Dabi István: Mindenütt vagyok, de sehol sem vagyok, itt is vagyok, ott is vagyok (3)

(Kisregény)

A felesége a konyhában tett-vett. Nem, nem az ő jelenléte adta Jánosnak a megnyugvást. Az egymástól külön eltöltött néhány hónap alatt szinte meg is feledkezett arról, hogy nős. Valahol az agya mélyén rejtőzött egy kifakult régi családi fénykép, amin ő volt a feleségével meg a gyerekeivel. Sápadt, kopott, elmosódott alakok az időrágta fotón.
– Mégis itt vagyok! – mondta hangosan talán azért, hogy a nő is meghallja, de az nem figyelt fel, vagy nem jutott el a füléig a hang.

Leoltotta a villanyt, kikapcsolta a rádiót. Ismét borzalmas csend és sötét ölelte át, mintegy sírban érezte magát.

“De hozzá kell szoknom” – szuggerálta magát. – “Hozzá kell szoknom!”
– Hozzá – csipogta a láthatatlan.
– Van itt valaki? – kiáltott fel János. – Ha itt vagy, mutasd magad!
– Mit kiabálsz? – lépett be a felesége. – Ki lenne itt?
– Valaki szólt hozzám.
– A sötét és a csend, mint mindig – nevette el magát a nő, és kiment.
– Senki sem hiszi el, hogy valaki beszél veled. Hihihi…

Ott hangzott az agyában. Előbb a sötétben csapkodott két karjával. Meresztette a szemét, hegyezte a fülét. Semmit sem észlelt, semmit sem érzett, de az agyát valami szúként rágta, valami dobolt a dobhártyáján. A szemét lehunyta, mert titokzatos fénysugár hasított belé, bár mindenütt sötét volt.
“Sötét, sötét, csend, csönd… tűnj el innen” – hajtogatta magában, és tényleg, autók fékeztek, vonat kerekei dübörögtek a hídon, valaki énekelt, valahol gitároztak, és egyszerre sütött a nap meg a hold, de az utcán égtek a lámpák is. És mintha bebújt volna melléje a paplan alá, bár nem látott senkit, semmit sem hallott. Csupán a hatodik érzéke sugallta ezt. Ijedten félre­húzódott előbb, majd felugrott. A villanykapcsolót kereste, de az is eltűnt. Csak az ablakon át beszűrődő fényt látta, a hangokat hallotta, mégis minden sötét volt, és csend honolt körülötte.
“Abszurdum” – gondolta. – “Világos sötét, zajos csend.”
– Hová kerültem? – kérdezte hangosan, választ azonban nem kapott. Egy váratlan lökés következtében ismét az ágyon találta magát, s az arcát mintha békaláb simogatná. Az utcán leálltak az autók, elhaladtak a vonatok, eltűnt a nap meg a hold, csak a békaláb simogatta, cirógatta, és a madárhangú valami csipogta közvetlenül a füle mellett:
– Mégis eljöttél, hihihi!
– El, eljöttem – horkantotta, és mély álomba merült.

Egy kis faluban járt, de nem ott, ahová megérkezett. Itt nem voltak sem kikövezve, sem aszfaltozva az utak, hol porban járt, hol sárban, tócsákon át gázolt.
– Maga Palira hasonlít. A fia, ugye? – kérdezte egy öreg, fejkendős asszony.
– Á, dehogy, a Péter unokája – kiáltotta át a szomszédból egy öregember, aki a hatalmas diófának támaszkodva nézte az utcát.
– Már régen nem voltál erre – ugrott elébe az egyik utcasarkon egy vele egyidős férfi.

János vállat vont, szótlanul ment tovább.

Egy alacsony kerítésen át kiszökött egy kiscsikó. Az anyja ijedt tekintettel követte, majd elszakította a láncot, amivel a gazdája egy oszlophoz kötötte.

Kutyakölykök bújtak át egy drótkerítés alatt, a lába előtt hemperegtek, és a nadrágszárát kezdték el kapkodni.

Az út szélén akácok és eperfák álltak, a házak fölé ecetfák borultak. Itt-ott pár bodza lengette az ágait.

Egy tornácos ház elé ért, hatalmas udvara volt. Telis-teli szőlővel, volt egy kis veteménykert, ahol a kútgém ágaskodott. Néhány virágágyásban tátika, hortenzia, ibolya, és egészen a fal tövéből hatalmas tormalevelek hajoltak a virágok fölé.

A ház mögött malac röfögött, tyúkok kodácsoltak.
– Ne menjetek ki az útra! – szólt utánuk emberi hangon a kakas.

A ház, udvar, virágágyás, kert, minden elhagyottnak látszott. János megállt az ablak előtt, miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, két kezét a halántékához téve az üveghez hajolt, belesett. Belátott a konyhába, ahol a fekete tűzhely előtt egy zsámolyon idő­sebb nő ült, kukoricacsumákat dobált a tűzre. Mellette egy négy-öt éve körüli kislány guggolt és a lángokat nézte.

Ekkor nyílt az ajtó, amin egy idősebb, bajuszos férfi lépett ki egy nyolc-kilenc év körüli komoly kisfiúval.
– Ki leselkedik az ablakon? – kérdezte a kisgyerek a nagyapját. – Amikor kijöttünk, láttam. Mintha én lettem volna, csak sokkal öregebb.
– Te? – nevette el magát a férfi. – Hiszen itt vagy te énvelem – a biztonság kedvéért a fiú keze után nyúlt, de csak a levegőt érte.
– Jancsi, Janika, hol vagy? – kiáltott fel meglepetten és ijedten. – Még ilyet!

János elhúzódott az ablaktól, az utcai kaput leste, de senkit sem látott. Visszament az ablak­hoz. Bentről is eltűnt mindenki, sőt minden. A lakás teljesen üres volt. Az udvart benőtte a gaz, a szőlő kiszáradt, a gémeskút megsüllyedt, a gém eltörött.
– Mit álldogál ott? – kiáltott ki szemből egy nő. – Már pár éve senki sem lakik ott. A néni meghalt, a bácsi elköltözött.

János megfordult:
– És maga? Hiszen maga is… de a mondatot nem tudta befejezni, mert már senkit sem látott. A gangos ház helyett egy emeletes villa állt, az udvaron gyerekek szaladgáltak.


(Folytatjuk)

Előzmények:1. rész / 2. rész /

2018. október 26.

Szóljon hozzá!