) nappali tagozatára adtam be, a népművelés szakra, de pár pont hiánya miatt nem vettek fel. Utána a Pedagógiai Főiskolával próbálkoztam: nem voltam alkalmas, vagy nem volt elég a tudásom, nem tudom, de elutasítottak. Aztán nem csináltam mást csak alkalmi feketemunkákból éltem, vagy csavarogtam. A Damjanich utcai utógondozóból hajléktalan szállóra kerültem megint. Amikor lejárt az ott tartózkodási határidő, mentem egy másikba, keringtem a rendszerben. A volt állami gondozottak ilyen lehetőségekkel kerülnek ki az életbe.

– Hogyan tudott végül kitörni?

– Az egyik szállóban olvastam a faliújságon egy lehetőséget: „utófelvételi a Pécsi Tudományegyetem (PTE) művelődés-szervezői szakára” volt a címe. Beadtam a jelentkezésemet és elmentem felvételizni. Felvettek levelező szakra. A budapesti hajléktalan szállóról jártam Pécsre, az egyetemre. Nem volt idegen a helyzet, mert munkásszállón laktam az érettségi megszerzése alatt is.

Az egyetemen mondták, hogy több segítség is van romák részére, és ösztöndíjakat is kaphatok, így ajánlották a Romaversitas Alapítványt.

Nagyon jól jött a segítségük és az ösztöndíj, mert ez szabadította fel azt az időt, amelyet a megélhetésemre fordítottam. A hajléktalanszállón csak vegetálni tudtam. Ez alatt azt értem, hogy a napi kis keresetem az élelemre és a szállódíjra ment el. Nem tudtam túljutni a problémáimon, de voltak könyveim. Mindig azokból merítettem bátorságot, vagy erőt…


Láng Judit interjújának ( „Már van magyar szonett is!” – Sárközi László, Huppa, 2016/09/14) teljes szövegét lásd a Periszkóp portálon, néhány versével együtt.

2018. szeptember 13.

Szóljon hozzá!