Orbán Ferenc: A kockázat napjai (4)

… Egy… kettő…. tíz!

Előbb még azt kellett megtanulnom, hogy mi a „smirgli”.
Ez nem természettudományos szakszó, de tökéletesen kifejezi azt, ami itt az emberrel történik.
A járat hasonlít a Gályarabok folyosójához. A dolomitos mennyezetből a víz. tüskéket oldott ki, olyan éleseket, mint a csiszolópapír felülete. Csak valamivel durvábbak a szemcsék. Annyival, hogy átszúrhassák a dupla kabátujjat. S a plafon lelóg az ember feje fölé, csupán annyi a hely, hogy hanyatt fekve könyökkel toljuk előre magunkat. Húzzuk a zsákot s minduntalan beakadó rongyainkat.
A járat alja ugyanolyan képződményekkel tele, mint a mennyezet!
Tiszta fakírság.
Egri Laci, a matematikatanár – alig huszonöt éves – vigyorogva jegyzi meg:
– Tudod, ez volt a smirgli.
– Köszönöm, vettem észre…
Lóg utánunk a ruha, sápadtan villan elő meztelenségünk. . . A hátizsák – kapri!
Szerencsére még otthon szóltak a fiúk, hogy mindent nájlonba kell csomagolni a nedvesség miatt. Ez most védi a holmikat a viszontagságoktól is.
Késő délelőtti órában pihenő annál a pontnál, ameddig a Barlangkutató Intézet munkatársai pár évvel ezelőtt eljutottak. Akkor végpontnak hitték … Cigarettaszünet. Kílálom a profot.
– Én nem hoztam magammal – mondja. – Le akarom szokni a dohányzást… – És elfogadja.
Laji rendületlenül énekli a Vasárnap délutánt, közben C-vitamint osztogat, hogy ne kelljen mindenkinek előhalásznia a zsákjából.
Lelkileg felkészülünk a nagy, diaklázis megmászására.
Kettérepedt a hegy. A hasadás csak akkora, hogy egy ember befér rajta. Zsák nélkül. A csomagokat ismét kézről kézre adogatjuk, láncban. Az emelkedő, amelyen fel kell jutnunk, körülbelül negyven méter, alig dőlt szögben.
Lent még valahogy sikerül átbújnunk a lyukon, aztán elérünk egy omladékos részt; amelynek a szélén szakadék ásít. Az út tovább mintegy hét méter magas, teljesen meredek falon átvezet. Adják a csomagokat. Előttem Krámer Tamás másodéves geológia szakos hallgató rakja halomba a zsákokat. Ami nem fér az üregbe, sziklacsücsökre akasztja.
Meg kell mászni a falat.
Tíz körömmel kell kapaszkodni az apró vájatokba. Utána az egyik kezet szabaddá tenni, hogy a csomagakat továbbíthassuk. Már a fal közepén járunk, amikor Tamás leszól:
– Maradjatok helyben! Emil és Laci előrement, hogy megkeressék a nagy omlástermet. Ott kötélnek kell lennie. Anélkül a következő szakaszon nem juthatunk át …
Tizennégy órája úton vagyunk.
A szunnyadozó lámpafényben hosszúra nyúlnak az árnyékok: elmélyülnek a szakadékok, az üregek, nem kell visszanézni, de fentről időnként kő gurul. Félreállni nem lehet. A térd remeg, a kéz is. Csak az ujjak kapcsolódnak rá a sziklacsücsökre s markolják az erő utolsó foszlányaival …
Tomor Zoli, az egyik gyergyói vendég-barlangkutató kissé lennebbről időnként felszól:
– A szem… Az le ne koppanjon…
Csüngünk a sziklafalon; itt most várni kell, ki tudja, meddig… Arcom majdnem éri a sápadt mészkövet. Két kezem szétáll, mintha kifeszítettek volna, nézem mindig gondosan ápolt körmeim, most beszakadoztak, kézfejem hófehér, kiszaladt belőle a vér. Egész testemmel fél lábamra ereszkedem, az ólomsúlyt hatványozott arányban növelik a múló percek.
