Halálnak halálával haltak…

1. Reszelős királynégyilkosság Genfben

1898. szeptember 10-én és másnap is ideges táviratok érkeztek az ország minden részéből a belügyminiszterhez: arra kértek választ, mi az igazság abban a rémhírként terjedő információról, hogy „Erzsébet királynénk őfelségét meggyilkolták”. A miniszterelnököt, báró Bánffy Dezsőt hivatalosan Goluchowski közös külügyminiszter értesítette a történtekről, és a kormány kénytelen volt megerősíteni a hírt, hogy Erzsébet királyné – Sissi – 1898. szeptember 10-én külföldi magántartózkodása során halálos kimenetelű merénylet áldozata lett Genfben.

A merénylet ténye széles körben ismert: Luigi Lucheni olasz származású anarchista délután fél kettő környékén, a forgalmas Mont Blanc rakparton, egy megélesített reszelővel szúrta szíven az udvarhölgye, Sztáray Irma grófnő társaságában a Beau-Rivage szállodából a hajóállomásra siető királynét.

Mint ezen a napon is, a királyné általában az év jelentős részében távol volt Bécstől: rengeteget utazott, városi környezetben is szívesen időzött. Utolsó évei kivételével sokat túrázott is, szinte igazi távgyaloglónak számított. Elvágyódás és nyughatatlanság jellemezte, viszont kedvelt helyein, illetve a felfedezésekkel teli utazásokban többnyire örömet talált. Változó egészségi állapota miatt – köszvény, idegfájdalmak és szívgyengeség jelei 1897 közepétől erősebben mutatkoztak – a merényletet megelőző években hosszabb kúrákon vett részt. Utoljára a hesseni Nauheimben gyógyult, amely – ezeknek az éveknek közeli tanúja, Sztáray Irma elmondása szerint – nem volt túlságosan nagy csáberővel rendelkező helyszín, de annál eredményesebb kúrát nyújtott: a királyné új erővel telve hagyta el a várost 1898 közepén.

A 61. életévében járó Erzsébet Genfen átutazva is változatos terveket szőtt, minden másnapra kirándulást szervezett, és utókúrára vissza kívánt térni egyik kedvelt városába, Caux-ba. A merénylet előtti nap bejárta Genfet, egy cukrászdában szokásához híven nagy adag fagylaltot evett udvarhölgyével (amely szinte elmaradhatatlan desszertje volt). Leányának, Mária Valériának egy neves boltban asztalkát választott karácsonyi ajándékul, majd hosszas séta után este tíz óra körül ért vissza a hotelbe. A másnap délelőtt is a városban találta: verklit vásárolt 24 darab kottával a wallseei gyermekek számára. A délelőtti séta után a királyné olyan derűs és nyugodt volt, hogy attól lehetett tartani, a kényelmes készülődés miatt lekésik a hajót.

A támadást követően a halál nem állt be rögtön. Bár a szúrást ejtő fegyver eljutott az áldozat szívéig, csak kisebb sebet ejtett, így a királyné csak jóval később lett rosszul. A támadó a szúráskor ellökte őt, Sztáray Irma és az arra járók segítették fel. Ezt a királyné a segítők saját nyelvén: francia, német és angol nyelven köszönve meg arról érdeklődött, vajon mit akarhatott tőle ez az ember… Mindeközben haladt tovább a kikötő felé, és csak akkor vesztette el eszméletét, miután a hajó már útnak indult. Rosszulléte miatt a hajó azonnal visszafordult, rögtönzött hordágyon a korábban elhagyott szállodába szállították, ahol azonban később már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Orvosi vélemény szerint megmentésére akkor sem lett volna esély, ha a sebesülést előbb fedezik fel.

A szegény sorsú családból származó, legtöbbször svájci útépítéseken dolgozó, a közügyekben jól informáltnak mondható és bizonyos témákban meglehetősen olvasott merénylő a vallomása szerint a merényletet maga tervelte ki, segítői nem voltak. Luchenit a merénylet után rögtön elfogták. Halálbüntetésben reménykedett, és ezt kérvényezte is, mivel Svájc adott kantonjában halálbüntetés kiszabására nem volt törvényi lehetőség. Végül életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amelynek során 1910 októberében cellájában öngyilkos lett. A lefolytatott nyomozás folyamán kiderült, hogy Lucheni az áldozat kiválasztásában vaktában cselekedett, Umberto király ellen is felmerült benne a merénylet terve. Úgy vélte, ilyesféle merényletsorozattal elérhető a kizsákmányolásra alapuló állapotok felforgatása és egy olyan világ megszületése, amelyben senkinek sem kell nélkülöznie.

