Az asszony nem ember?

„Murádin László élete és szakmai pályája talán leginkább abban kivételes – olvassuk a magvas értékelést –, hogy a 20. század történelmi terelőfalai és akadályai ellenére szívósan haladt és megmaradt, megmaradhatott a maga által választott úton. Az pedig a sors és a történelem elégtétele, hogy a nagy munkái úgy valósultak meg az elmúlt negyedszázadban, ahogy korábban elképzelni sem lehetett volna, ahogy maga sem álmodta, kisebb írásainak java része pedig szintén gyűjteményes kötetekbe kerülhetett. Úgy érhette meg a betakarítást, hogy közben folyamatosan dolgozik, velünk lehet, gyarapíthatja munkája eredményeit.” (Erdélyi magyar nyelvészek 1. Szerkesztette Kádár Edit. Europrint Kiadó Nagyvárad, 2016.)

Murádin László 1958 óta közölt heti rendszerességgel a kolozsvári magyar naipsajtóban. „S ez csupán tevékenységének egyik oldala, egyfajta közszolgálat, meg aztán el nem fojtható, magának teret követelő, ragyogó írói, újságírói vénájának megcsillogtatása, amelyet sikeresen párosít alaptevékenységével, a tudományos kutatásai során észleltekkel” – írta róla Németh Júlia 2010-ban, a tudós nyelvészprofesszor 80. születésnapján. Népszerű nyelvművelése sikerrel túlélt mindenféle és -fajta belső és külső rendszer- és hatalomváltást.

Mára azonban egyre inkább kiszorul a nyelvművelés az írott és elektronikus sajtóból. Iskolákban, szakkörökban, a nyelvápoló szövetségben élénk a tevékenység –, a nagyközönséget azonban a közmédia magára hagyta. Nyelvünk pallérozása már nem „trendi”. A napi-, heti és havilapokban alig lelhető fel. Igaz viszont, hogy a lapok nagy része ellehetetlenült, jobbára online változatban jelenik meg; nyomtatott formájukra egyre kisebb az igény. A posta gyenge működése miatt nem juthat korán reggel friss olvasnivalóhoz az előfizető, ezért aztán átpártol az internetes (ingyenes) információs forrásokhoz.

A közösségi oldalak pedig hemzsegnek a rosszul megfogalmazott (jobb mondatokra érdemes) gondolatoktól; a kommentekből pedig egyszerre csak (?) nyilvánvalóvá válik a közösség sajnálatosan alacsony anyanyelvi szintje, tudása – szomorú írásbelisége.

Murádin László nyelvművelő könyvei nem elérhetetlenek, az igényes magyar ember megszerezheti őket a kereskedelemből.

„Néha megvádolnak: miért nem írok a napisajtóban megjelenő nyelvi hibákról? Alighanem azért, mert nem szeretek piros ceruzával újságot olvasni; mert tudom, hogy az újságírás nem könnyű mesterség; mert bármelyik újságíró, korrektor tudja, hogy az és, s kötőszó elé vesszőt teszünk, ha mondatokat köt össze…(…) Olykor teszek persze nyelvhelyességi kérdésekben epés megjegyzéseket is. Az olvasó előtt alighanem ismert, hogy általáában a nyelv érdekes, szép és csodálatos világáról szoktam írni, s ha nem is mindig, de lehetőleg kerülöm köznapi fogalmazásunk botlásainak, nyelvi vétségeinek sorozatos bemutatását. Tudom persze, hiba mindig akad, főleg az újságírás mindennapos, mindig sürgős robotjában, de már nem elnéző az ember, és az agyába szökik a vér, ha tapasztalja, hogy az írás, a cikk egésze nyelvileg, a maga igénytelenségében alatta marad mindenfajta elvárható mércének” – írja legújabb könyvének Előszavában.

A korrektori munka a gombamódra szaporodó netes portálok magról kelt szerkesztői előtt teljesen ismeretlen; igaz, a jó korrektor is fehér hollónak számít.

Murádin László nyelvművelő könyvei könnyen, játékosan nevelnek a helyes magyar beszédre, írásra. Ebben az új, közel négy és félszáz oldalas könyvben ki-ki találhat magának érdekes és hasznos szemelgetni valót. (Az előszóval együtt 235 szöveget tartalmaz az igényes kivitelezésű kötet.)

Az Erdély Lőrincze Lajosaként is emlegett Murádin László által képviselt nyelvművelés számunkra ma: létkérdés is. Egy korábbi vélekedése szerint: „A nyelvművelés végső soron társadalmi kérdés. Beletartozik az anyanyelvű iskolai oktatás, a köz- és művelődési élet lehetősége és gyakorlása, a magyar nyelvű napisajtó, a rádió és a televízió, az irodalom hatékonysága, egyszóval azoknak a forrásoknak az irányítása, ahonnan a társadalom tagjai anyanyelvi ismereteiket merítik.”

