Dabi István: Mindenütt vagyok, de sehol sem vagyok, itt is vagyok, ott is vagyok (2)

(Kisregény)

A motoros megvonta a vállát, elmosolyodott, és egy nőhöz fordult, aki éppen akkor lépett le a járdáról.
János már nem figyelte őket. Továbbment. Megkerülte a teret és visszaért a templomhoz, de ekkor senkit sem látott.
– Elment a busz? – kérdezte hangosan önmagától. – Biztosan el – felelte szintén hangosan. – Akkor mire várok? Kire várok? – nézelődött tanácstalanul.
– Tudod már, hogy ki vagyok? – szólalt meg a csipogó hang egészen mellette, azonban most sem látott senkit. – Ki vagyok, ki vagyok… ki… – úszott a hang a föld alá.

János bal lábbal megkotorta az esőtől nedves földet, bár tudta, hogy ott semmit sem találhat.
“Ha mégis?” – kérdezte csak ajakmozgással, némán. Megint érezte a különös, nedves tapintást a tarkóján, de hiába kapott azon nyomban oda, semmit sem érintett, csak a saját haját.
– Valami baj van? – lépett hozzá egy fiatal férfi. – Rosszul érzi magát? Már pár perce figyelem. Olyan különösen viselkedik.
– Á, semmi – mondta kissé dühösen, hogy megint felfigyeltek rá. Pár pillanat múlva azonban lehiggadt és magyarázkodni kezdett.
– Tudja, az életemben először vagyok itt, és úgy veszem észre, hogy eltévedtem – felnevetett. – Eltévedtem ebben a pirinyó faluban, pedig oly sokat kóboroltam már több nagyvárosban, ahol mindent megtaláltam kérdezősködés nélkül, és… – már majdnem az idegen hang láthatatlan gazdájáról szólt, de elszégyellte magát.
– Én pedig a nagyvárosokat nem tudom elviselni. Hallva a nagy zajt, látva a tömeget, azonnal elvesztem tájékozódó-képességemet – magyarázta a fiatalember. – Melyik utcát keresi? El­kísérem.
– Nem tudom az utca nevét.
– Akkor kit keres?
– Az illetőt biztosan nem ismeri, alig két hete lakik itt.
– Itt lakik? Ideköltözött? Házat vett? Kiét?
– Azt sem tudom. Mindez olyan váratlanul ért. Meghívott, majd felszállt velem a buszra és elhozott a házába – magyarázkodott János.
– Milyen az a ház? Van valamilyen különös ismertetőjele? Túl nagy ablaka? Túl kicsi? Esetleg emeletes? – kíváncsiskodott az idegen.
– Mint minden második ház itt az utcákban. Sem nagyobb, sem kisebb, sem jobb, sem rosszabb – védekezett. – De eredjen, mert jön a busz. Majd még biztosan találkozunk.
– Remélem – intett a fiatalember és felugrott a buszra.
– Okosabb lettél? – szólalt meg ezúttal sajnálkozóan a gazdátlan hang. – Mindig ilyen voltál. Csak te és te! Senkitől sem fogadsz el segítséget, és senkinek sem segítesz.
– Áruld el, ki vagy, és honnan beszélsz?
– Idővel magad rájössz, de menj már, próbáld megtalálni a házat! Azt a házat, ami sem nagyobb, sem kisebb, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, ahogyan az imént mondtad. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan találod meg.
– Megtalálom! Meg kell találnom!

Hosszan barangolt a kis utcákban, meg-megállt az utcasarkokon.
– Már azt hittem, hogy visszamentél Pestre – figyelt fel egyszer a felesége hangjára.
– Honnan kerülsz ide? – lepődött meg. – Nem vagy otthon?
– Itthon vagyok! Nézz csak a hang irányában!

Csak ekkor figyelt fel, hogy a nő az alacsony deszkakerítés fölött dugja ki a fejét.
– Hol csatangoltál eddig?

János szégyellte bevallani, hogy eltévedt.
– Ismerkedtem a faluval.
– Ilyen sokáig?
– Nem tudod, hogy itt minden öregember megállítja az idegeneket, kikérdezi, hogy honnan jöttek és miért.
– Pedig te nem igen állsz szóba ismeretlenekkel – szakította félbe.
– Itt kellett beszélnem, akartam vagy nem – magyarázta, miközben óvatosan kinyitotta a rozoga kaput.
– Mégis hazataláltál, hihihi! Én irányítottam a lépteidet – csipogta a fülébe a láthatatlan hang.

Zavarta a csend, a sötét. Belefájdult a feje. Indulása előtt félt az idegen lakástól. Sohasem tudta elviselni a hirtelen változást, habár várta, kívánta, és örökös helyváltoztatásra, más és más, ismeretlen emberek látására vágyott, de mihelyt csak becsukódott mögötte a szoba ajtaja, ahol először volt, szinte elkábult, majdnem elájult. Szédült, majdhogynem az eszméletét vesz­tette. Hiába kapcsolta be a rádiót, nyitotta ki az ablakot, hogy beszűrődjön az idegen város zaja.

“Idegen Vagyok. Mit keresek itt? Kinek van itt rám szüksége?” – tolongtak olykor agyában a kérdések, most azonban nem a csend, a sötét idegesítette. Felgyújtotta a villanyt, bekapcsolta a rádiót és azon nyomban megkönnyebbült, megnyugodott.

“Hiszen itt már voltam. Valamikor. Nagyon régen. Talán egy korábbi életemben” – szinte hallotta a gondolatait.


(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész /

2018. október 25.

Szóljon hozzá!