Van rá magyarázat – Örkény István: Hova siettél?

Május huszadikán lejárt a vízumom.
Épp egy éve voltam Franciaországban, de a hatóságokkal mindaddig nem volt találkozásom. Most aztán lett lótni-futnivalóm, hogy több se kellett. A sok utánjárás, sorban állás két napomat vette el. A legszebb májusi napokat, melyek fényesek és hűvösek voltak, és megpendültek az üvegen, mint a frissen vert ezüstpénzek.
Délutánjaimat a Szent Genovéva könyvtárban töltöttem. Törzshelyem volt ott, majd egy esztendeje. Magában álló jelenség lehettem. Ha az altiszt odajött és megkérdezte, hogy mit óhajtok olvasni, nyugodt lélekkel válaszoltam:
– Mindegy. Ajánljon valami jót.
– Én ajánljak? – bámult rám az elején, mikor még nem ismert. – Nekünk hétszázezer könyvünk van, és közte harmincezer inkunábulum
– Hát akkor hozza ide azt, amit a többiek beadtak – javasoltam.
Nekem mindegy volt. Oly csekély alaptőkével indultam rohamra a francia kultúra ellen, mintha valaki a Standard Oilt akarná kiragadni a részvényesek kezéből, s nincs hozzá egyebe, mint egy olajpecsét a ruháján.
Mások határozott céllal jártak ide. Előre megírt cédulákat hoztak, és átrágták magukat egy-egy részletkérdésen a szuvak türelmével. Nekem, mint a fecskének, egyszerre mindenfelé szabad volt repülnöm. Elolvastam Lespinasse kisasszony levelei-t. Elolvastam a Saint-simonizmus történeté-t, 1825-től 1864-ig. El a Katonai Szállítók Illetménytáblázatá-t, egy füzetet arról, hogy Mit tegyünk, ha salétromos a pincénk, aztán Franciaország Királyainak Válogatott Gondolatai-t. Két gondolat közt levehettem a polcról a Nagy Larousse-t, mert ami Cholesterin címszó alatt állt, éppoly fontos kinyilatkozás volt számomra, mint amit a kumis nevű erjesztett italról közölt. Egy év alatt a szuvak alig valamicskét araszoltak előre, én viszont hétmérföldes léptekkel csörtettem befelé a francia nyelvbe és műveltségbe. Egy év alatt a csecsemő is megháromszorozza súlyát.
Huszonharmadikán úgy látszott, hogy aligha jutok el a könyvtárba. Délelőttöm azzal telt el, hogy kérvényt írtam egy kávéházban, s aztán sorba álltam a prefektúrán egy ablak előtt, melyre az N, O, P és Q betűk voltak ráfestve. Mikor sorra kerültem, kiszólt a tisztviselő:
– Hol vannak a fényképek?
Háromnegyed kettő volt. Ötkor véget ért a félfogadás. Szerencsére mindjárt a sarkon, a boulevard du Palais-n fölfedeztem egy igazolványfényképekkel teli kirakatot. Kövér, borzas hajú, csipkeruhás asszony fogadott, hatalmas keblén akkora kámeával, mint egy kompótostányér. A kámeán Xerxész valamelyik csatája volt kifaragva.
– Három óra múlva lehet jönni a képekért – mondta.
– Az nekem késő, asszonyom. Ötkor zárják a prefektúrát.
A kámea kék alapján fehér alakok öldökölték egymást. Egy ló két lábra ágaskodva épp levetette lovasát, akinek egy nyílvessző állt meg a torkában.
– Hiába – mondta az asszony. – Három óránál gyorsabban sehol a világon nem csinálják meg a képeit.
– De nekem ötig be kell adnom a kérvényt, asszonyom.
A haldokló lovason kívül hullák és lódögök is ki voltak faragva a kámeán. A hullák fölött egy szakállas perzsa diadalittasan röhögött.
– Ezt nézi? – kérdezte az asszony. – Már sokan megbámulták.
– Isteni darab – mondtam megbabonázva.
– Néhány szakértő már meg akarta venni – mondta az asszony. – Főleg külföldiek.
– Nem csodálom. Kisebbfajta vagyon lehet az ára.
Kezdett megpuhulni. Lágyan mosolygott, lekapcsolta, szeretettel nézte, majd visszatűzte a melltűt. Akkora keble volt, hogy szöget lehetett volna bele verni.
