Dabi István: Mindenütt vagyok, de sehol sem vagyok, itt is vagyok, ott is vagyok (5)

(Kisregény)

János értetlenül néz hol erre, hol arra, és hiába ismétli el párszor, hogy még sohasem járt itt, az öregemberek éppoly értetlenül bámulnak rá és összesúgnak:
– Szegény.
– A rossz levegő, a füst és a nagy zaj tönkretette.
“Itt meg a csend, az állatok szaga, a trágya bűze…” – akarná dühösen mondani, de megint magára maradt. Megáll. Látja, jön vissza a kisfiú. Felismeri, bár pár évvel idősebb.
“Évek óta állok itt?” – gondolta.
– Sprichst Du Deutsch? – fordult a fiúhoz.
– Ja, natürlich… de miért beszél hozzám németül? Magyarországon vagyunk!
– De az előbb láttalak, amint németül tanultál.
– Az előbb? – nevet fel a kamasz. – Maga… maga… – nem akarja az idegent megsérteni, mert egyszerre ismerősnek tűnik neki. Mintha az anyja vagy az apja vonásait látná benne. – Az pár éve volt.
– És én azóta itt járkálok?
– Nem tudom. Én nem itt lakom – magyarázza a fiú. – A nagyvárosban. A város szé…
– A város szélén – folytatja János. – Saját kertes házban, ugye?
– Igen.
– Sokat dolgozol a kertben?
– Én? Nekem ezt nem engedik meg!
– Tehát csak tanulsz, írsz, olvasol… –

A fiú nem hallgatja tovább, mert a hideg kezd futkosni a hátán, hogy ez az idegen olyan ismerős és mindent tud, pedig nem is ismeri.
– A kacsaúsztatóhoz nem mész el? – hajolt ki az ablakon egy feketébe öltözött öregasszony. – Gabi, Sanyi, Évi, Erzsi már ott van.
– Ma nincs kedvem, inkább olvasok – hallott János egy fiúhangot, ami valahonnan belőle tört elő, bár ki sem nyitotta a száját és a fiút sem látta, aki megszólalt volna. A ház is eltűnt a nővel együtt.

Felnyitotta a szemét, mert egy pillanatra lecsukta az élesen tűző napfény elől.
– Ki van ezen a fényképen? – tette fel a kérdést, de tudta, hogy saját magának kell felelnie, azonban meghallotta a vékony hangot a feje fölött:
– A nagyanyád. Mindig ezt a hosszú ruhát hordta, és a fejét is bekötötte.
– De hiszen nincs nagyanyám.
– Volt csak, volt. Kettő is – csipogta a láthatatlan.
– Az anyám – mondta egy férfi elfúló hangon. – Az anyám… – felzokogott.
– Tudom, meghalt – mondta egy nő.

“Kik beszélnek? Senkit sem látok” – gondolkodott.
– De vannak. Még vannak.
– Hol? – forgolódott egy lakatlan helyen jobbra-balra. – Itt senki sincs. Még csak házak sincse­nek.
– És az ott?
– Azok sírok – rázkódott össze megpillantva maga előtt egy pár bokor mögött néhány sírkövet és keresztet. – Mi ez? – fordult hátra, mert meghallotta valaki halk lépteit.
– Temető! Már nem emlékszel rá? Ez itt a református temető. A túloldalon van a katolikus, kissé arrébb pedig a zsidó temető.

“Református, katolikus, zsidó…” – gondolkodott el János. – “Merre induljak?”
– Kik voltak az őseid? – csipogta a láthatatlan.
– Honnan tudjam? Senkire sem emlékszem.

Tömeg jött ki a sírok közül., de nem volt mindenki feketében. Egyesek nevetgéltek, figyelmet sem fordítva a zokogókra. János nem nézett rájuk, sőt igyekezett láthatatlanná válni, bizo­nyára az is volt, mert majdnem fellökték.

Egy, szinte teljesen a földbe süllyedt sírkövön kezdte betűzni az írást. – “Az én nevem!” – kiáltott fel, majd ijedten körülnézett, hátha valaki meghallotta, de nem, sehol senki sem volt. Már alkonyodott, amikor tovább indult.

