Dabi István: Mindenütt vagyok, de sehol sem vagyok, itt is vagyok, ott is vagyok (15)

(Kisregény)

Amikor felnyitotta a szemét, egy kis szobában találta magát. Kinézett az ablakon.
– Hiszen ez olyan, mint a sivatag – nevette el magát hangosan, hogy a szomszéd szobából mindjárt benézett egy nála valamivel idősebb férfi.
– Nagyon meleg volt, nem vagy hozzászokva – mondta mosolyogva.

János a hőségtől szinte tántorogva indult kifelé.
– No, hogy tetszik? – kérdezte a férfi. János csak vállat vont, mert nem tudta, hogy hol is van.
– Mardakjan, Mar-dak-jan – zakatolt az agyában az idegen szó. Valami az eszébe jutott, a Láthatatlant kezdte keresni. Sziszegett neki, füttyentett egyet-egyet.
– Megint itt vagy – szólalt meg végül közvetlenül a füle mellett. – Már talán elfelejtetted, hogy itt is jártál.

János nem szólt, csak megrázta a fejét.

Körülnézett.

Mindenütt homok. Néhány szőlőtőkéről a venyigék kevés, elsárgult levéllel a földön kacska­rin­góztak, mint kígyók. Alacsony fákon valami almaszerű gyümölcs vöröslött.
– Nar – mondta a férfi, akit a vendéglátójának vélt.

János megvonta a vállát, mert nem is tudta, hogy mi lehet az a nar. Odalépett a fához, le­szakított egy gyümölcsöt és beleharapott, pontosabban bele akart harapni, de a férfi elnevette magát, és kikapta a kezéből az almaszerű valamit s egy éles kiskéssel felvágta. Apró magok voltak a piros gyümölcshúsban.
– No, kóstold meg – lökte meg egy kisfiú. – Én már ettem belőle.

Az égen kegyetlenül tüzelt a nap. Száraz hőség uralkodott. Megszédült. Gyorsan a kerti csaphoz ment, de abból alig jött pár csepp víz.
– El akartál jönni, és most nem tetszik? – nevetett a Láthatatlan.
– De tetszik. Csak… – János a hőségtől megint elkábult és gyorsan visszament a kis szobába, ahol csak egy fából összetákolt priccse, egy asztal és két szék állt. A hőségtől kábultan nézett körül, de nem értette, hogy hogyan is került ide, és azt sem tudta, hogy tulajdonképpen hol is van, habár érezte, sejtette, hogy valamikor már járt itt és még lesz itt.
– Te mindig olyan helyekre vezetsz – mondta a Láthatatlannak, bár nem érezte, hogy ott van-e mellette, de biztos volt benne – ahol még sohasem jártam, és mégis úgy érzem magam, mintha már lettem volna.
– Ugye, megmondtam? – nevetett megint a Láthatatlan egyenesen a fülébe. – Te mindenhol voltál, és sehol sem jártál, itt is vagy, ott is vagy és sehol sem vagy.

A férfi is bejött, leült a székre és bekapcsolta a rádiót, amiből egyszerre vérpezsdítő keleti zene hangzott fel.
– Tudom, hogy szereted ezt – jegyezte meg, de János nem szólt. Becsukta a szemét és a kis falura gondolt, ahol nem is olyan régen volt, vagy nem is volt, csak elképzelte. De hiszen látta, világosan látta a tornácos házat, a deszkakerítést, a kanyargó utcát, a magas gazzal benőtt kertet, a szomszédék sárga kerítését, mögötte a magasra nőtt kék és fehér virágokat.
– Áruld el, hol vagyok – szinte könyörgött a Láthatatlannak, de ez nem szólt. Lehet, már nem is volt ott mellette. Egyszerre szörnyen magányosnak érezte magát, bár ott ült az asztalnál az az idegen-ismerős férfi, csak a rádióban énekelt valaki, egyébként csend volt.

Megint elgondolkodott. Most egy másik kis ház előtt állt. A kertben volt pár gyümölcsfa, egy gémeskút, voltak ágyások, de az egész udvart szinte csak szőlővel ültették be. A kerítés hálóján át csak a poros vagy sáros utcát látta, és a szemközti, fehérre meszelt tornácos házat.

Újra hangosabb lett a keleti zene. Nem értette, hogy hol is van tulajdonképpen. Valamiért ideges lett. Felugrott és felkiáltott:
– Miért nem viszel már el oda, ahol még sohasem jártam?
– Mi bajod van? nem tetszik a zene? – kérdezte a férfi Jánostól. – Nem értem, mit mondasz.
– Nem hozzád szólok.
– Akkor kihez? Hiszen itt senki más sincs!
– De van – dühöngött János egyre jobban, mert a Láthatatlan meg sem mukkant. Így aztán nevetségessé tette magát. Egyébként is nevetséges lett volna, mert a Láthatatlan csak őhozzá szól, egyedül ő hallja a hangját. De most hozzá sem szólt senki. Kirohant az udvarra.
“Megint csak a sivatag! A hőség!” – gondolta.

Váratlanul megdördült az ég. A szomszédok hangja felhangzott. Meglepetten kiabáltak: “Hiszen itt nem szokott ilyenkor esni az eső.”

Besötétedett. Eleredt az eső, sőt jég esett. Nagy szemekben.
– A szőlő! – jajongtak többen. És ekkor a Láthatatlan is melléje ugrott:
– Gyerünk innen gyorsan! – parancsolt rá. – Még azt hiszik, hogy te hoztad rájuk ezt a sors­csapást.
– Megint félrebeszéltél – hallotta János a felesége hangját. – Orvoshoz kell menned, kórházba vagy szanatóriumba kell befeküdnöd. Így nem mehet tovább.
– De hiszen én nem vagyok itt – jajdult fel János. – Én ott vagyok, ahol voltam, ott vagyok, ahol leszek. Csak itt nem vagyok.

Egyre ezeket a szavakat hajtogatta, míg a betegszállítók egy hordágyon kivitték a mentő­autóhoz.
– Én mindenütt vagyok, de sehol sem vagyok, itt is vagyok, ott is vagyok… Mégis hol vagyok?


VÉGE

Előzmények: 1. rész / 2. rész 3. rész / 4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész /

 

2018. november 8.

Szóljon hozzá!