(Magyar Nemzeti Levéltár Archívuma nyomán, 2013.09.10.)


2. A nyilatkozó anarkhista fogoly

Erzsébet királyné gyilkosa, Luscheni, a ki Genfben raboskodik, a fogház könyvtárából egy franczia folyóiratot olvasott, a melyben egy czikket talált arról, hogy vele a börtönben embertelenül bánnak.

Erzsébet királyné gyilkosa erre franczia nyelven helyreigazítást írt a lap számára, tudatta, hogy humánusan bánnak vele, eledele jobb, mint a milyent olasz munkás szerezhet és mert jól viseli magát, tanítják és könyveket is kap olvasni.

A nyilatkozatot el akarta küldeni a franczia lapnak és a fogházigazgató csak nehezen értette meg vele, hogy fegyenczeknek tilos a külvilággal érintkezniök. Luscheni egyszer hetenkint részt vehet a franczia tanításban és nyolcz év alatt jól elsajátította a franczia nyelvet.

(Huszadik század.hu / 1906 | Március)


3. A halálbüntetésről

Megjött a hír, a múlt heti posta hozta, hogy Lucheni, boldog emlékű Erzsébet királyasszonyunk gyilkosa, a genfi fogház egyik cellájában elborult elmével felakasztotta magát. Bármily alkalmas és bármily csábitó volna is ez az alkalom arra, hogy a megérdemelt büntetésről hosszabb prédikációt tartsak, nem teszem ezt. Nem visz rá a lélek. Ez az egyszerű tény egészen más gondolatokat ébreszt fel bennem. Eszembe jut az az idő, midőn a fájdalom paroxizmusában az egész nemzet mint egy ember kiáltotta a nemtelen gyilkos felé a halált, s emlékszem reá, hogy szorult mindenkinek ökölbe a keze és hogy gyalázták országszerte a liberális Svájcot csupán azért a körülményért, mert ott a halálbüntetést már jóval előbb eltörölték.

Éppen ez a kérdés, a halálbüntetés sokat vitatott kérdése az, ami eszembe jut ezen a napon, s amiről Írni akarok.

Egy percig sem habozom kijelenteni, hogy részemről a halálbüntetés eltörlésének vagyok a hive. Feltétlenül kötelezőnek ismerem el ugyanis mindenkire nézve azt az erkölcsi szabályt, melyet Mózes tiz parancsolatja a legrövidebben és legfrappánsabban ezzel a két szóval fejezett ki, hogy ne ölj !

Felfogásom az, ha részemről tiltom az ölést, úgy magamnak sem szabad ebbe a hibába esnem.

Sokan azt vetik ellen, hogy ez állhat és áll is az egyes emberre vonatkozólag, de nem kötheti az államot. 1

Nem fogadhatom el ezt az ellenvetést. Mindjárt meg mondom, hogy miért.

Maga az állam is személy : a népet alkotó egyeseknek összességgé, jogi személylyé való tömörülése, egyik kiváló közjogászunk szerint, — akinek véleményét magam is szó nélkül fogadom el — valamely embersokaságnak magasabb személyi életre való egyesülése. Szóval az állam is személyi életet folytat, még pedig ha a fenti definíció jó, úgy egyenesen ideális személyi életet ól. Szinte érthetetlen ennélfogva előttem, hogyan kívánhatja meg az állam, hogy az őt alkotó személyek betartsanak egy olyan törvényt, amelyet ö maga megtapod. Az a körülmény, hogy amidőn ezt teszi magának ennek a morális elvnek kíván érvényt ‘szerezni, szükségből látszólag igazolja ugyan, de menteni épenséggel nem menti a tettét.

Aztán gondoljuk meg, hogyha közhatalmi ténykedés közben is. de mégis ember az, akit ezáltal arra jogosít, hogy embertársát megölhesse.

