Dabi István: Mindenütt vagyok, de sehol sem vagyok, itt is vagyok, ott is vagyok (11)

(Kisregény)

Kakas kukorékolt. Csengeni kezdett az ébresztőóra. János ijedten ugrott ki az ágyból.
– Elkésem! – mondta félhangosan.
– Te? Sehová sem mész – nevetett a Láthatatlan. – Te mindig sietsz valahová?
– Sietek? – nevette el magát János, de mindjárt el is szégyellte magát. – Én soha, sehová sem sietek, mindenhová eljutok, egyszer úgyis ott leszek – védekezett, de nem vette le a tekintetét a falióráról.
– Mégis sietsz – nevetett most kissé gúnyosan a Láthatatlan. – De hová?
– El. Csak el innen! Itt nem szeretek lenni.
– Mindig másutt akar lenni – szólalt meg egyszerre két nő, egy idősebb meg egy fiatalabb, majd egy lány is csatlakozott hozzájuk.
– A kisvárosba is siettél, és ugyanúgy siettél el onnan – mondta a lány. – Pedig olyan jól éreztük ott magunkat.
– Nekem túl kicsi volt, de érdekes… igaz…
– Kicsi volt? – szakította félbe az idősebb nő. – Voltál kisebb helyen is.
– És ott nem messze magas hegyek is meredeztek az ég felé. S az emberek! Minden olyan másmilyen volt, és érdekes! – vélte a lány.
– Onnan nem is akartam eljönni – jegyezte meg ismét János. – De el kellett jönnöm! Majd visszamegyek, legalább pár napra. Addig is a könyvek…
– A könyvek, a sok poros vacak – morgolódott a fiatalabb asszony, de a lánya nem hagyta bántani Jánost.
– Neked is vannak könyveid, és sok…
– De én azokat állandóan forgatom, lapozgatom. Azokat én használom!

A Láthatatlan élesen felvihogott. Mindenki meghallotta, még a nők is, akik eddig nem tudtak a létezéséről.
– Van itt valaki? – kérdezték egyszerre.

János elnevette magát: – A Láthatatlan, a legjobb barátom.
– Mindenhol veled van? – kérdezte a lány.
– Mindenhol és mindig. Segít nekem, vigasztal, de sokszor fel is dühít.

A Láthatatlannak biztosan jól esett ez a dicséret, mert János füléhez hajolt és belesúgott:
– No, miért nem mondod meg, hogy mindenhová én irányítalak és vigyázok rád.
– Mondtam már.
– De nem szó szerint.
– Aki akarja, megérti – vélekedett János, de nem szólt, csak mélyet sóhajtott.
– A sóhajtozást megtanulta – fordult a fiatalabb nő az idősebbhez. – Gyerekkorában is csinálta?
– Ha valamit látott, ami nagyon érdekelte, de inkább csak titokban.

János felugrott és kiszaladt, durván becsapva maga mögött az ajtót.
– És most hová vezesselek? – cincogott a hang. – A hegyekbe? Idegenek közé, vagy ismerő­sökhöz?
– A faluba, a kis házak közé!
– Olyanok már nincsenek. Minden megnőtt. Teveled együtt.
– De én nem nőttem meg – nevette el magát János. – Nézd, ott megyek – mutatott egy kisfiúra, aki az utcasarkon épp befordult a piactér felé. – Várj csak, várj! – kiáltott utána. A gyerek megállt, körülnézett, de mindjárt ment is tovább.
– Mi az, miért nem vársz meg?
– De hiszen nem lát. Gyermekként nem láthatod felnőtt mivoltodat.
– És ha én látom magamat gyerekként?
– Az emlékek. A környezetbe belevésődött árnyékod.

János vállat vont, és lassan, halkan követte a kisfiút.
– Most egy buszra fog felszállni. Emlékszel?
– Nem, nem száll fel, csak vár valakire a megállóban.

A kisfiú tényleg megállt a lámpaoszlopnál, és várt. Két busz is elment, de nem jött meg az, akire várt. Vagy nem is várt senki konkrét személyre, csak a buszra. Már akkor is érdekelte a forgalom.

János látta a gyereket, de az nem vette észre, csak érezte, hogy valaki ott van a közelében. Többször körülnézett, hiába, gondolta, egyedül volt.
– Ugye, jó egyedül lenni? – súgta János a kisfiú fülébe, az azonban nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, mégis, mintegy magától, felsóhajtott, és halkan maga elé suttogta:
– Utálok egyedül lenni…
– Nem, te nem az egyedüllétet utálod, hanem a csendet – súgta János vigasztalóan. – Téged a csend zavart mindig.

Mintha a kisfiúnak is ez jutott volna az eszébe:
– Sohasem leszek csendes helyen! A csend borzalmas!
– A csend is sokszor beszél – jegyezte meg János. – A csendnek hangjai is vannak.

A Láthatatlan felkuncogott:
– Itt vagyok én!

Újabb autóbusz futott be. Leszállt egy nő meg egy kislány. A kisfiú mindjárt hozzájuk szaladt.
– Gondoltam, hogy ma jöttök.
– Itt vársz? Már régóta?
– Ez a harmadik busz.

János folytatta:
– Megvárta volna még a következőt, ha nem jöttök… nem is titeket várt, hanem csak a könyveket, amiket megígértél – mondta mindegy a nőnek.
– És a könyveket elhoztad?
– Pont könyvön jár az eszem! A húgoddal kell törődnöm!

A kisfiú durcásan előreszaladt, és apró kavicsokat kezdett rugdosni.
– Mit csinálsz? Miért nem beszélsz velünk? – kiáltott utána a nő, de a gyerek hátra sem nézett, csak befordult az egyik kis utcába.

János nem ment utánuk. Leült a piactér egyetlen padjára. Hiába szólítgatta a Láthatatlant. Az valahová eltűnt.

Megint egy kis utcában találta magát, és nagyon messze attól a helytől, ahol az imént leült. Többszobás családi házak álltak egymás mellett sorban, de mindegyik le volt függönyözve, mintha senki sem lakna ott, pedig az udvarokból hangokat, idegen beszédet, zenét lehetett hallani.
– Menjünk be – mondta Jánosnak a hirtelen mellette termett, mongolos kinézetű fiatalember. – Már várnak.
– Várnak? Hiszen senki sincs itthon.
– De vannak, nézd csak… – szólalt meg a mögötte lépdelő lány. – Hallod a hangokat? És látod a füstöt?

Kis kerek nemez-deszka építményre lett egyszerre figyelmes az egyik udvarban, ahonnan egy idősebb nő lépett ki mosolyogva az utcára.
– Végre megjöttek – sietett hozzájuk. – Már nagyon vártuk. Az ebéd is készen van.

Alacsony helyiségbe léptek, aminek egyik oldalán egy hatalmas kemence állt. Egy idős férfi és pár fiatalabb személy ült a lócán, a megterített asztalnál.
– Mit kell itt tennem? – kérdezte súgva a lány Jánostól.

János is gyámoltalanul nézett körbe, ő sem tudta, hogy mit is kell tenni, és gondolatban a Láthatatlan segítségét kérte.
– Tedd, amit a többiek – suttogta az, és felnevetett.


(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész / 2. rész 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész /

2018. november 3.

Szóljon hozzá!