Erről erdélyi magyar közösségünk megfeledkezni látszik.

„A múltban sokan valahogy úgy képzelték el az igazi nyelvművelőt vagy inkább nyelvvédőt, akinek csupán az az egyetlen igazi feladata, hogy féltékenyen őrködjék nyelvünk tisztaságán, irtsa a helytelen kifejezéseket és a nyelvtől idegen szavakat. S ebben a felfogásban volt is valami igaz. A régi nyelvművelés valóságos büntetőexpedícióként áll a közönséggel, a közönség nyelvhasználatával szemben. Nyelvtani paragrafusok tömegét olvasták dörgő pátosszal vagy megvető gúnnyal az avatatlan közönség fejére…

Az új nyelvművelés hihetetlen mértékben, minőségileg különbözik a régitől. A mai nyelvművelő mindenekelőtt gondolkodni, elmélkedni, ítélni, megtanítani akarja a nyelvi kérdésekben kevésbé jártas olvasót, s nem oktatja ki olvasóját, nem riasztja el tételes szabályok áradatával, hanem mintegy megbeszéli vele a szóban forgó nyelvi kérdést, s szinte vele együtt oldja meg azt. A cél és módszer nem a mindenáron való irtogatás, nem az idegen szavak mindenáron való üldözése, hanem a nyelvi műveltség, ismeret olyan fokú emelése, terjesztése, hogy a köznapi beszélő a felmerülő nyelvhelyességi kérdésekben jórészt maga is eliazodhassék. A nyelvművelés mai „harcosai” közérthető nyelven, világos stílusban és fogalmazásban akarják megismertetni az olvasókat a magyar nyelv legfontosabb kérdéseivel, meg akarják szerettetni velük a nyelvet mint a gondolat kifejezésének eszközét, tudatosítani akarják bennük a nyelvhasználattal összefüggő nyelvi ismereteket. De nemcsak az a fontos, hogy a beszélő el tudjon igazodni a nyelvi helyesség labirintusában, azaz a nyelvművelés nemcsak a helyes beszédre buzdít, hanem arra is, hogy anyanyelvünket színes, változatos, hajlékony eszközként kezeljük, és hogy érzéseinket, hangulatunkat híven tolmácsoló hangszernek tekintsük. A hangsúly tehát nem a tiltó szabályok ismeretén, hanem a nyelv szellemének elsajátításán van.”

Ezt a nemes krédót gyümölcsöző pályáján mindig szem előtt tartotta Murádin László.

Kedvcsinálónak álljon itt a címadó írás befejező része: „Az asszonyállat, asszonyi állat megnevezést, mely a 16–17. században eléggé általános volt, korántsem érezték sértőnek. Az állat szavunk ugyanis, mely az áll igének származékszava, kezdetben ezt jelentette: ’állapot’, majd ’létező dolog’, ’lény, élőlény’, s csak később jelentette a mai értelemben vett állatot. Az asszonyállat szónak abban az időben az volt az értelme: asszonyi lény, női lény.”


*Az asszony nem ember? Nyelvművelő írások. Europrint Kiadó Nagyvárad, 2017

Bölöni Domokos


Murádin László könyvei

Anyanyelvünk művelése (cikkek és tanulmányok), Kriterion Kiadó, 1975. (Gálffy Mózessel)

Szavak titka, Dacia Kolozsvár, 1977.

Szavak színeváltozása, Dacia Kolozsvár, 1983.

Erdélyi magyar nyelvföldrajz, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2010.

Anyanyelvünk ösvényein. Nyelvművelő írások, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 1996.

A hely, ahol élünk. Barangolások Erdély helynevei között, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 1998.

Utak és nevek: településnevek erdélyi utakon, Magyar Nyelv és Kultúra Társ 2003.

Ki volt az a bizonyos Deákné? Rövid nyelvművelő írások, Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2003.

Anyanyelvi mozaik. Nyelvművelő írások, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2004.

Mitől szép egy szó, Europrint Kiadó Nagyvárad , 2006.

Utak és nevek. Településnevek partiumi utakon, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2012.

Babér és borostyán, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2007.

Hókuszpókusz. Nyelvművelő írások, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2014.

Az asszony nem ember? Nyelvművelő írások, Europrint Kiadó Nagyvárad, 2107.

2018. szeptember 14.

2 hozzászólás érkezett

  1. Skandikamera:

    ”Az asszonyállat, asszonyi állat megnevezést, mely a 16–17. században eléggé általános volt, korántsem érezték sértőnek.”

    A szőke nő- és anyósvicceket, melyek a 20. században eléggé általánosak voltak, korántsem érezték sértőnek.

    A férfiak.

  2. Nászta Katalin:

    Köszönöm ezt a figyelemkeltő cikket!

Szóljon hozzá!