Murádin László: Nyelvművelés (1)

Énekkar, kórus, dalárda 


Egy nyugdíjas olvasóm azt írja levelében, hogy ő még hajdan dalárdában énekelt, de ez a szó mintha kiment volna a divatból. Naponta olvas műkedvelő énekkarok, kórusok szerepléséről, vetélkedőjéről. „Épp úgy énekelnek, szerepelnek – írja -, mint mi a dalárdában. «Dalárda» mégsincs, nem kár a dalárda szóért?”
Szerintem is kár. De ez a sajnálkozás mit sem ér, ha a szavak harcából, úgy látszik a dalárda vesztesként kerül ki; az értelmező szótárak ma mint el avulóban, kiveszőben lévő szóként jegyzik. Kár, mert a dalárda mindig is ’műkedvelő énekkar’ volt, s ezt a jelentéstartalmat kiválóan jelölte szemben a hivatásos énekesek énekkarával, kórusával. Mások azonban úgy vélekednek, hogy a dalárda „torzszülött”, s ha veszendőbe megy – nem kár érte. De nézzük a történetüket.

A kar (énekkar) is, meg a kórus is latin eredetű szó (mindkettő a latin chorus átvétele). A XIX. század nyelvújítói a latin szavakat új, magyar szavakkal akarták helyettesíteni, ezért cserélték föl a kar, kórus szót a dalárda szóval. Az első adat rá 1844-ből való.
Meg kell vallani, mint szó, furcsa alkotás ez a dalárda. Vajda Péter költő egy fülemülefélét akart elnevezni, s mert ez dalos madár, a dal szóból egy koholt -ár képzővel megalkotta a dalár nevet (a struccra meg a szaladárt). A dalár szó már ekkor életképtelen volt, de ebből a tőből keletkezett a szintén szabálytalan képzésű dalárda. Azért „szabálytalan” képzés, mert a –da, -de szintén kitalált képző. Néhány lelkes nyelvújító, mint például Barczafalvi Szabó Dávid a régi csárda, borda, kaloda stb. nyomán úgy gondolta, hogy nyelvünkben, volt egy -da, -de képző. Ezzel a képzőnek vélt szóelemmel aztán egy sereg új szót teremtettek: fogda, nyomda, hizlalda, iroda, óvoda, varroda, mosoda, zárda, cukrászda, járda, uszoda meg öntöde, kötöde, festöde, sütöde, szövöde, bölcsőde stb. Ezek ma már nélkülözhetetlen szavak. Az csak természetes, hogy mellettük jónéhány olyan származék is keletkezett, mely sohasem tudott gyökeret verni. Ma már mosolygunk azon, hogy a nyelvújítók kitalálták a pulzusra a dobda szót, a regula megfelelőjeként a szabdát; a brigád elnevezése itt csoporda, a hajtóvadászat pedig zuhajda. Pedig ezek a szavak látszatra épp oly jók, mint az előbbiek.
Néhány hasonló szóalkotás bár gyökeret vert, de kérész életűnek bizonyult. Ilyen például a lovaglásra szolgáló nagy helyiség, a lovarda. A tanoda sem tudta helyettesíteni az iskolát. Az elmegyógyintézet sem tébolyda. (Bár az idegesítően rendetlen, zajos helyiségekre ma is azt mondjuk, hogy valóságos tébolyda!)
Úgy látszik csak ideig-óráig volt életképes a dalárda szó is. Nem sikerült kiszorítania az énekkar, a kórus szavunkat, de nem sikerült gyökeret vernie a kar, kórus mellett mint a ’műkedvelő énekkar’ jelölője. Pedig épp erre lett volna szükség. Nem tévedek, ha úgy vélem, hogy éppen ez a jelentésszűkülés volt a dalárda szó veszte. Enyhén gúnyos értelemben kezdték emlegetni: a dalárda „csak” műkedvelő énekkar. S ki ne akarna ezzel szemben inkább kórusban, valódi énekkarban énekelni!


Forrás: / Szabadság, 2010. január 12.

2018. szeptember 16.

Szóljon hozzá!