– Ma már nem is látni ilyesmit – mondtam sóvár mosollyal.
– Családi ereklye – mondta ellágyulva. – Eredetileg Figueras herceg tulajdona volt.
– Az meg is látszik rajta.
– A hercegnél még a falon lógott. Én csináltattam belőle brosst.
– Ami az ön ízlését dicséri, asszonyom – jegyeztem meg.
Rám nézett, mérlegelve.
– Hát nem bánom – mondta hirtelen. – Két és fél óra múlva jöhet a képekért.
– Köszönöm, asszonyom. Akkor még beadhatom a kérvényemet, és még a könyvtárba menni is lesz időm.
– Egészen kivételesen – mondta az asszony. – Sehol a világon nem kapná meg két és fél óra alatt a képeit.
– Nagyon szépen köszönöm.
– De ne szóljon senkinek. Mindenki másnak három óra.
Odakint sütött a nap. Ragyogva, vakítva, egészen különlegesen sütött, mintha a fotonoknak éppen tavaszi ívásuk lett volna, s mind ideözönlöttek volna, hogy megtermékenyüljenek a Citén. Átmentem a hídon, és lenéztem a vízre. Volt két és fél órám, és sütött a nap.
Arra gondoltam, hogy van két és fél órám, és azt csinálhatok vele, amit akarok. Arra gondoltam, hogy az ember addig fiatal, amíg héba-hóba van ilyen két és fél órája. Nem sürgetik. Nem várják. Nem marasztalják. Senkitől sem fél, és senkit sem irigyel: csak van. Arra is gondoltam, hogy ez egyszer el fog múlni, de mindjárt elhessegettem ezt a gondolatot.
Aztán arra gondoltam, hogy Párizsban vagyok. Erre sokszor szoktam gondolni, mert ez ugyanolyan érzés, mint ha faragott melltűje van valakinek. Itt vagyok, s ettől pezsgésnek indul a vér. Lehet, hogy egyszer másutt leszek, és gyötrődni fogok, esetleg éhes vagy beteg, vagy a halálomon leszek, de most itt vagyok, és ezt már tőlem senki sem veheti el.
Aztán azon tűnődtem, hogy lehet-e múló perceket egy kámeára vésni, és elvégeztem magamban, hogy ezeket a perceket lehet. Körülnéztem, hogy mi bennük a legillanóbb, mert ezt kellett legjobban megjegyeznem. Például elnéztem, hogyan csillognak a finom porszemek a levegőben. Megfigyeltem, hogy ahányszor átmegy rajta egy autóbusz, remegni kezd a híd a lábam alatt. Behunytam a szemem, s éreztem, hogy az Idő kezd megalvadni körülöttem, ikrássá lesz, lassan folyó és forró, mint a láva. Álomszerű állapotba merültem. Egy vízözön előtti kullancs szunnyadhat így, egy jégbe fagyott masztodon hasára ragadva. Mikor a szememet újra kinyitottam, már tudtam, hogy végérvényesen enyém lett ez a perc.
Órámra néztem. Két óra húsz; csak öt percet pocsékoltam el az örökkévalóságból. Mint aki dolgát jól végezte, lesiettem a metróba, jegyet váltottam egy éppen induló szerelvénybe. Amikor az embernek két és fél órája van, mindegy, hogy milyen szerelvényre száll. A harmadik megállónál átszálltam; amikor a kocsi elindult az Operától, és az ajtók becsapódtak mögöttem, akkor vettem észre azt a lányt.
Még nem a lányt, csak egy csíkot a homlokából, egy csücsköt a hajából, s egy féltenyérnyit a vállából, mert nagyon sokan utaztak ebbe az irányba. Ennyit láttam belőle, de ebből a kevésből, mint egy etruszk váza cserepeiből, összeállt előttem az egész. Rozsszőke hajából azt következtettem, hogy a szeme csak sötét lehet; válla a melle formáját, csuklója a bokájáét jósolta meg. Később, amikor az utasok kezdtek leszállni, láthattam, hogy nem akartak becsapni a cserepek.
Az Opera és a place Balard közt rengeteg a megálló. Valahol leszállt. Mint akit madzagon húztak, mentem utána. Még sohasem jártam Párizsnak ezen a részén. Egy rövid utcán s egy téren vágtunk át, ahol a legtöbb üzlethelyiségre cédula volt ragasztva, hogy kiadó. A kapuk előtt macskák sziesztáztak; lustán, de megértéssel néztek utánam, mert ők is ismerik ezt a szenvedélyt.