Nem folytatom tovább. Hiszen odajukadnék ki, hogy maga az állam, midőn tiltja az ölést önmaga a felbujtó szerét játsza.

Vannak, akik az elrettentés céljából tartják kívánatosnak a halálbüntetés fenntartását.

Ez az álláspont tarthatatlan.

Régen megdőlt már az az elv, hogy a büntetés azért van, hogy az embereket .elrettentse a bűntől. Igazolja ezt a körülmény, hogy jelenleg, a nemtelen büntetési fajok kivesztével éppenséggel nem növekedett a büntettek száma. Sőt többet mondok. A régi jó világban, amikor egymást érte a statárium és minden falu végén ott állott elrettentő példaképpen egy két delikvenssel kopasz ágain, az akasztófa, a kis tolvaj, akit talán szegénysége, a nyomor vitt rá a bűnözésre, s aki talán méltányos elbánás esetén később hasznos tagja lett volna az államnak, a társadalom üldözöttjévé, halálfélelmében futóbetyárrá, kérges lelkű haramiává, rettegett gyilkossá lett.

Ha pedig elfogadjuk a büntető igazságszolgáltatás terén immár általánossá vált szabályt, hogy a büntetés célja nem egyéb, mint a társadalomra veszedelmes egyének távoltartása, elkülönítése a társadalomtól, kapcsolatban azok megjavításával, akkor — könnyen be lehet látni — hogy a halálbüntetésnek manapság semmi értelme sincsen Teljes joggal és kellő eredménnyel helyettesíti azt az életfogytiglani fegyház. Sőt! A szabadon felnőtt emberre nézve ez talán még súlyosabb büntetés a halálnál is! Mutatja ezt a Luccheni esete is.

Ilyen okokból azt az ellenérvet, hogy sokakat a börtön, mivelhogy ingyen élés az állam kenyerén, bűnözésre csábit, annyira nevetségesnek tartom, hogy bővebben nem is foglalkozom vele.

Nem mulaszthatom el azonban, hogy egy körülményre még fel ne hívjam a figyelmet s éz az, hogy — errare humánum est — végre a biró is csak ember és az is tévedhet. Bár a gondos nyomozás s a bűnügyek lelkiismeretes lefolytatása szinte kizárja azt, hogy főben járó bűn elkövetéséért ártatlanul Ítéljenek el valakit, mégis kiváncsi vagyok, hogy reparálná tévedését később az állam, illetve annak e téren funkcionáló szerve a bíróság, halálos Ítélet esetén, a kivégzés után?

Pedig emlékszem egy esetre, nem is olyan régen történt, tiz esztendeig szivta már a rab a börtön levegőjét, amikor kiderült az ártatlansága. Pedig főbenjáró bűnt kellett elkövetnie, olyat, amiért esetleg halállal is lakolhatott volna, mert gyerekségért, bagatell dolgokért senkit sem ítélnek el tiz . esztendőre.

Végtére is ki kell mondanom: én a halál- büntetés fő indokát a iosssuban látom. Egyedül ez az indok az amivel igazolni lehet eme brutális intézményfenntartását. Azt azonban hiszem és vallom, hogy még vitatni is felesleges, miszerint a bosszú érzete még az egyes emberhez sem illik, nemhogy az államhoz, annak komolyságához és fenséges hivatásához méltó lenne.

Ha, amint kell is, az állam mindenáron irtó hadjáratot akar indítani a bűn ellen, van annak egy sokkal nemesebb és ami fő, sokkal inkább célhoz vezető útja. Tessék minden erejével odahatni, hogy a népet helyes és mindent átfogó nevelési rendszerrel egy tisztultabb. magasabb erkölcsi felfogás, a jó megértésének és gyakorlásának a régiójába emelje. Ha ezt teszi, hivatásának magaslatán áll, mig a halálbüntetés fenntartásával szegénységi bizonyítványt állít ki magáról.