Hirtelen úgy érzem, hogy kiestem az időből…
Az idő elrohant mellettem, s engem itt hagyott ebben a kürtőben, de előbb rám akasztott egy hatalmas súlyt, amely mindjobban húz lefelé, egyre húz, és már nincs erőm, hogy tartsam magam.
– Válts lábat, nem hallod! – ordít Tomor. – Reszketsz, ember, válts lábat! – Aztán tenyerét szabadon csüngő lábam alá teszi, s lassan segíti a támaszték felé… Egy pillanatig csak az ujjaim begyén tartom egész testsúlyom, amíg pihent lábam rákerül a támasztékra.
Az ember a félelmet először a gyomrában érzi…
Egy csomó a gyomorszájtól kezd felfelé kúszni, megakad a mellkas közepén, megdöngeti a szívet, aztán elhelyezkedik a torokban, amely kiszáradt, összeszorult… Hirtelen belém hasít a gondolat, hogy le fogok esni!
Alattam hét méter semmi, aztán sziklapárkány tele csomagokkal, utána újabb kürtő – és az állati félelem fojtogat…
S ekkor eszembe jut, hogy a lakásom és a szerkesztőség között a távolság, egy trolimegálló, és én ezt a távolságot minden reggel trolival teszem meg, mert kényelmes ember vagyok – és erre hangosan, hisztisen felröhögök… Minek kellett nekem ide jönnöm!
– Valami baj van? – kérdi Tomor. Intek, hogy semmi.
– Valahogyan mozgasd meg a végtagjaid…
Próbálkozom.
Mozdul, nyújtózik az egyik láb. Aztán a másik. Az ember homlokáról elered a veríték, sós cseppek gurulnak le az arcán, pedig nem mozdul a menet.
Bagaméri hangját halljuk, szinte félálomban:
– Mi az istenért állunk! Menni kell, különben megdermed a nép!
Alább Garai Pista, a másik gyergyói vendég egy ingó dolomitdarabon, csomagot markol, s felnyújtja. Azért még vissza kell hajolni… Aztán továbbítani Tamásnak… Ez még csak az első. S összesen tíz csomag van. Plusz a prof egy kiló harmincöt dekás francia kötélhágcsója…
Kettő… Három… Tíz! Vége.
Két méterrel fennebb vonul a lánc. Kezdjük elölről: egy… kettő… tíz… És még mennyi van!
Kényelmesebb helyre kerülök, jó lenne megszusszanni, de nem lehet, valaki alul ismét a nehéz helyen áll. Ezen mindenkinek át kell esnie. Most talán épp a közel ötvenéves prof kapaszkodik a falon s küzd mindegyre lekoppanó szempilláival.
Nézem a krumplit: másfél órája kínlódunk a diaklázisban! … Egy… kettő … Kézről kézre…
Lassan elmúlt dél, most már délutánra hajlik odakint. Élesebbek lehetnek a fények, mélyebbek az árnyékok, a Körös partján fiatal bükkfaerdő sütkérezik… A fák szűrik a napfényt… (Minek kell erre gondolni!)
– Eggyel fennebb! – hallszik Tamás hangja.
S az emberlánc eggyel fennebb vonszolja magát.
Most Vlad Pali vezet. Sovány, sápadt arcú fiú, az ember alig nézné húszévesnek, de harminc is elmúlt.
Egyszer csak lekiált:
– Adjátok tovább: visszajött Egri Laci! Továbbítjuk.
Aztán csendesebben mondja:
– Megkapták a nagy omlástermet. De kötél nincs…
Emil előrement a táborig, kötélért!
Várni kell. Vagy nekivágni a legnehezebb szakasznak kötél nélkül… Lent Bagamériék tanácskoznak. Jön a döntés: megyünk tovább.


Következik: Lélekmelegítő

Előzmények: A vállalkozás / Nincs pardon / Vörös kérdőjelek nyomában /

2018. szeptember 14.

Szóljon hozzá!