Az ember mindig azt szereti legtovább a nőkön, amit legelőször vett rajtuk észre. Nekem a szemöldöke tetszett a legjobban, mely oly merészen ívelt föl a tiszta homlokára, mint egy üdvözlőrakéta az égre. Hamvas arcbőrű, keskeny és elmélázó arca volt. Vannak nők, akik kislánykorukról fogva fél nap hosszat képesek eltűnődni azon, hogy ha férjhez mennek, a küszöbön kívül vagy belül lesz-e a lábtörlő, s ha majd megszületik, milyen névre keresztelik a gyereküket. Ennek a lánynak is ezek az édes gondok tükröződtek az arcán. Mikor befordult a sarkon, észrevettem, hogy egy érett szépségszemölcs sötétlik szellős és magas halántékán. Sietni kezdtem, hogy utolérjem.
Léptem zajára visszafordult, aztán megállt. Odamentem hozzá.
– Úgy rémlik – mondtam -, hogy együtt jöttünk a földalattival.
– Igen – mondta.
– Ha nem tévedek, maga az Operánál szállt fel.
– Nem – mondta. – Én már a place Saint-Michelen felszálltam. Láttam is magát, mikor átjöttem a hídon.
Csak bámultam rá. Ami eddig véletlen volt, eleve elrendelés lett. A csillagokba volt fölírva, harmincmillió éve, hogy én jegyet váltsak a földalattira.
– Hol látott engem? – kérdeztem hebegve.
– A hídon állt, és behunyta a szemét.
Lassan elindult. Némán vele mentem. Nem beszéltünk, de lépéseink mindjárt összehangolódtak. Csak most vettem észre, testközelből, hogy a járása is milyen szép. Rakott szoknyája alatt ringó csípője, a mosóvászon blúzban tevékenykedő melle, kezében lóbázó, sásból font retikülje oly pontos taktusérzékkel tartotta járásunk ritmusát, mintha testének minden porcikája külön-külön is tudná, hová megyünk.
– Maga nem francia? – kérdezte.
– Nem.
– Érdekes – mondta. – És kivel él itt?
– Csak egyedül – mondtam.
Ez valamiért meghatotta.
– Istenem – sóhajtotta, és gyengéden rám mosolyodott.
A legszebb szerelmek szánalomból születnek. S a meghittségnek azon a legelső lépcsőfokán, melyre mi ketten oly gyorsan fölléptünk, már ő is igényt tartott az én részvétemre.
– Én is egyedül élek itt – mondta.
– Hát maga nem párizsi? – kérdeztem.
– Nem – mondta, egy kis sóhajjal. – Én Arc-en-Barrois-ban születtem. Ott tűlevelű erdők vannak – tette hozzá.
Hátrafordult és felnézett az égre. Talán arra van Arc-en-Barrois. Én pedig láttam őt lerohanni egy vízmosáson, sűrű fenyves erdők közepén, átugrálva a görgetegköveket, miközben rozsszőke haja varkocsba fonva lobogott utána. Lent, az erdő alján terült el Arc-en-Barrois.
– Szép lehet ott – mondtam.
– Haute-Narne megye nagyon szép – mondta a lány. – Kár, hogy nem ismeri.
– Pedig szívesen megismerném.
Megállt, rám nézett, fölragyogott a szeme.
– Hát jöjjön el egyszer! – kiáltotta. – Nincs messze, és ideális a vonat-összeköttetés.
– Talán a nyáron – mondtam.
Öröme rám is átragadt. Útitervet csináltunk. Ő az összes vonatok indulási és érkezési idejét ismerte; én megígértem, hogy kölcsönkérek valakitől egy fényképezőgépet. Összekarolva és tervezgetve mentünk tovább. Az ő édes gondjai eggyel megszaporodtak, nem bírta eldönteni, hogy a két számba jöhető arc-en-barrois-i vendéglő közül melyikbe menjünk ebédelni.
– Nem szomjas? – szóltam egyszer közbe.
– Nagyon – mondta. – De én csak vizet iszom – tette hozzá, amikor beléptünk egy bisztróba.
– Én a csípős vizet szeretem – mondtam.
– Én is – mondta, és boldogan felkacagott.
