Dabi István: Mindenütt vagyok, de sehol sem vagyok, itt is vagyok, ott is vagyok (8)

(Kisregény)

Alacsony ház, nagy udvar, deszkakerítés. Nem látja, de tudja, hogy van. Valahol. El akar oda menni, de nem tud elindulni. Megbénult. Csak fekszik és nézi a mennyezetet. Látja a kis házat. Az öregeket. A férfi a tornácon üldögél, mellette a macskája. Fehér foltos, cirmos macska. A nő csoszogva jön ki a konyhából. Kis pléhtányérban levest hoz.
– Egyél!
– Jól van – mondja az öreg, de mihelyt csak elfordul a felesége, az ételt a macska edényébe önti. Az asszony nem figyel rá, vagy nem akarja észrevenni, már megszokta az embere dolgait. Eleinte veszekedtek, de később belenyugodott. Hiszen a macskának is kell ennie.
– Nesze, a tányér – szól a férfi. – Jó volt.
– Mást akarsz?
– Nem.

Az asszony lassan bemegy a konyhába. Sokáig nem jön elő. Az öregember az utcát nézi.
– Ma nem jönnek? – kiált be.
– Lehet.
– Régen voltak.
– Régen.
– És a gyerekek?
– Miféle gyerekek? – hallatszik a nő kissé morcos hangja.
– Hát az unokák.
– Azoknak nincs idejük. Tanulnak.

Egy kutya hangosan ugatni kezd a kanyaron túl. Az öreg lassan feláll, a kapuhoz megy, kinyitja.

A konyhaajtóban megjelenik a nő:
– No, jönnek?
– Nem. Csak a kutya ugat. A Pistáéké!
– Az csak akkor szokott ugatni, ha a mieink jönnek – jegyzi meg az öregasszony.
– Nem, ma nem jönnek, ilyenkor nem szoktak jönni – erősködött az öregember, de mivel a kutya továbbra is ugatott, az utcára is kiment, hogy jobban lásson.
– Talán leálltak beszélgetni – jött utána a felesége.
“Hiszen itt sohasem volt kanyar” – jegyezte meg magában János. – “És nem jött erre senki sem autóval.”
– Tévedsz – szólalt meg a Láthatatlan ismét gúnyos, csipogó hangon. – Nem, nem tévedsz, nem emlékszel, mert itt tényleg sohasem voltál.
– De voltam. És nem is régen.
– Nem voltál, csak most vagy.
– S akkor honnan emlékszem az öregekre?
– A falakon rajta maradt az árnyékuk. És amint a falat nézed, minden megelevenedik.
– Lehetetlen!

De az öregember a feleségével tényleg ott áll a kapuban, lesik az utat. A kutya abbahagyja a csaholást, mégsem jön senki. Elszomorodva megfordulnak és elindulnak befelé.

A férfi megtorpan a pad mellett, de nem ül le. Belerúg a macska tányérjába. Lassan megy tovább. Be a konyhába.
– Már nem jönnek. Gyerünk lefeküdni – mondja az öregasszony, és kulcsra zárja az ajtót, az ablakokon elhúzza a sötétítő függönyt.

János is bement utánuk, de a lakás üres. A konyhai tűzhely ontja magából a meleget. A szobában ellenben hideg van és sötét.
– Te vártál valakit, vagy ők? – kérdezi félhangon a Láthatatlan. – Ők is vártak, mint te most.
– Én senkit sem várok – védekezik János gőgösen. – Kit várjak? Ha jönnek, majd itt lesznek.
– És ha nem?

János nem felel. Bemegy a szobába, bekapcsolja a televíziót. Végignyúlik a szemközti ágyon, csak úgy, ruhástul. Lusta levetkőzni.
“Majd ha vége lesz a műsornak, úgyis fel kell kelnem” – mondja, de becsukja a szemét. Pár percig még hallja a bemondó hangját, amint az esti műsort ismerteti.

Egy kisfiú szalad át az utcán. Az anyja után fut. A nő hátra sem fordul, nem is tudja, hogy a gyerek követi, csak rohan. János az egyik sarkon nézi őket.
– Hazament – mondja. – Hazautazott, mert nem engedtétek be. Megsértődött és elment.

Senki sem hallja. A nő szalad, a gyerek utána. János emlékszik erre a futásra.

Világos van. Az egész szoba világos, bár az ablaktábla be van hajtva, a nyitott ajtón túl a konyha ablaka el van sötétítve, mégis világos van. Nappali világosság.

Csend. Csak néha halad el egy autó. Ilyenkor a szomszéd kutya mintegy álmából felugat. De egyébként csend van. János az utcán áll és nézi a már visszafelé szaladó nőt és mellette a gyereket.
– Talán visszajött? – kérdezi a nő a kisfiút.
– Lehet. Nem emlékszem – jegyzi meg János, de ezt sem hallja meg senki.

Világos van. János felkel, a televízióhoz megy. Megnyom egy gombot. Hirtelen sötét lesz. Alig talál vissza a helyére.


(Folytatjuk)

Előzmények:1. rész / 2. rész 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész /

2018. október 31.

Szóljon hozzá!