(Igazság, 1910, október 28, Nyiregyháza – hetilap)


4. Háborúk, diktatúrák késleltették a teljes betiltást

A halálbüntetés első jelentős magyarországi kritikusa Szemere Bertalan, aki 1841-es Akadémiai-díjas pályamunkájában anakronizmusnak nevezte és helyette „az örökfogságot” javasolta. Az 1843-as büntetőtörvénykönyv-javaslat mellőzte a halálbüntetést, mint büntetési nemet, de a főrendiház konzervatív tagjai miatt nem került elfogadásra. Az első modern magyar büntetőtörvénykönyv, az 1878-as Csemegi-kódex szűk körre korlátozta a halálbüntetést (a király személye elleni felségsértés és a gyilkosság bűntette), hatályba lépése után a bíróságok alig alkalmazták, sőt 1895 és 1900 között egyáltalán nem. Ebben az évtizedben alig volt kivégzés, a halálra ítéltek jórészt kegyelmet kaptak.

A kivégzés is jelentősen megváltozott, hiszen azt már zárt helyen, szűk körben hajtották végre – a nyaktiló bevezetésének eredménytelensége miatt – akasztással. A végrehajtást 1880-ban kelt első miniszteri rendelet szabályozta.

A Csemegi-kódex elfogadása és 1914 között eltelt években összesen 38 halálos ítéletet hajtottak végre. Bár ez alapján lassan elérkezettnek tűnt az idő a halálbüntetés teljes megszüntetésére, az első világháború kitörése ellenkező folyamatot indított el. Egyre több cselekményt fenyegettek ezzel a büntetéssel, így például 1915-től halállal büntethetők lettek a hadviselés érdekei elleni visszaélések legsúlyosabb esetei és a kiszabott büntetések száma a háborút követően is emelkedett a forradalmak időszaka alatt. Az 1921. évi III. törvénycikk államellenes és forradalmi cselekményben való részvételért is halálbüntetés alkalmazását tette lehetővé. 1923 és 1941 közt kevéssé alkalmazták, a kiszabott halálbüntetések éves átlaga a kettőt sem érte el, némelyik évben pedig egyáltalán nem szabták ki.

1931-ben Matuska Szilveszter felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot. A merénylet után hat nappal az igazságügy-miniszter rendeleti úton terjesztette ki a halálbüntetés alkalmazhatóságát egy sor cselekményre. Bár Matuskát nem lehetett kivégezni, az új jogszabály nyomán több halálos ítéletet végre is hajtottak.

1945 után alkalmazásának lehetőségét messze kiterjesztették és politikai, gazdasági, sőt tulajdon elleni bűncselekményekre is kiszabták. A népbíróságok kiemelkedően nagyszámú halálos ítéletet hoztak: működésük során 477 emberre szabták ki, ebből 189-et hajtottak végre. A Csemegi-kódex általános részét felváltó 1950. évi II. törvényben már általános büntetési nemként jelent meg a halálbüntetés. Különösen sok ilyen ítélet született a koncepciós perekben és az 1956-os forradalmat követő megtorlás során: 1956 és 1961 között 277 embert végeztek ki. Az 1961-es büntető törvénykönyvben 28 rendelkezés adott módot a halálbüntetésre, köztük 12 katonai bűntett. A szabályozás 1971-ben (28. sz. tvr.) és 1978-ban (Btk.) módosult.

Az eltörlését megelőző negyed évszázadban a halálbüntetés alkalmazása jelentősen visszaesett: 1971 és 1990 között 53 jogerős ítéletet hajtottak végre.Az 1960-as években éves átlagban nyolc embert végeztek ki, az 1970-es években évi 1-6 embert és átlagban évi három halálbüntetést szabtak ki. 1980 és 1989 közt évi 1-5 halálbüntetést szabtak ki és átlag évi hármat hajtottak végre. A halálbüntetés utolsó magyarországi évtizedeiben az emberölés minősített eseteire szabták ki és a kiszabott büntetéseket végre is hajtották. Az utolsó kivégzésre 1988. július 14-én került sor. Az utolsó kivégzett Vadász Ernő volt, aki egy férfit brutálisan megkínzott és megölt.

Magyarországon a halálbüntetést 1990-ben törölték el, miután az Alkotmánybíróság 23/1990. (X. 31.) AB határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította azt, az Alkotmány 8. és 54. § alapján.

(Wikipédia)


Összeállította: CsG

2018. szeptember 16.

Szóljon hozzá!