Ismét ismerős nevekre bukkant. Megtorpant.
“Még sohasem voltam itt, de olyan sok az ismerős, akiket nem is ismertem” – csodálkozott.

Melege lett, kigombolta az ingét, felnézett az égre.

“Az előbb még alkonyodott, most pedig dél van” – rázkódott össze.

Arrébb fűvel benőtt sírhely. Megsüllyedt keresztdarab.
Krisztusszobor.
Egy kőoszlopba Dávid-csillag vésve.
Kalapos, nagyszakállú öregek.
Hosszú reverendás pap, mellette két fiatal fiú temetési zsoltárt énekel.
Fekete taláros pásztor. És nagy tömeg. Együtt hagyják el a temetőt. János hosszan néz utánuk, míg csak fel nem szívódnak a falusi utcát ellepő porban.

János megy tovább.
– Jössz horgászni? – lépett mellé egy fiatalember vödörrel és horgászbottal a kezében. – Állítólag rengeteg halat fogtak tegnap. A piacon is lehet halat kapni.
– Akkor minek horgászni?
– Jó a csend. A nádas és a fűzfalevelek zizegése hallatszik csak.

Bár nem szerette a csendet, és a horgászást sem, mégis követte távolról a horgászt. Hama­rosan hullámok csapkodását vélte hallani.

“Mi ez? A tenger?” – kérdezte önmagától meglepetten. – “De hiszen ennek az országnak nincs tengere.”
– De volt – mondta egy mély hang. – Valamikor volt. Igaz, csak keskeny kis tengerpart és egy város.
– Nem igaz – kiáltotta János.
– Volt – mondta egyszerre több hang, és a porban kirajzolódott előtte egy hatalmas, különös, valamikor térképen látott alakzat.
– Ez volt az ország! – szólalt meg a kórus.

János vállat vont, és ment tovább. Egy kis, magányos ház mellett megállt.
– Már vártalak – lépett ki a kapun egy fekete ruhás, fekete kendős nő.
– Engem itt senki sem várt, senki sem várhatott, hiszen senki sem ismer.
– Tévedsz – mondta egy negyven év körüli férfi. – De nagyon megöregedtél. Mi azt hittük, hogy még kisgyerek vagy. Pici kisfiú, aki éppen csak tud beszélni.
– Sohasem jártam erre, és most is véletlenül keveredtem ide. Nem tudom, honnan.
– És az anyád? A nagyszüleid? – kíváncsiskodott az öregasszony. – Az apád írta, hogy minden­ki eljön.

János vállat vont és tovább akart menni, de megállították:
– Az ebéd készen van. Gyere már! És egyébként is veszélyes tovább menni. A folyó felett néha lövöldöznek. Repülőkről is. Mi azonban nem félünk. A várostól messze lakunk.
– Milyen várostól?
– Attól a hatalmastól – mutatott a távolba a férfi.
– Én ott lakom – mondta János. – Egy nagy házban.
– Nem is olyan nagy az a ház – mondta az akkor megjelenő fiatalabb asszony.
– És ez itt ni? – hangzott fel nagyon messziről egy női hang. – Mit vagytok vele oda annyira? Ti ezt a községtől kaptátok! De az a másik, az enyém! Értsétek meg, az enyém lesz! – kacagva távolodott: – Az enyééém…

János megremegett. Ismerte az összes itt hallott hangot, de az embereket nem, legalábbis nem ismerte fel. Talán látta őket valahol? Meglehet.
– Akkor bejössz? – szólt az öreg, fejkendős asszony.
– Nem.
– De majd meglátogatsz?
– Mondd, hogy már meglátogattad – csipogta a fülébe a Láthatatlan. János mechanikusan el­ismételte:
– Már meglátogattam.

Ebben a pillanatban minden eltűnt, csak arrébb, a gáton túl, a folyó csobogott. Horgászok ültek a parton. Éppen két hajó találkozott, amint ellenkező irányban haladtak. Az egyiken magyar, a másikon szlovák zászló volt.


(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész 3. rész / 4. rész /

2018. október 28.

Szóljon hozzá!