Hasas, zöld színű üvegben tették elénk az ásványvizet. Rögtön elfutotta a pára. Nagyon hideg volt a víz, és úgy szúrta a nyelvünket, mintha éles jégszilánkokba haraptunk volna.
– Milyen szép szeme van – mondtam elfogódva.
– A magáé viszont kék – válaszolta a lány.
Céltalanul kóboroltunk, és sokat fecsegtünk. Néha minden ok nélkül állva maradtunk, és meg-megbámultuk egymást. Ha egy kis időre kikarolt belőlem, mindjárt gépiesen összekulcsolódott a kisujjunk; élet-halál kérdése volt, hogy legalább egy ponton érintkezzünk. Semmivé váltam volna nélküle, hasznavehetetlen limlommá, mint egy olló fele. Egyszer, mikor éppen álltunk, kutatóan nézett a szemembe.
– Hány éves maga? – kérdezte gondterhesen.
– Huszonhét.
Vállamra hajtotta fejét, megkönnyebbülten sóhajtott és továbbment.
– És maga? – kérdeztem.
– Én húsz. De mindenki azt mondja, huszonnégynek látszom.
Én is annyinak néztem. Boldoggá tett, hogy még csak húsz. E korkülönbség egyszerre szilárdabbá és időállóbbá tett mindent. Ő aztán egy bizonyos Madame Michelről mesélt, a lakásadónőjéről, aki nagyon szigorú és fukar, de csupa szív. Este nyolckor otthon kell lennie, tízkor el kell oltania a villanyt. A vécében sem szabad villanyt használnia, csak be- és kimenetelkor gyújthatja meg a lámpát. Viszont Madame Michel kimossa és kivasalja az ő fehérneműjét, amire pedig nem volna köteles, mert a szoba bérében nincs benne a mosás. Ő pedig azt vallja, hogy az olcsó fehérnemű is lehet szép, ha tiszta. De akkor ami fehér, legyen olyan fehér, mint a hó…
Ettől összeszorult a szívem, magam sem tudtam, miért. Mint a hó! Nem tudtam hová lenni az elragadtatástól. Közben-közben én is hasznát láttam a Szent Genovéva könyvtárban töltött óráknak. Hogyan törtek be a markomannok Itáliába? Mik a rózsakertészet kártevői, és hogyan védekezhetünk ellenük? A legjobban az tetszett neki, hogy a Szajna tükre hetven méterrel magasabban állt a harmadkorban, mint ma… Felnézett a magasba, s összeborzongott, mintha csak átmenetileg ért volna véget a harmadkor, s holnap talán újra elönti a várost a víz…
– Milyen porszemek is vagyunk mi, emberek! – sóhajtotta.
Ettől kezdve komolyabb tárgyakról beszélgettünk. Én közben kíváncsian nézelődtem, mert először bolyongtam Párizs külvárosi utcáin. Különösképpen otthonosan járkáltam ezeken a köveken, pedig minden más volt, mint ahol eddig megfordultam. Itt minden ridegebb volt, de valódibb. Itt nem árultak drága piperecikkeket, nem árultak könyvet, kevesebb volt a dísz, soványabbak a fák, kopárak a kirakatok. A kereskedők csak azt tették ki, amire a környék lakóinak elég volt a pénzük. A szép kirakat: szép hazugság. Itt igazat mondtak a málló vakolatú falak, az erkélyen száradó férfigatyák s a fodrásznál ülő nők, akik a napon szárítják frissen festett hajukat, a boltajtó előtt. A nők is őszintén hazudnak itt. A mozik sem ragyogtak neonfényben; csak az volt kiírva, mit játszanak és mibe kerül a jegy.
– Nincs kedve moziba menni?
A film közepére érkeztünk. Banditák kínoztak egy fiatal lányt, aki póznához kötve is szépen énekelt. A gyorsvonati síneken már vágtában közeledett egy lovas. Amikor a lovas elővette pisztolyát, megcsókoltam a lányt. Attól kezdve mindig csókolóztunk, amikor nem volt nagyon izgalmas a film. Az ülés bársonya átmelegedett alattunk. Lélegzetünk egyre rövidült, mintha hegynek futottunk volna. Később, amikor a lovas nyergébe emelte szerelmesét és énekelve elnyargalt vele az ingoványba, a lány kigombolta blúzát és szívére vonta kezemet, ahogy vak embert vezetnek be egy lakodalomba. A szünetben otthagytuk a mozit.
