Előhívott beszélgetések: Mándy Iván

Így vagy úgy, mégis csak egy csapat

Nem tudom, Mándy Ivánt hogyan lehet inkább szóra bírni. Úgy, hogy az ember odaül mellé és hallgatja őt, vagy úgy, hogy odaül mellé és beszélteti őt. Én ez utóbbival próbálkoztam. Valószínűleg abból adódóan, hogy eddig nem volt alkalmam megismerkedni vele. Így hát most megismerni is akartam és meginterjúvolni is. Nehéz dolgom volt. Még nemigen láttam embert, akinek annyira kevés mondanivalója lett volna önmagáról, mint Mándy Ivánnak. Beszélgetésünk során, jöttem rá arra: nem az a jó interjú, amikor én nagyon pontosan tudom, hogy mi a kérdeznivalóm —, hanem amikor azt tudom nagyon pontosan, az interjúalanyban mi vár igazán elmondásra. Talán többet tudok meg Mándy Ivánról, ha a házában levő fogast, széket, lavórt kérdezgetem Mándy Ivánról. Talán többet árultak volna el írójukról, mint amennyit az író elárult önmagáról… (Az interjú ideje: 1990. 9. 29. ; kérdező: Kenéz Ferenc, forrás: Esti Hírlap. Az előhívás alkalma: idén lesz 100 éve, hogy Mándy Iván megszületett)

– Milyen a közérzete Mándy Ivánnak ma, amikor kiadó, terjesztés, nyomda összeomlani látszik, a könyvszakma válságban van? Egy kicsit azt is kérdem: milyen a közérzete azoknak, akiket mindez nem érint?
– Már hogyne érintene mindez engem is? Érinti a fiatal írótársadalmat, érinti nem egy kitűnő, tehetséges kollégámat, hát akkor hogyne érintene engem is?
– Viszont neked csak nincsenek kiadási gondjaid?!
– De voltak, és éppen ezért én nagyon pontosan tudom, hogy az ilyen helyzet mit jelent. Hogyne lettek volna, a Rákosi-korszakban egészen végig kiadási gondjaim voltak. Kiadási?! Életben maradási! És nemcsak nekem, hanem, ahogy az köztudott, az egész Újholdas nemzedéknek. És persze, másoknak is. Ha a mellettem élő igen jó írók nem tudnak megjelenni, hogyan is ne lenne az nekem is gondom?
– Keresnek-e az újonnan alakult kis kiadók is? Gondolok itt arra, hogy a kis kiadók is inkább nagy emberekből akarnak vagy tudnak megélni!
– Még eddig nem kerestek. Nekem megvan a magam kiadója, én a Magvetővel állok nagyon jó munkatársi viszonyban, ám ez ennél nem is jelent többet. Hogy „nagy ember” lennék, hát ezt ne firtassuk… Nem hiszem, hogy olyan nagy üzlet lennék a kis kiadók számára. A Magvető kiad. Ám nem azért, mintha üzlet lennék…– Mi hát akkor a legfontosabb? Amire az íróknak koncentrálniuk kell? – Gondjainknál fontosabbnak tartom, hogy ez azért egy csapat. Akárhogy is, mégiscsak egy csapat. Ezt tudnunk kell mindannyiunknak. Nem kell szeretnünk egymást, de viseljük el egymást. Ez egy csapat. Akárhogy is veszekednek. Csak ne méltatlanul veszekedjenek. A helyzet életveszélyes. Próbáljuk egymást elviselni.
– Mitől életveszélyes a helyzet?
– Attól a gyűlölettől, amely különféle okokból bárkiben föltámadhat. Minden helyzet a gyűlölettől életveszélyes.
– Legyünk csapat, viseljük el egymást – mondod, miközben talán épp ez a csapatszerűség van a leginkább bomlófélben. Megalakult egy „másik” írószövetség, s ki tudja, a jövő héten nem alakul-e egy harmadik, negyedik is…
– Miért lenne ez baj? Isten őrizz, hogy egy véleményen legyünk mindnyájan. Fölmerült az, hogy egy bizonyos ízlésterror működik az irodalmi életben. Mindenkinek joga van a saját ízléséhez. Miért lenne ez ízlésterror?
– Ebben tehát a demokrácia lehetősége nyilvánul meg? Nem az irodalom szekér-táborosítása?
– Szekértábor volt a Rákosi-korszakban. Szellemileg egységes kisközösségek. Ma magunkkal kell megvívni a legnagyobb csatát. Szavaljunk kevesebbet, de önmagunkból hozzuk ki a maximumot. Ennyit tehetünk. S ez a legtöbb, azt hiszem.
– Nemrég a Mozgó Világ egyik számában Alberto Arbasino olasz újságíró La Repubblicában megjelent írását próbáltátok ízekre szedni, melyben az olasz publicista „lerondítja” Budapest közmegegyezéses szépségeit...
– Egy badarság. Rómának aranyból levő épületei vannak. Ajánlottam a szerzőnek, jöjjön el, sétáljunk egyet mondjuk a Nagymező utcában…
– Neked, aki jobban ragaszkodsz egy-egy budapesti kapualj szépségéhez, mint más egy Loire-menti kastélyéhoz – van-e személyes világkiállítás-képed?
– Hogyne. Hát én ezeket a gyönyörűséges öreg kapualjakat mind bemutatnám azon a leendő világkiállításon. Attrakció lehetne belőle.
– De van-e személyes álláspontod a világkiállítással kapcsolatban? Legyen-e vagy ne legyen?
– Hát én ezt nem tudom eldönteni. Ehhez én nem értek. Attól függ, mennyibe kerül anyagilag. Ha ennek az lenne a következménye, hogy a nyugdíjasok még nehezebben élnének, hát akkor az nagyon tragikus lenne.
– Nem túlságosan magánemberi viszonyulás ez?
– Miért, milyen kellene legyen? Politikusi? Én nem érem el a politikát, legföljebb a politika ér el engem.
– Ugyanabból a Mozgó Világból tudom, hogy lakásod sokáig a Bodográf mozi B terme volt. Ezt hogyan értsem?
– Úgy, hogy mielőtt tanulmányaimat az ötödik gimnáziumi évben végleg befejeztem volna, szinte egyfolytában ott ültem, a moziban. Iskola helyett én Bodográf moziba jártam.
– Hány évet voltál ilyen notórius moziba-járó?
– Nem csak voltam, ma is az vagyok.
– És most honnan hiányzol, amikor moziban vagy?
– Azt hiszem, sehonnan nem hiányzom olyan nagyon. A moziból én nagyon sokat tanultam. Tatinak, a francia rendezőnek a filmjeiben vettem észre először a bútorok lelkét. Ez a felfedezés nagy bátorságot adott nekem írói világom kialakításában. Amikor észrevettem, hogy a környezetünkben található tárgyaknak külön életük van. Így például egy széknek, egy fogasnak, vagy akár egy lavórnak is. S legközelebbi tárgyaink nagyon sokat tudnak rólunk. Egy szék például nagyon megsértődik, ha meg akarunk válni tőle.
– S ha megszólaltatnánk e tárgyaidat? Vajon mit mondanának rólad?
– Nem tudom. Meg kell kérdezni őket…

2018. október 10.

Szóljon hozzá!