Órámra néztem.
– Sietsz? – kérdezte a lány.
– Ráérek.
– Tudok itt egy kis penziót – súgta a fülembe. – Nagyon tiszta, és nem drága.
Ő ment föl előbb, én az utcán vártam. Már akkor jó messze voltunk a mozitól, de idehallatszott a csengő berregése, mely a következő előadást jelezte. Aztán megjelent a lány.
– A tulajdonosnő nagyon fél a tűztől. Azt mondtam, hogy nem vagy dohányos.
A tulajdonosnőt nem láttam, de ő ott leskelődött egy résre nyitott ajtóban. Bizonyára azt nézte, nem vagyok-e dohányos. A szobában négy nyelven ki volt írva: “Tilos a dohányzás”, és közvetlenül a pamlag fölött piros kézifecskendő lógott, melyen tűzvész esetén meg kellett nyomni egy fogantyút.
– Ne haragudj – mondta a lány, amikor körülnéztem a szobában; aztán hozzám simult.
Tiszta volt, mint egy csillag. Jó szagú, mint egy nyári reggel. Természetes, mint egy pohár friss víz. A szerelemben a romlottság ott kezdődik, ahol a rítus. Őbenne ennek semmi nyoma sem volt. Minden mozdulata, mint a kézzel festett porcelán, melyből csak egy készül, s azért ilyen drága és becses.
Ott kellett volna maradnom, abban a légypettyes szobában. Másnap munka után megvárni, egy átzsírosodott zacskóból zsírban sült krumplit vacsorázni. Egy hét múlva, mikor berregni kezd a csengő, megnézni az új filmet a moziban. Tíz év múlva megkérdezni tőle, hogy szeret-e még. Minden cigaretta után ablakot nyitni, nehogy a tulajdonosnő szimatot kapjon… De én az órámra néztem.
– Sietsz? – kérdezte.
– Nem sietek – mondtam, de cihelődni kezdtem.
Az órám háromnegyed négyet mutatott. De bennünk is van egy óra, mely ostoba és kegyetlen, mint minden gép. Ez azt ketyegte, hogy ötig van félfogadás a prefektúrán, és hatra a könyvtárban leszek. De lehet, hogy nem is törődtem vele, hiszen másnap is ráértem volna odamenni. Lehet, hogy csak egy cigarettát kívántam. Jobban a szoba homályánál, jobban az újra összeölelkezésnél, jobban még annál az eredendő vágynál is, hogy mások legyünk, mint amik vagyunk. Talán azt hittem, hogy Párizs kimeríthetetlen, az ifjúság végtelen, és holnapra is jut majd egy ilyen találkozás. Ilyen semmiségeken fordul meg a sors.
– Milyen hosszúkat lépsz – mondta. – Hová sietsz?
– Nem is tudom – mondtam, és lelassítottam a lépteimet.
Ugyanazokon az utcákon mentünk visszafelé. De visszafelé minden út rövidebb, mintha időközben összébb tolták volna a házakat. Egyszerre ott álltunk a metróállomásnál.
Nem tudtunk miről beszélni. Álltunk, és néztük egymást.
– Ráérsz ma este? – kérdeztem egy idő múlva.
Megrázta fejét.
– Nekem este nyolcra haza kell mennem.
Megint hallgattunk. Hirtelen fölnézett a villanyórára, s én önkéntelenül követtem tekintetét. Négy óra volt
– Viszontlátásra – mondta, és gyorsan odanyújtotta a kezét.
– Viszontlátásra – mondtam, s eszembe jutott, hogy sem a nevét, sem a címét nem tudom. De most már késő lett volna megkérdezni; hirtelen sarkon fordult és elment. Utánanéztem, míg el nem tűnt az útkanyarulatban, aztán lementem a lépcsőn, és beszálltam egy metróba az Opera felé.
– Most lett kész! – kiáltotta örvendező arccal a fényképésznő, és kivette a szárítóból a képeket. – Nézzen az órára, hogy meddig tartott.
– Épp két és fél óráig tartott, asszonyom.
– Na látja – mondta az asszony elégedetten. – Mind a ketten pontos emberek vagyunk.
Mielőtt borítékba tette volna, egy kis itatóspapírba csomagolta a még nedvesen csillogó fényképeket. S mikor az ajtó felé indultam, utánam szólt:
– Sehol a világon nem kapná meg ilyen gyorsan a képeit.

1939


– Arra kérem Örkény Istvánt, mondja el a Hová siettél című novella keletkezésének, megírásának történetét.
– Én ennek a novellának úgy megörültem, mint amikor az ember tél végén, a meleg nadrágja helyett előkeresi a vékony tavaszi nadrágját, belenyúl a zsebébe és talál egy százforintost. Valamit találtam, aminek a létezéséről is elfeledkeztem. Rendet csinálván az íróasztalban és a szekrényekben, előkerült öt novellám, és ezek közül való, amit maguk azzal tiszteltek meg, hogy kiválasztottak. Ezt a novellát 1939-ben írtam, tehát negyven éve, mégpedig másfél éves párizsi tartózkodás után, ahol első feleségemmel, meglehetős szegénységben, de azért nagyon szépen és boldogan éldegéltem.
Akkor azonban már a háború előszele nagyon érződött Franciaországban, a kapuk alatt ott voltak a plakátok, hogy „Óvakodjál a kémektől”, és elkezdték sorozni a fiatal francia hadköteleseket, az újságok pedig megteltek háborút jelző címekkel, s a feleségemet akkor már haza is küldtem. Én magam, egészen szeptember elsejéig, a Lengyelország lerohanását követő francia hadüzenetig Párizsban maradtam, de ezen a napon kimentem a Gare de l’Est-re, a „Keleti pályaudvarra” – Ady Endre híres pályaudvarára – és megkérdeztem: megy-e még vonat Magyarországra? Azt mondták, hogy még Németországon keresztül is megy, az volt a legrövidebb út, tehát a legolcsóbb, és az utolsó vonattal, mely Strassbourgon és Kehien keresztül Magyarországra jött, hazatértem Párizsból. Ekkor jelentek meg aztán korai írásaim, első kis vékony kötetem, aminek Tengertánc volt a címe, de hát persze azok a háborús viharfelhők, amelyek Franciaország fölé tornyosultak, egyre sötétebbé festették idehaza is az eget. Nyomasztó lett az élet, fenyegető lett a holnap és bennem feltámadt a nosztalgia, egy vágy azok után az otthagyott párizsi alkonyatok után, amiket a franciák „kék órának” neveznek, ami úgy mondhatnám, Párizs fénypontja, amikor minden elkékül a város fölött és a városban, és nyilván már arról a szegénységről is megfeledkeztem, amelyben ott éltünk, és vissza akartam idézni valamit abból az időből, amikor még Párizsban éltem. Franciaország nekem második szülőhazám, úgy mondhatnám, hogy szellemi hazám, rengeteget tanultam és sokáig voltam ott, sok embert ismertem meg, sok barátot szereztem, és ahogy idehaza egyre fenyegetőbbé vált a helyzet, úgy szépültek meg egyre inkább azok a párizsi évek, hónapok, napok. Ez a nosztalgia sugallta nekem ezt a novellát. Örülök, hogy maguk ezt választották, és talán még annyit fűznék hozzá; elég sokan mondták nekem, mennyire tetszett ez az írásom, mennyire más ez, mint amit ma írok, és el is kezdtem gondolkodni azon, hogy mi az, ami ebben a novellában közelebb áll az emberekhez, mint a mai írásaim. Ennek az oka tulajdonképpen nagyon egyszerű. A világ irodalma, hogy tudományos szót használjak, objektíválódott. Egyre inkább kiveszett belőle – és énbelőlem is – a személyes hang, a közvetlenség, amit úgy tudnék mondani, az „én”. Tárgyilagosabbakká, pontosabbakká, kopogósabbakká lettünk, de ez a fiatalkori írásom – huszonhét éves voltam – még ebből a tárgyilagosságból nem mutat semmit, ez még önvallomás, teljes közelség, igazi mesélés. És ahogy az lenni szokott, amikor valami megfordul, megváltozik a világban, akkor valami nosztalgia támad mibennünk is aziránt, ami volt. Talán ez a nosztalgia, ez a közvetlenség, a személyes élmény nyílt, őszinte elmesélése az, ami megragadta az olvasókat és gondolom talán magukat is.


(Örkény István utolsó interjúja. Riporter: Mátyás István. 1979. május. Forrás: Jelenkor, 1986/6)

2018. október 11.

Szóljon hozzá!